0-9 A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U V W X Y
Z

0831pw1Bár rengeteg koncerten voltam már, ha felmerül a kérdés, melyik volt ezek közül a legjobb, a válasz a mai napig egyértelmű: az 1997-es Psychotic Waltz az E-Klubban, kétség sem férhet hozzá. Annak ellenére, hogy mindössze 15 éves voltam akkor, nem az ifjúkori lelkesedés, netán az összehasonlítási alap hiányának eredménye mindez, hanem azé – és bárkit kérdezel, aki akkor ott volt, meg fog erősíteni –, hogy kibaszott zseniális volt az egész! Tisztán emlékszem rá, hogy a koncertre – amit a plakátokon (igen, akkor még volt ilyen) úgy hirdettek, mint „az 1996-os év metal lemezének szakmai kategóriagyőztese" – 1500 forint volt a jegy, amit ráadásul minden különösebb grafika nélkül egy rózsaszín, E-Klub logós papírra nyomtattak.

0826mm1„Marilyn Manson egy hozzám hasonló, frusztrált író számára egy történet tökéletes főhőse lehetett. Olyan karakter volt, aki – mivel megvetette az őt körülvevő világot, és még inkább önmagát – bármit képes volt megtenni annak érdekében, hogy megszerettesse magát az emberekkel. Aztán amikor elnyerte a bizalmukat, azt arra használta fel, hogy elpusztítsa őket." Brian Warner átlényegülése Szórakoztatóipari Antikrisztussá húsz évvel ezelőtt, a Portrait Of An American Family albummal vette kezdetét.

0620emperor01Jól jelzi a debütáló Emperor korong reputációját, hogy megjelenésének huszadik évfordulóján, hosszú évek tökéletes, az eltávozott Császár emlékéhez méltó csendje után, néhány kiválasztott nyári fesztiválon egy látszólagos újjáalakulással emlékezik meg róla a zenekar. Ennél több méltatásra talán nem is szorul ez a legendás album, melynek kortársai patinás sorában sincs szégyenkeznivalója, hiszen úttörő jelentősége a Mayhem De Mysteriis Dom Sathanasának, a Darktrone A Blaze In The Northern Sky-ának vagy az Immortal Pure Holocaustjának szintjére emeli, miközben – korát bőven megelőzve – számos tekintetben túl is mutat azokon. Az In The Nightside Eclipse bizony ott van a black metal koordinátarendszerének origójában.

0825wasp1Érdekes elgondolkodni azon, képes lehetne-e még ténylegesen sokkolni a közvéleményt egy újonnan felbukkanó rockzenekar, ez végső soron talán nem kizárt. Azt azonban egészen nyugodtan ki merem jelenteni, hogy olyan világméretű felháborodást már bizonyosan soha többé nem fog okozni egyetlen csapat sem, mint a Los Angeles-i W.A.S.P. , akik épp harminc évvel ezelőtt adták ki korszakalkotó bemutatkozó lemezüket. Blackie Lawless olyan hatásosan tette le a névjegyét a szakmában, hogy a mai napig sem tudott megszabadulni a vérivó, gyújtogató őrült bélyegétől, pedig azóta teljesen eltávolodott ettől a vonaltól. És ugyan zenekara ma is jó, a tábor nagyobbik része azért örökké a debütáló anyagot tekinti majd etalonnak tőle.

0614obituary1Rovatunk aktuális kiadásában ismét ásót ragadunk, és a fémzene múltjának temetőjébe rándulunk ki egyet, annak is a félreeső, ridegebbik felébe. Az ásás során mindenféle rothadó dolgokba botlunk majd, ezért hullamerevséggel küzdő olvasók csak óvatosan lépkedjenek! Fontos még megjegyezni, hogy a vizsgált terület egy huszonöt éve változatlanul mocsaras és barátságtalan vidék, ezért reklamációt erőszakos halál vagy baleset következtében a kommentekben sem fogadunk el. Jó ásást!

