0-9 A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U V W X Y
Z

Igazán tartalmas hosszú hétvégét kínált az idei ünnep a klasszikus rockzene híveinek, érdemes volt tehát wellnessezés helyett valami kevesebb elkötelezettséggel járó elfoglaltságot keresni, illetve pestieknek itthon maradni, hiszen vasárnap Axel Rudi Pell adott baromi feelinges koncertet, a négy napos pihenés zárásaként pedig elindíthattuk a Uriah Heep új lemezének negyvenegy állomásos turnéját is. Más kérdés, hogy aznapra volt más, minimális közönség-átfedéssel járó esemény is (én legalábbis nagyon szívesen megnéztem volna például a Life Of Agonyt is), de őszintén szólva az a plusz huszonhárom ember abszolút nem hiányzott az Akváriumból, tekintve, hogy sold out lett az esemény.

Rég láttuk utoljára Magyarországon a Life Of Agonyt, így itt volt az ideje, hogy megint elvetődjenek hozzánk. A korábban számos belső válságon és több feloszláson is átesett zenekar aztán jött, látott és az ujja köré csavart mindenkit az A38 Hajón: a három alapember, Mina Caputo, Alan Robert és Joey Zampella, illetve idén bevett dobosuk, Veronica Bellino garantáltan az utóbbi évek egyik legforróbb hangulatú klubbuliját adta Budapesten. Az már tényleg csak külön hab a tortán, hogy még egy másik '90-es évekből érkezett NYHC-ikon, Billy Graziadei is itt volt velük.

0809fezen2Mivel az idei FEZEN egyik legfontosabb eseményéről, a tényleg minden túlzás nélkül fantasztikusnak nevezhető Helloween -koncertől tehetséges (örök)ifjú kollégánk már egy nem kevésbé fantasztikus cikkben megemlékezett, nekem ismét csak a csapongó fesztiválkörkép jut, senki ne számítson tehát részletes, mindent kielemző Mr. Big-, Ministry- vagy DJ Bobo-beszámolóra. Amúgy sem „dolgozni" járok a FEZEN-re, ugyanakkor kedvenc hazai fesztemnek bőven van annyi rockos vonatkozása, hogy megérjen pár flekket és/vagy hasábot.

Ugyan még mindig elég gyakran előfordul, hogy a gigasztárok produkciói elkerülik hazánkat, az elmúlt évek koncertdömpingje alapján azért egyértelműen kimondható, hogy Magyarország stabilan bekerült a turnés vérkeringésbe. Underground szinten legalábbis. Épp ezért hála istennek olyan, a kontinensen aktívan turnézó, évtizedes múltra visszatekintő előadót is egyre nehezebb találni, aki még sosem tette tiszteletét nálunk. Nos, Axel Rudi Pell történetesen ilyen, így sok-sok éve magára várató pesti eljövetele akkor is bőven eseményszámba ment volna, ha csapatával egyedüliként érkezik. A Knights Call turné két vendége azonban a Gamma Ray két alapembere, Henjo Richter és Michael Ehré köré szerveződött The Unity, illetve a nálunk meglehetősen népszerű heavy metal csapat, a Freedom Call frontembere.

Eredetileg úgy terveztem, hogy csütörtök este is ellátogatok a Rockmaratonra, hiszen az aznap fellépő Crowbar / Sick Of It All / Madball hármas igencsak erős összeállítás volt, sajnos ez azonban végül nem jött össze, így számomra a második, szerdai nappal véget is ért a fesztivál. A Powerwolf fémjelezte dallamos európai heavy metal nem kifejezetten a stílusom, és mivel a fellépők közül csak a Dr. Living Deadet szeretem igazán, a napot leginkább a különböző helyszínek között mászkálva, mindenféle koncertbe belenézve töltöttem.

sinsaenum_k2018_01Úgy tűnik, ez egy olyan év, amikor bizonyos zenekarok többször fellépnek nálunk (mondjuk ezzel a csúcstartó a The Dead Daisies lesz, akik decemberben harmadik (!) koncertjüket adják majd). A német illetőségű Critical Mess májusban már megfordult nálunk a Six Feet Underrel, amit ugyan kihagytunk, így némiképp felkészületlenül ért minket a fronthölggyel gyaluló death metal brigád a Dürer nagytermében, ahol… alig lézengett pár ember. És ezt a pár embert értsd most szó szerint, noha ekkor még azt gondoltam, hogy biztos csak az érdektelen elő-előzenekarok miatt nincs még ott senki. Aztán nem így lett…

