0-9 A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U V W X Y
Z

Az a helyzet, hogy immár második éve létezik egy olyan fesztivál itt lent Baranyában, ami a nyár végén a béke és a felhőtlen szórakozás kis szigetét jelenti a progresszív és modern kemény muzsikák szerelmeseinek. Már a tavalyi három napról is csak szuperlatívuszokban tudtam volna nyilatkozni... ha sikerült volna összeütnöm a cikket róla. Az idei szeánsz pedig azt bizonyította, hogy az eleve nem tömegrendezvényként tervezett, a hazai underground bandákra és maroknyi rajongótáborukra építő Prog Camppel minden bizonnyal hosszú távon kell majd számolni a rockzenei fesztiválpalettán.

DAMM DAMM! Ez visszhangzik a fejemben a múlt csütörtöki Rammstein-koncert óta. Aki ott volt, tudja az okát. Aki máshol látta őket, az is. És még mindig keresgélem a szavakat, mert hogy lehetne pőre és esetlen szavakkal átadni egy olyan szintű vizuális mámort, ami a helyszínen egyszerre agyonnyomott és felemelt? A Rammstein mindent tud 2019-ben. Mindent IS. Óriási mázli, hogy a koncert előtt pár héttel a szervezők felszabadítottak még jegyeket, és le tudtam csapni azonnal egy állójegyre, mert borzasztóan bánatos voltam, hogy első körben nem sikerült jegyet szereznem a turné egyik állomására sem. A finn és a lett állomásokat fontolgattam egy ideig, de azok más okok miatt nem jöttek össze, tehát úgy esett, hogy a Metallica után szűk egy héttel újra Bécs felé indultam, immár rutinosan.

steel_panther_k2019_01Sokszor keseregtünk már azon, hogy noha Magyarország jó ideje integráns részét képezi a nemzetközi turnés vérkeringésnek, a koncertszervezők mégis ugyanazokat a zenekarokat köröztetik évek óta. Számtalan előadó (Al Di Meolától Richie Kotzenen és Stingen át a Dream Theaterig és a Sabatonig) szinte hazajár Budapestre, miközben mások – köztük olyan komoly koncertattrakciók, mint például a Def Leppard, a Mötley Crüe, a Bon Jovi és az Aerosmith – rendszeresen elkerülik/elkerülték a Kárpát-medencét. Nyilvánvaló, hogy a teljesen kiszámíthatatlan magyar közönség rapszodikus hozzáállása eleve óvatosságra inti a szervezőket, elég csak a Leppard '96-os sportcsarnokos buktájára gondolni, de a tizenkét éve dicstelen halált halt – azaz elmaradt – pesti Foreigner-fellépés is élénken élhet az emlékezetekben.

little_steven_k2019_01Teljesen észrevétlenül érkezett hozzánk augusztus közepén Little Steven aka Steven Van Zandt aka Silvio Dante. Olyannyira, hogy én is teljesen véletlenül bukkantam rá az eseményre a Facebookon, tehát valahol sejtettem, hogy nem lesz teltház, de igazság szerint az Akváriumban leültetett kábé 130 ember elég riasztó látvány volt – utólag meg érdekes kontraszt is volt a másnapi hatvanezres Metallicához képest. Nyilván azért is variálták ültetettre az eseményt, mert másképp még hülyébben nézett volna ki a majdnem üres terem. A közönség összetétele is elképesztően vegyes volt, de utólag láttam, hogy tanárok ingyen regisztrálhatták magukat a koncertre, és vihettek plusz egy főt. Szóval, hogy mennyien lehettek ott igazi Little Steven-rajongók, vagy akik tisztában voltak az életművével? Nos, biztos, hogy nem sokan, de az is tuti, hogy a koncert után bő száz emberrel többen lettek.