0816sava1Zenei szocializációmban általában sokkal nagyobb szerepe volt az idősebb haverok által mutogatott muzsikáknak és a találomra a Szabó Ervin Könyvtárból kikölcsönzött kazettáknak, mint a zenetévéknek és az azokon látható klipeknek. Mégis akad egy-két videó, amelyek – és erre mindegyikükkel kapcsolatban kristálytisztán emlékszem a mai napig is – óriási hatással voltak rám. A Black Sabbath TV Crimes-a mindenképpen ilyen, de a Handful Of Rain klipje is, amely első és máig meghatározó találkozásomat jelentette az akkor már kultikus státuszt kivívott floridai csapattal, a Savatage-zsal. A dal hátborzongató hangulata és hihetetlen húzása a mai napig heveny lúdbőrzést vált ki nálam, nem véletlen, hogy a mai napig a Handful Of Rain a kedvenc Sava-nótám, az azt rejtő korong pedig elsőszámú favoritom diszkográfiájukból. Ráadásul épp ma húsz éve, hogy megjelent.

0611bd1A múlt héten ismét Budapesten koncertezett az Iron Maiden, ahol mára már szinte teljesen feledésbe merültek azok az évek, amikor nem Bruce Dickinson állt náluk a fronton. Pedig a '90-es évek közepe bizony az örökmozgó énekes útkeresése jegyében telt, és sokan szintén hajlamosak elfeledkezni róla, hogy Bruce az őt újfent heavy metal istenségként bebetonozó Accident Of Birth – The Chemical Wedding páros előtt is letett az asztalra pár figyelemre méltó munkát. Az 1994-es, húsz éve megjelent Balls To Picasso például számomra a mai napig az énekes legjobb szólómunkája.

0814itw1Most, hogy közel másfél évtized tetszhalotti állapota után mozgolódni látszik az In The Woods..., a legnagyszerűbb, ugyanakkor legkevesebbek által ismert norvég avantgarde zenekarok egyike, mi is úgy véltük, hogy itt a soha vissza nem térő alkalom a csapat közmegegyezéses klasszikusának felemlegetésére. A tizenhét évvel ezelőtt megjelent Omnio a brigád második albuma volt, amelyet a kritikusok már megjelenése pillanatában piedesztálra emeltek, és amiből ugyanakkor mindössze feleannyi példányt sikerült értékesíteni, mint mára jobbára elfeledett elődjéből. Az ItW... kereskedelmi szempontból mérhetetlen sikere és másokra gyakorolt hatása a kivételes zenei egységet képező Omnióban csúcsosodik ki mégis, amely egy zseniális korszakban is különlegesen briliáns munkadarabból lett sokunk számára nélkülözhetetlen élvezeti cikk.

0602sodom1Ami Amerikának a Big Four, az az öreg kontinensen a Teuton Thrash Triász, azaz a Sodom, a Destruction és a Kreator. Megkerülhetetlen alapcsapatok, akiknek a neve legelsőként kerül említésre, ha az európai thrash metal legfontosabb és legjobb bandái kerülnek szóba. Csakúgy, mint előbb említett két társa, a Tom Angelripper által vezetett Ruhr-vidéki brigád is bandák tucatjaira, sőt, minden túlzás nélkül mondhatjuk, egész műfajokra és színterekre volt komoly hatással. A legsikeresebb lemezét pont huszonöt éve kiadott csapat igen komoly respektet vívott ki magának az évek során a zenehallgató közönség és a szakma részéről egyaránt, ez azonban nem volt mindig így.