0728hell1Koncert előtt, közben és utána is egyfolytában fogalmaztam azokat a mondatokat, amiket le akartam írni mindenképpen, de természetesen mint minden elemi erejű élmény, a Helloween Pumpkins United felállása átfogalmaztatta velem a már korábban megszületett kijelentéseket, érthetően gondolataimat alaposan megkavarta az átélt kétórás koncert. Nem akarok túlzottan előzményeket taglalni, a mindenféle drótmédiumoknak köszönhetően ismert volt a dallista, az előző koncerteken bemutatott műsor, vetítések – na, ezeket egyáltalán nem nézegettem, mert úgy szerettem volna megélni, hogy minden mozzanat akkor jusson el hozzám, úgy érintsen meg, ahogy annak a Nagy Összeborulás szándéka szerint lennie kell.

1012skull3Annyi mindenen lehetne keseregni. Legelőször is azon, hogy mekkora igazságtalanság már, hogy egy olyan kaliberű énekes, mint Eric Wagner, aki tényleg évtizedek óta szívét-lelkét teszi bele ebbe az egész cirkuszba, olyan apró helyre szorul, mint a Dürer kisterme – és még az sem telik meg rá totálisan. Meg hogy milyen kár, hogy elmaradt az Acid Muffin. Vagy az sem igazán járja, hogy a Magma Rise sokat próbált tagsága nincs legalább annyira népszerű, mint mondjuk Apey-ék. És ilyen körülmények között nyilván a hangzás sem lehet tökéletes (amúgy kimondottan jó volt). Meg októberhez képest meglepően meleg is van. Szóval rengeteg mindenen lehetne nyígni. De ez a koncert a maga nemében közel tökéletes volt, úgyhogy sírjon ilyeneken, akinek két anyja van.

joe_satriani_k2018_01Lemezmegjelenés körüli turnéval érkezett hozzánk Joe Satriani – már megint, akár a legutóbbi alkalommal –, noha a szünet három év volt a legutóbbi és idei album között – és így a koncertek között is. Legutóbb egy intimebb hangulatú, ülős eseményen láthattuk Satrianit a Budapest Kongresszusi Központban, most pedig a Barba Negra Track színpadán játszott egy klassz hétfői nyárestén. A What Happens Next című idei albuma kimondottan jól sikerült, legalábbis nekem az előzőnél rokonszenvesebb, szabadtéren meg úgysem láttam még, kíváncsi voltam, hogy hangulatban ez mit tesz hozzá a várhatóan tökéletes minőségű zenéhez.

1006riot3Bármennyire is elképzelhetetlennek tűnt egy Mark Reale nélkül működő Riot, a főnök halála óta V toldattal üzemelő csapat simán vette az akadályokat, és megugrották az elég magasan lévő lécet. A Mark halála után elsőként napvilágot látott, 2014-es Unleash The Fire is kifejezetten jól sikerült, az idén megjelent Armor Of Light pedig valóban műfajának kiemelkedő darabja, mely maximálisan megállja helyét a Riot-diszkográfia olyan alaplemezeivel szemben is, mint például a Thundersteel vagy a The Privilege Of Power. Az aktuális Primal Fear turné vendégeként pedig végre Magyarországra is eljutott a csapat, számomra pedig – bármennyire is szeretem Ralf Scheepers és Mat Sinner bandáját – ők jelentették az este igazi vonzerejét.

judas_priest_k2018_01Valahol furcsa, de teljesen önálló koncerten mindössze másodszor járt Magyarországon a Judas Priest, hiszen mióta Rob Halford visszatért hozzájuk, hivatalosan mindig fesztiválkeretek között jutottak el hozzánk. A legsajnálatosabb persze az, hogy a '80-as évek fénykorában kimaradtunk a terveikből, hiszen számos példa mutatja: egy-egy akkori buli utána örökre megalapozhatta az adott zenekar magyarországi kultuszát és népszerűségét. A nézőszám mindenesetre – minden előzetes aggodalom dacára – egyáltalán nem tűnt problémásnak vagy pláne hangulatblokkolónak, a nagy öregek pedig még a Tipton / Downing duó immáron teljes hiányában is óriási koncertet adtak az Arénában.