Kétségtelen, hogy idén a Rockmaraton megint nagyot dobott Phil Anselmo Pantera-programjának behúzásával. A legnagyobb érdeklődéssel várt produkció méltóképpen zárta le a hazai elit mellett újra erős nemzetközi felhozatalt is produkáló fesztivált. A Shock! stábja idén három napon tette tiszteletét.

metallica_k2019_01Álmodni sem mertem volna, hogy a tavalyi, számomra minden szempontból tízezer pontos arénás fellépésük után (ami újra tizenéves 'talicska rajongóvá változtatott) bő egy év elmúltával újra Metallica-koncerten találom magam. Ráadásul mindezt teljesen szürreális körülmények előzték meg, egy névtelenséget kérő olvasónk ugyanis felajánlott a stábnak egy front of stage jegyet a bécsi állomásra, a Shock! stábos srácok cuki módon megszavazták, hogy „menjen anyánk", én meg boldogan szerveztem a koncert köré a szabadságomat, hogy az idei év egyik legzseniálisabb estéjét élhessem át. Örök hála innen is!

A koncert, ami a felénél kezdődött el. Most persze túlzok, de akkor is, ez a legelső dolog, ami eszembe fog jutni a hajós Ministryről. Mert ugye Alien Jourgensen és díszes bandériuma még mindig legutóbbi lemezét, az AmeriKKKantet turnéztatja, és hát ő bizony annyira komolyan veszi az ilyesmit, hogy úgy döntött, akkor a koncertek első felében csont nélkül, számsorrendben szépen le is nyomja a nagyérdeműnek az egész nagylemezt! Márpedig, ha a fellépés előtt száz embert megkérdeztél volna (legalábbis olyanokat, akik tényleg ismerik a meglehetősen vérszegényre sikeredett, Trump-szapuló anyagot), hogy mennyire tartják jó ötletnek mindezt, maximum egy felelte volna azt, hogy nagyon. És az az egy is maga a jó Uncle Al lett volna.

testament_k2019_01Testament és Iron Reagan: ez a kettős már önmagában is erős párosítás, azonban, hogy teljes legyen az öröm, a Barba Negra Trackben tartott eseményhez minden magyar thrash-csapatok legveteránabbika, a Moby Dick is csatlakozott. Ennek eredményeként pedig egy – tiszta játékidőt tekintve – háromórás, kifogástalan thrash-bulit láthatott, aki jegyet váltott vagy a hídról követte az eseményeket.

Ahogy már korábban is mondtam, nekem nincsenek gitárhőseim. Adódhat ez akár abból is, hogy műkedvelő, amatőr dobosként eleve más nézőpontból tekintek a hathúros „bajnokaira". Számomra azok a gitárosok jelentik az etalont, akik ebből a fura, hátsó nézőpontból tekintve is olyat tudnak/tudtak alkotni, amire elégedetten tudok bólintani. Álomzenekaromba olyan arcokat hívnék meg szívesen, mint David Gilmour, Billy Gibbons vagy... igen, Mark Knopfler. Utóbbi megközelítése már csak az ujjal pengetett elektromos gitár miatt is teljességgel egyedi, és az olyan dalok, mint a So Far Away, a The Bug vagy a Sultans Of Swing örökké ott lesznek a nem létező lejátszási listám élbolyában. Igen, én is Dire Straits-rajongóként érkeztem erre a koncertre, de a hangulatom nem kizárólag azért lett kicsikét szomorkás az utolsó ráadás végeztével, mert a fenti nóták közül egyet sem hallhattam aznap.

Talán soha nem foglalkozott még annyit a sajtó a FEZEN Fesztivállal, mint az elmúlt egy hétben. A szombati nap végét gyakorlatilag elmosó vihar, illetve a zárás előtti utolsó percekben lezajlott tömegverekedés a fesztiválra állította a média célkeresztjét, a különböző orgánumok pedig előszeretettel cikkeztek a „botrányról." A valóság ezzel szemben az, hogy a FEZEN még mindig az egyik legélhetőbb fesztivál, változatos, de minőségi programmal, ahol idén ugyan valóban több volt a szervezési gikszer és a technikai probléma, mint az előző években, ettől függetlenül személy szerint nekem még mindig ez a kedvenc fesztiválom.