0812mh1„Ugye nem kornos?", kérdeztem az ismerős lemezbolti eladót a Villányi úton 1999 augusztusának egy párás, fülledten forró napján az épp akkor megérkezett új Machine Headről. „Nem kornos, hanem Korn. Szerintem hallgass bele, mielőtt megveszed, mert utána engem fogsz szidni", felelte ő, és ugyan megállapítása csak a felszínen volt igaz, kétségtelen, hogy az oaklandi négyesfogat igencsak megnehezítette a saját dolgát Európában a Burn My Eyes és a The More Things Change... Ross Robinsonnal készített folytatásával. Azóta épp tizenöt év telt el, de a The Burning Red lemezen még mindig vitatkozik a tábor – ha valami, ez mindenképpen igazolja, hogy csak úgy, simán nem lehetett elmenni mellette.

0524mayhem1Az élő legendák sorsa talán még sivárabb, mint a holtaké. Esetükben a viszonyítási pont minden esetben valami utánozhatatlan, megfoghatatlan újjáteremtésének irányában található, az elvárások mindenkor óriásiak, de szerencsére annak megfelelni amúgy is lehetetlen. A Mayhem esetében a koordinátarendszer origójában minden black metal lemezek archetípusa, a De Mysteriis Dom Sathanas album található, mely komoly küzdelmeket és tragédiákat túlélve, éppen húsz éve látott napvilágot, amennyiben a sötétségben van egyáltalán bármi fény.

0806vain1Léteznek lemezek, amelyekben tényleg minden együtt van ahhoz, hogy világuralomra segítsék az adott zenekart, a dolog azonban ilyen vagy olyan okokból végül mégsem jön össze. Ez az adott időszakban nemcsak a csapat, de az albumot öncsonkításig imádó maroknyi fanatikus számára is frusztráló lehet, aztán ahogy telnek az évek, szépen mindenki belenyugszik, hogy a csillagokban más volt megírva. Pláne, hogy az értékek szempontjából mit sem számít a siker, sőt, mit tagadjuk, jó érzés dédelgetett kultikus kedvenceket magunkénak tudni. A San Francisco-i Vain egy igazságosabb világban bizonyosan szupersztárrá vált volna a huszonöt éve megjelent No Respecttel, de aztán mégsem így alakult. Ettől függetlenül viszont aki ismeri a lemezt, többnyire a hajmetal-éra legfantasztikusabb remekművei közé sorolja, méghozzá teljesen jogosan.

0524bio1„We're brothers of blood, we share the knife / And now we'll see, who is down for life!" – szól a hármas Biohazard album második dalának refrénje, és ez nagyjából össze is foglalja a lemez, illetve a csapat üzenetét. Adott ugyanis négy szar háttérrel rendelkező utcagyerek, akik a csillagok szerencsés együttállásának köszönhetően valahogy egymásra akadtak a brooklyni éjszakában, és úgy döntöttek, a bandák világa helyett inkább a zenélés felé fordulnak. Legsikeresebb nagylemezük pedig éppen ma húsz évvel ezelőtt jelent meg.

0801ac12014 egyik legszomorúbb híre mindenképpen az, hogy az AC/DC a nagybeteg Malcolm Young nélkül volt kénytelen elkészíteni új nagylemezét, ráadásul a dolgok pont az ausztrál rock'n'rollerek karrierjének jubileumi, negyvenedik évében alakultak így. A remélhetőleg még idén megjelenő album ettől még persze biztosan jó lesz, pláne, hogy a mára intézményesült csapat igazából bármit csinálhat, nyert ügyük van – ezt a státuszt pedig jelentős mértékben egy harmincöt évvel ezelőtt kiadott albummal alapozták meg. Az már persze más lapra tartozik, hogy – nagyon olcsó fordulattal élve – a csúcsra vezető út egyúttal valóban elvitte az AC/DC-t a pokolba is, de ha gyászruhában, nekik még onnan is sikerült visszatérniük.

0512rhcp1Ez a meglehetősen hosszú és bakugrásokkal tarkított történet arról szól, miként válik egy eredetileg négy középiskolai jóbarát által alapított, első koncertjét kábé harminc érdeklődő előtt megejtő, akkor még mindösszesen egy darab saját szerzeménnyel – a sebtében összedobott Out In L. A. – rendelkező bulizenekar egy mindenki által körberajongott, több mint 80 millió lemezt eladó, bandák ezrei által több-kevesebb sikerrel másolt, meghatározó rockbandává. Arról, mi történik a négy jó cimborával, a kiesők helyére lépő új tagokkal, és a két főarc hogyan jut el végül odáig, hogy mindösszesen hét Grammy-díjat nyerjen el, és 2012-ben a Rock And Roll Hall Of Fame-be való beiktatás legyen osztályrésze. És persze arról a lemezről is, amely – véletlenek márpedig nincsenek! – napra pontosan ugyanazon a napon jelent meg, mint a Nirvana Nevermindja, hogy aztán a két korong kart karba öltve váljon a '90-es évek elejének rockzenéjét sarkából kifordító, mindent átalakító gyújtóbombává.

0730mh1A Machine Head új lemeze már itt van a kanyarban, és mivel a színtér egyik roppant népszerű csapatáról beszélünk, nem kérdés, hogy Robb Flynnék 2014 egyik kiemelten fontos megjelenésén dolgoznak. Az utóbbi bő évtized sikersorozata közepette ma már némileg feledésbe merült, micsoda hullámvölgyeket élt át a zenekar az ezredforduló időszakában, a kezdeteket azonban valószínűleg örökké emlegetni fogjuk, még akkor is, ha a mai tábor jelentős része már az utóbbi két-három albummal szegődött a banda mellé. Ez azonban érthető: a zenekar húsz évvel ezelőtt kiadott bemutatkozó lemeze, a Burn My Eyes nemcsak a valaha megjelent egyik legjobb debütáló album, hanem a metal műfaj egyik abszolút csúcsalkotása is.

0510ts1Ma harminc évvel ezelőtt jelent meg a Twisted Sister harmadik nagylemeze, a Stay Hungry, amely a hozzá készült videóknak köszönhetően tinédzserek százezreivel ismertette meg a rockzenét a '80-as évek első felében. Dee Snider és zenekara persze nem kizárólag a We're Not Gonna Take Itről és az I Wanna Rockról szólt, de ma is ezekről emlékszik rájuk mindenki: itt az ideje tehát, hogy kicsit visszatekintsünk az akkori időkre, és felidézzük a Twisted Sister kérészéletű, ám annál földrengetőbb mainstream sikereinek korát.

0722alice1Alice Cooper manapság azon veteránok sorát gyarapítja, akik számára minden afféle jutalomjátéknak számít: Vincent Furnier már a '70-es években vastagon többet ért el, mint amiről a legtöbb rockelőadó egyáltalán álmodni mer, akárhová megy, érdekli a közönséget, és ha néhány évente kiad valamit, az is szinte garantáltan jól sikerül. Vagyis ma már semmit sem kell bizonyítania, a '80-as években azonban távolról sem ez volt a helyzet: Alice a legmélyebb mélypontról kapaszkodott fel az évtized derekán, majd két előtanulmányt követően letett az asztalra egy olyan albumot, amelynél még a hajmetal-érában sem nagyon született direktebb, hatásosabb slágergyűjtemény. Huszonöt éves a Trash, amely olyan máig örökzöld sikerdalokat adott a világnak, mint a Poison, a House Of Fire, az Only My Heart Talkin' vagy a Bed Of Nails.