0712kotzen1Sosem tudtam száz százalékig kiigazodni az idehaza kialakult, úgymond elitista zenehallgató közönség általánosan elfogadott tézisein. Az ilyen jellegű diskurzusokban ugyanis mindig beleszaladok néhány bájos önellentmondásba. Az egyik oldalon egyes előadóknak még a 110 százalékos produktumában is pillanatok alatt megtaláljuk a szálkát, míg bizonyos művészek esetében mindenre magyarázatul szolgál a tehetség. Nem szeretném már rögtön az elején a kedélyeket borzolni, de érzésem szerint Richie Kotzen az utóbbi kategóriát erősíti. Nem mintha egyébként egy pillanatra is vitatni lehetne a kvalitásai iránti széles körű elismerés alapját, abban azonban valamelyest „bűnösnek" érzem a Művész Urat, hogy a színpadon olykor túl egyértelműen az efféle tiszteletkörökre utazik. Mindezt pedig azért merem teljes bizonyossággal kijelenteni, mert a keddi koncert már nem az első Richie Kotzen-szemlémet jelentette. Ebből fakadóan számomra több szempontból is tartogatott déjà vu élményeket az este...

Még csak egy nap telt el a Meshuggah trackes fellépése óta, de még mindig ingatom a fejem, hogy ezt így hogy lehet, és most akkor ezek után mit lehet még? És ezzel vélhetően nem vagyok egyedül. Pedig ha nagyon a szívünkre tesszük a kezünket, egy Fredrik Thordendal nélkül kiálló Meshuggah nem is igazi Meshuggah. Mert az a hosszú, vöröses-őszes szakállas, kopasz figura a fej nélküli gitárral természetesen nem Thordendal hirtelen nagyon megöregedett verziója volt, hanem Per Nilsson, a Scar Symmetry gitárosa, aki 2017 óta segíti ki a zenekart turnékon. Akkor még volt erre valami „stúdiót építek" kifogása Thordendalnak, most viszont hiába túrtam fel a netet, nem találtam semmit, a Meshuggah meg nem használja annyira aktívan a közösségi médiát, mint pályatársaik. Szóval ez van, látványban „nem volt az igazi", de ha csukott szemmel hallgattad, csak néhány szólónál tűnt fel, hogy ez most más.

Előzetesen bizony egy lyukas kétpfennigest nem adtam volna, hogy ez a Rammstein éve lesz számomra, de most, így az év felénél nagyon erősen ez látszik kibontakozni a horizonton. Az új lemez gyakorlatilag a megjelenés napja óta kirobbanthatatlan a lejátszómból, a koncertre való készülődés közben pedig újra ugyanazt a bizsergést éreztem tarkótájékon, ami már idejét sem tudom, mikor volt legutóbb a társaságom. Egyik sem adta magát könnyen pedig – a friss nóták eleinte inkább csak elkedvtelenítettek, amikor pedig az albumot egyben hallgatva végül beütött a derű, már bottal üthettem az idei koncertjegyek nyomát. Egyetlen kivétel adódott, Milton Keynes képében. A városkára szégyenszemre külön rá kellett keresnem a Google Mapsen, de miután láttam, hogy London nincs is tőle olyan messze, azonnal meg is vettem a jegyeket. Már csak azért is könnyű szívvel tettem ezt, mert nem merülhetett fel kérdés abban a tekintetben, hogy élményoldalon megtérül-e majd a befektetés.