0503badlands1Ma már nevetségesnek tűnik – főleg a mostani retro-őrület és a sokadszorra is recirkuláló trendek jövés-menése közepette –, hogy a '80-as és a '90-es évek fordulóján sokakat felháborított egy rövidéletű hullám, ami annak volt köszönhető, hogy az akkor ereje teljében lévő rockzenész-generáció újra felfedezte magának a már jó évtizede nem aktív Led Zeppelint, és ez az inspiráció néha erőteljes áthallásokkal ruházta fel zenéjüket. Gary Moore Ozzy segítségével elkészített, amúgy igen kiváló Led Clones című dala is kissé túlzásnak tűnik ma már, pláne, hogy az ismertebbé vált bandák mind nagyon jók voltak ezen a vonalon, remek dalokat írtak, és sokkal több egyéniséggel, ízzel rendelkeztek, mint a mai múltidézők (akikkel persze az égvilágon semmi baj nincs, és soha egyik nagy öreg sem fog úgy kirohanni ellenük, mint anno a jó Gary). Steelheart, Katmandu, Kingdom Come (főleg róluk szólt Gary dala állítólag), a Strange And Beautiful lemezes Crimson Glory és az átmenetet képző Mother Love Bone, na meg persze a most negyedszázada debütált Badlands – mind-mind markáns stílussal formálták saját képükre a Zep erotikusan lüktető, bluesban áztatott pszichedeliáját.

0716ramones1Legyen Ön is Milliomos!-ba illő kvízkérdés: vajon ki a nemzetközileg legismertebb magyar származású zenész? Talán a Klaus Meinét átölelve Gyöngyhajú lányt és Wind Of Change-et danolászó Kóbor János? Vagy az Eurovíziós Dalfesztivál színpadán szinte könnyekben kitörő Bayer Friderika? Esetleg Little G Weevil, a nemrégiben tehetségkutatót nyert blues-gitáros? Nem-nem, a helyes válasz: Erdélyi Tamás. Ja, hogy Önök nemigen tudják, ki is az a Thomas Erdelyi? Pedig még a Rock And Roll Hall Of Fame-be is beiktatták, bezonyám! Igaz, hogy nem ezen a néven, hanem Tommy Ramone-ként. A néhány napja elhunyt dobosra és sajnos már jó ideje szintén halott barátaira emlékezünk azzal a lemezzel, ami mai füllel hallgatva talán már nem hat annyira elementáris erővel, mint egykoron, ám kétség nem férhet hozzá, hogy alapjaiban változtatta meg a zenei világot maga körül.

0501pg1Az van, hogy a legjobb Black Label Society lemezt nem a Black Label Society készítette el, hanem a Pride & Glory. Ennek a kijelentésnek elsőre tán nem túl sok értelme van, de én azért makacsul kitartok mellette, hiszen a Pride & Glory annyira markánsan hozzátartozik a BLS sztorihoz, hogy még maga a főhős, Zakk Wylde sem vitatta soha, hogy lényegileg egyugyanazon banda volt ez, csak éppen más néven és más tagsággal. Ha nem hiszed, nézd csak meg, szerepelnek-e dalok erről a lemezről Black Label válogatásokon. Na, ugye? Oké, azzal már lehet, hogy vitatkozna a szőke gitáristen, hogy itt írta-e meg Ozzy-mentes karrierje legjobb dalait, de objektíven nézve nem mondhatunk mást: egyetlen későbbi lemezén sem lelhető fel ennyire intenzíven a kreativitás és az ösztönös, mégis totálisan végiggondolt zeneiség, mint éppen itt. Május 1-jén tehát most ne csak a munkát ünnepeljük közösen, hanem azt is, hogy húszéves lett egy lemez, amelynek különös borítójáról egy tehén bámul a hallgatóra, míg társai vígan legelészve szarnak az egész világra. A sör és virsli így is stílszerűen csúszhat!

0630slipknot01A világ egyik fele némi aggodalommal, a másik fele szkeptikusan várja az iowai Slipknot visszatérését. A metal színtér egyik meghatározó intézményéből két alapember is hiányzik a legutóbbi nekifutáshoz képest a 2010-ben elhunyt Paul Gray basszer, illetve a tavaly év végén kirúgott überdobos, Joey Jordison személyében, és a felvezető „csináljuk – nem csináljuk" cirkusszal is túlléptek kicsit az egészséges mértéken. Kérdések persze tizenöt évvel ezelőtt, a banda debütáló megjelenése idején is szép számmal merültek fel, ezeket azonban azóta már elsöpörte az idő. Ma már egyszerűen nincs mit vitázni azon, hogy másfél évtizede egy olyan lemezt tett le az asztalra a bő létszámú csapat, amely nélkül teljesen másképp festene a színtér.

0428sabs01Pár nappal ugyan lemaradtunk a konkrét évfordulóról, de ahogy néhány törzsrajongó kollégával beszéltük, olyan nem történhet, hogy erről az alapműről nem emlékezünk meg a Klasszikushock rovatban. Nemcsak azért, mert Black Sabbath és mert az új ozzys korszak hype-ját akarjuk kicsit árnyalni (ezt már megtettük a Born Again ismertetésekor), de még csak nem is a mostanában aktuális egyéb klasszikusokhoz (Badlands, Blue Murder) való kapcsolódás miatt, hanem mert egész egyszerűen az életmű egyik legerősebb, legjobban megdörrenő és legfogósabb anyaga. A maga idejében pedig – már amennyire ezt a számadatokra és a lassan öregecskedő korba érő akkori rajongók visszaemlékezéseire hagyatkozni lehet – helyreállította a Sabbath kissé megtépázott nimbuszát.

0628pf1„Az emberiség évezredekig állatként élt, majd történt valami, ami elszabadította képzeletünk erejét: megtanultunk beszélni" – Stephen Hawking gondolata egyben a Pink Floyd valószínűsíthetően utolsó lemezének mottója is. A diszkográfia egyik kakukktojása, egyben a felejthetetlen életművet méltósággal lezáró darabja, ez a valódi zenekari műhelyben kovácsolódott album már megjelenése pillanatában klasszikussá, ezzel rovatunk megkerülhetetlen alanyává vált. A The Division Bell – megjelenésének huszadik évfordulója alkalmából – jubileumi, bővített kiadásban, ezekben a napokban kerül újra a polcokra. Mi pedig felidézzük készítésének körülményeit.

0427bm1John Sykes a rockszakma nehezen kezelhető, keményfejű zsenijeinek egyike, akivel köztudottan nem egyszerű együtt dolgozni, ha azonban sikerül félretennie a zavaró tényezőket, egészen páratlan dolgokra képes. Már az is mindent elárul róla, hogy noha a Thin Lizzyben és a Whitesnake-ben is egyaránt rövid időt töltött, mindkét csapat adott korszakát markánsan a saját képére formálta. Leginkább eszenciális lemezét azonban azután alkotta meg, hogy David Coverdale-lel történt szakítását követően teljesen a saját lábára állt – éppen huszonöt évvel ezelőtt.

0623fnm01Pár héttel ezelőtt arról reppentek fel a pletykák, hogy esetleg mégis új dalokon gondolkodik a 2008-as újjáalakulás óta kizárólag lájtosan turnézgató Faith No More. Mivel a zenekartól bármi és bárminek az ellenkezője kitelik, erre egyelőre inkább nem kötnénk fogadásokat, egy dolog azonban biztos: az áttörést meghozó The Real Thing lemez a napokban volt huszonöt éves. És mivel az album hatása a mai napig tisztán érezhető a rock/metal vonalon, természetesen nem is kerülhetjük meg a Klasszikushock között.

0422ann1Az Annihilator mai helyzete alapján nehéz ugyan elképzelni, de a '80-as évek legvégén és a '90-es évek elején óriási hatással voltak a thrash metal színtérre. Nemcsak a rajongótábor, de a szakma is komoly érdeklődéssel figyelte, mi lesz az aktuális csodagyerek, Jeff Waters következő dobása, mindez pedig elsősorban egy 1989. április 17-én napvilágot látott albumnak, a banda debütálásának köszönhető, amely annyira döbbenetesen erős és újszerű volt, amilyenre senki sem számított egy fiatal ottawai srác vezette csapattól. Huszonöt éves az Alice In Hell.