Megtippelni sem merem, hányan kapták fel a fejüket a Mortem minden realitást nélkülöző újjáalakulása kapcsán – kevés ennél kultikusabb banda létezik még a legendás norvég avantgarde színtéren belül is. Egyetlen demó, harminc évvel ezelőtt, ennyi a Mortem hivatalos statisztikája ezidáig, de ha megnézzük a közreműködők névsorát, máris értelmet kap az izgatottságom. Tulajdonképpen az Arcturus jogelődjéről van szó, ahol összejött a hatalmas dolgokra hivatott Hellhammer/Sverd páros, utóbbi itt még gitáron (!) írta a dalokat.

sting_k2019_01Ez az a koncert, amiről alapértelmezésben semmi nem indokolja az extra megemlékezést, pontosan elegendő lenne a szűk két évvel ezelőtti banzáj beszámolóját ide bemásolni, és azt a friss képekkel kiegészíteni, úgy is tökéletesen megállná a helyét. Mi azonban, akik mindkét fellépést a saját szemünkkel láttuk, tudjuk, hogy nem kevés csúsztatás rejlik a fenti mondatban, mint ahogy jócskán van benne igazság is. Valahol sajnálom, hogy a Shock!-stáb zöme izgalommentes nosztalgiaattrakcióként tekint Gordon Matthew Thomas Sumner rendszeres eljöveteleire, Valentin Szilvi és én mindenesetre most sem voltunk restek újból körbejárni Az Embert, Aki Képtelen Megöregedni. Ahogy nem vénülnek a dalai és a rajongói sem.

0806om1Hét évvel ezelőtt járt nálunk utoljára (és először) az Om, és akkoriban volt is kifejezett apropója a dolognak, hiszen nem sokkal korábban jelent meg a remek Advaitic Songs, a csapat ötödik nagylemeze. Azóta viszont lényegében semmi nem történt velük, de hát a Cudi Purci Booking visszautasíthatatlan ajánlatára nyilván ők sem mondhattak nemet, így aztán úgy alakult, hogy az Al Cisneros (ugye mondanom sem kell, hogy lásd még Sleep) vezette brigád nyitotta az idei, immáron negyedik Desszert Fesztet. A hét évvel ezelőtti buliból igazából három dologra emlékszem: az iszonyatos tömegnyomorra és forróságra, ami a Dürer kistermében uralkodott; arra, hogy mindösszesen szűk egy órát játszottak; végül pedig arra, hogy ennek ellenére mégis csak jól éreztem magam. Úgy voltam vele, hogy ha az első két összetevő ezúttal elmarad, már rendben lesz minden. Ez szerencsére be is következett, sőt, az Om idei fellépése ennél sokkal többet rejtett magában.

disturbed_k2019_01Manapság is gyakran előfordul, hogy egy-egy fontos turné elkerül minket (legtöbbször bizonyos ezerszer átrágott körülmények miatt pont a drága arénaprodukciók), de kétségkívül leszögezhető, hogy az elmúlt években iszonyú koncertdömping van Magyarországon is. Ennek ellenére pár nagy hiányzó még mindig akad, a Disturbed pedig egyike ezeknek, hiszen a chicagói csapat annak ellenére nem járt még itt soha, hogy lassan húsz éve befutottak. A Disturbed mára bizonyítottan elsővonalas aréna-produkció, és ahogy az a Budapest Parkban összegyűlt tömeg méretéből egyértelműen megállapítható volt, nemcsak az Államokban, hanem nálunk is. Ugyan a Parkra nem kellett kiakasztani a sold out táblát, a megjelent jó hét-nyolcezer ember igencsak tiszteletet parancsoló tömeget jelentett, azaz a szervezőknek nyilván bejött a számításuk, amikor kvázi fekete lóként behúztak egy olyan nevet, akikért igen komolyan zsebbe kellett nyúlni.

Július 22-én hajnalban véget ért a már hetedik alkalommal megrendezett Electric Castle fesztivál. A legtöbb magyarországi koncertjárónak ez a név sokat nem mond, ezért érdemes talán pár szót ejteni róla. A fesztivált először 2013 júniusában rendezték meg a Kolozsvártól mintegy 30 kilométerre fekvő Bonchidán, a Bánffy-kastély egykori kertjében. A leromlott állapotú, de még mindig impozáns épületegyüttest a néhai gróf, Bánffy Miklós lánya, Bánffy Katalin perelte vissza rendszerváltás után a román államtól és bízta a Transylvania Trust alapítványra, hogy rendbe hozzák és kulturális célokra használják. Itt jöttek be a képbe a kolozsvári szervezők, akiknek fantáziáját megragadta az egykor Erdély Versailles-ának nevezett kastély, és elhatározták, hogy az alapítvány közreműködésével zenei fesztivált hoznak létre az egykori nemesi birtokon.

toto_k2019_01Bár Toto-ügyben már kvázi rutinosnak számítok, ennek ellenére csütörtökön is pont ugyanazzal a kellemes izgalommal vártam az eseményeket, mint első találkozásunkkor. Ennek oka a korábban már sokat taglalt érzelmi kötődésen túl egyértelműen abban keresendő, hogy Steve Lukatherék még így vén csont korukban is az élő muzsikálást legizgalmasabban művelők közé tartoznak, bármennyire is szeretnék egyesek ezt az érdemet elbagatellizálni. Nagy fejvakarások közepette is mindössze pár olyan formációt tudnék említeni a műfaj úgynevezett világelitjéből, akik több évtizedes ténykedés után is a szó szoros értelmében vett játékként, és nem ezer éve megkoreografált elemek végtelen alkalommal történő elpapagájkodásaként tekintenek a zenélésre. Nem hinném, hogy spoilerként értékelhető a kijelentésem, miszerint a zenekar tagjai ezúttal sem haknista droidok benyomását keltették a színpadon. Ebből fakadóan most sem voltunk száz százalékig tisztában vele, mi minden fog történni a kétórás játékidő folyamán.

A Neurosis a világvége aláfestő zenéjét játssza. Lélekkínzó hangkavalkádjuk hallgatása közben az általunk ismert Univerzum legszélén állva találom magam, amint katatón állapotban bámulok bele a saját magába összeomló tűzgolyóvá váló Napunk belsejébe. Érzem az égett hús szagát, amint a mellettem álló arca lángra kap, és tehetetlenül várom, hogy a mindent felemésztő tűz rám is átterjedjen, felégetve egész világunkat. Míg végül nem marad meg egyetlen életforma sem, Keith Richards kivételével. Na, de hagyjuk ezt a baromságot! Mert oké, hogy ez az „apokaliptikus világégést megéneklő próféták" képe már elválaszthatatlanul ránőtt a Neurosis tagságára, de ez még akkor is „csak" egy zenekar, aminek a koncertjét megpróbálhatjuk patetikus túlzások nélkül is megítélni.

Dead Can Dance-koncertre alapvetően két okból megy az ember. Azért, mert eljutott a sznobság azon, tengernyi béklyótól terhes fokára, amely kötelező programmá teszi az aktuális fellépést, bármilyen konstellációban és apropóból történjen is. A másik lehetőség, hogy éppen kurvára nem találod a helyed a világban, és kell egy ajtó, amelyen az említett béklyók nélkül léphetsz át, tökéletesen és teljességgel felelőtlenül megadva magad azoknak a számodra ismeretlen eredetű erőknek, amelyek a DCD muzsikája révén felszabadulnak. Mindenfajta tömjén nélkül mondom: nem veszélytelen mulatság ez, de ha amúgy nem szólít máshova a kötelesség, érdemes tenni vele egy próbát. Lisa Gerrard és Brendan Perry hálás lesz ezért, és megjutalmaz.

iggy_pop_k2019_01Valahol ironikus, hogy az elmúlt pár héten hetven feletti/körüli előadókat néztem meg, szinte egymás után, és bizony azt kell mondjam, hogy köröket vernek a mai generációra. Persze hosszan lehetne megint azon merengeni, hogy a műfaj nagyjai öregszenek, olyan utánpótlás a huszonévesek szintjén nincs nagyon, akik stadionokat töltenének meg, kis túlzással élve húsz-harminc év múlva meg már mi is a nyugdíjas otthonban fogunk szundikálni a hintaszékben, vastag pokróc alatt. De addig még sok idő van, Iggy Popból meg pont egy, és 72 éve ellenére tiszteletre méltó módon ugrálta végig a másfél órát a Budapest Park színpadán. A legtöbbet fotózott félmeztelen felsőtestű rockelőadót nézhettük meg párezren ezen a júliusi tökéletes nyári estén.

0628ws2Bár soha ennyi embert nem láttam még a Trackben (simán lehetett volna Aréna-kompatibilis a buli), sanszos, hogy erre a Whitesnake-koncertre is úgy fog emlékezni az utókor, hogy megoszlottak róla a vélemények, akárcsak a már-már legendás „playback volt-e vagy sem" vita idején. Ha a vihar miatt elmaradt koncertet is hozzávesszük, akkor lényegében az is elmondható, hogy szinte minden budapesti Whitesnake emlékezetes marad azok számára is, akik nem voltak ott. Na de hát annyi baj legyen, a hírverés a lényeg, ettől rock a roll.

2017-ben hosszú csend után egy rövid, ám igen velős EP-vel tért vissza a Dog Eat Dog. Ez volt a Brand New Breed, amely magában hordozott mindent, amiért a '90-es években annyian szerettük őket. Azóta gyakorlatilag folyamatosan úton vannak, és nálunk is adtak egy iszonyú feelinges bulit az A38 Hajón, de a Rockmaratonon is el lehetett csípni őket még egy évvel korábban. Idén a Campuson bukkantak fel, rockzenei szempontból is vonzóbbá téve az egyébként leginkább egy mini-Szigetre emlékeztető fesztivált.

Erre a bulira tényleg full spontán estünk be (na jó, kábé délután 4 körül merült fel bennem, hogy csak le kéne menni, ha már észrevettem, hogy aznap van), tehát nagy rákészülésre esély nem volt, pusztán annyit gondoltam csak végig, hogy öt éve tökre tetszett a roncsbáros buli, ami akkoriban a neves zenekari tag miatt volt kisebbfajta szenzáció. Ugyanakkor másra nem nagyon emlékeztem a koncertről, mert utána sem hallgattam túl sok Walking Paperst, talán az Andorunk által méltatott tavalyi lemezt párszor, de az sem szolgáltatott túl sok támpontot, mert végül teljesen mást kaptam, mint amire amúgy számítottam volna.

thirty_seconds_to_mars_k2019_01Nem tudom elégszer hangsúlyozni, mennyire sűrű az idei koncertszezon, és a Budapest Park is kitett magáért, és elhozták Magyarországra először önálló, nem fesztiválos koncerttel a Leto testvérek formációját, a Thirty Seconds To Marsot. Direkt fogalmaztam úgy, hogy „formáció", hiszen a csapat, vagy zenekar nem igazán helytálló az esetükben, mióta Tomo Miličević már nincs köztük. Tény, hogy a Mars a két Leto, Jared és Shannon agyszüleménye, de Tomo is csak lehúzott tizenöt évet velük, a vége valahogy mégis elég kurtán-furcsán alakult közöttük.

0626dl1A rockzene kihalóban lévő dinoszauruszainak igen tekintélyt parancsoló csordája vonult át Prágán június közepén. Ugyan a Def Leppardban még van pár lemez, a KISS azonban valóban utolsónak tűnő búcsúturnéját bonyolítja, nekik a fennállása ötvenedik évfordulóját ünneplő ZZ Top melegít, akiktől szintén nem várható már további évtizedes munkásság, és David Coverdale is vészesen közeledik a hetvenhez, így a Whitesnake hosszú távú jelenlétére sincs sok értelme komolyabb összegeket tenni. Mindez nyilván azt is jelenti, hogy ezek a turnék tényleg last call-jellegűek, azaz ha szívügyed a dallamos hard rock zene, jó eséllyel most láthatod/láthattad utoljára kedvenceidet.