1001gy2Első ízben tette tiszteletét nálunk a Graveyard névre hallgató zenei időgép, és amikor tudomást szereztem a koncertről, bizony még bőven kérdésesnek tűnt, hogy nekem akkor ezen az eseményen feltétlenül jelen kell-e lennem. Egyrészt több helyen is olvastam arról, hogy élőben nem mindig a legütősebb a társulat, másrészt akkor még nem ismertem az új lemezt. A kemény másfél évig tartó feloszlást megelőző Innocence & Decadence-ről pedig sok mindent el tudok mondani, de azt mondjuk pont nem, hogy tetszene. Attól tettem tehát függővé a dolgot, hogy milyen lett az új anyag, a Peace. Nos, ha olvastad a lemezről írtakat, talán nem jelent meglepetést, hogy igen nagy elvárásokkal léptem az A38 hajóhídjára. És nem is kellett csalódnom.

Néhány napja már olvashattad Koroknai Balázs beszámolóját a Rockmaraton pénteki napjáról, most pedig visszaugrunk kicsit az időben, hogy a fesztivál keddi - majd később szerdai - felhozataláról is megemlékezzünk. Annak pedig, hogy miért fordított sorrendben érkeznek ezúttal a beszámolók, prózai oka van: a fesztivál után közvetlenül ugyanis olyan helyre utaztam, ahol nemhogy használható internet-hozzáférés, de még térerő sem volt (igen, vannak még ilyenek a Földön), így a beszámoló is értelemszerűen csúszott. Bízunk azonban benne, hogy bő egy héttel a fesztivál lecsengése után azért még segíthetünk a kellemes emlékek felidézésében.

voivod_k2018_01Kíváncsi lennék, ha már egyszer Kanada akkora mintaállam, hogy még a jövőben is oda menekülnek majd a gileádi üldözöttek, vajon kulturális értékeit is kellően megbecsüli-e, vagy esetleg az underground sors ott is annyira mostoha, mint mondjuk nálunk. Persze a nagy hatású, terjedelmes életművet idővel díjazzák felénk is, de addigra a művész már lehet hogy éhenhalt vagy éppen feladta a küzdelmet és rendes megélhetés után nézett. Ha Norvégiát nézzük, a fenti kérdésre egyértelmű igen a válasz, ugyanakkor a black metal már messze nem olyan rétegzene, mint a „hőskorban", ellenben a Voivod még metal körökben sem tudott igazán áttörni. Mármint sikeresek voltak, és tudtak maradni a maguk szintjén és kultikus kedvencekként tekintenek rájuk egy csomóan meg persze felbecsülhetetlen a borult, komplex zenékre gyakorolt hatásuk, de nem hinném, hogy otthon például behívták őket reggeli beszélgetős műsorba a a harmincöt éves – vagy bármelyik kerek – jubileum kapcsán.

0720tor1Péntek 13-a stílszerűen a black metal napja (is) volt az idei Rockmaratonon, roppant erős leosztásban. Egyrészről itt volt az a Carpathian Forest, amely zenekar (?) bő évtizede alig ad magáról életjelet, de a Likeim EP-vel éppen ezen a tűrhetetlen állapoton próbál idén változtatni. Mint esetükben általában, itt sem érdemes különösebb logikát keresni a felbukkanásukban, örülhettünk inkább az áldatlan szerencsénknek, hogy élőben is újra elcsíphettük Nattefrostékat. A másik sarokban eközben ott várakozott már minden black metal bandák legkultikusabbja, az áprilisban az A38-on túlzás nélkül régi dicsőségében visszatért Tormentor is. Csihar Attiláéknak ezúttal nem kellett a hely befogadóképességével sem foglalkozniuk, aki csak kíváncsi volt rájuk, az most végre itthon is megnézhette újra a legendás ötöst, miközben hőseink alig győzik teljesíteni a fesztiválos meghívásokat szerte a világból.

sons_of_apollo_k2018_01Érdekes kontrasztot eredményezett, hogy az eredetileg augusztusban esedékes Sons Of Apollo-koncertet csak a már lefixált Kip Winger-buli napjára sikerült újraszervezni. A maguk nemében külön-külön abszolút etalonnak számító zenészek aligha vezethettek volna elő olyan produkciókat ezen az estén, amelyek távolabb állnak egymástól. Miközben az egykori MTV-poszterarc egy szál gitárral, némi perka kíséretében, lemeztelenítve adta elő a régi slágereket, Mike Portnoy, Billy Sheehan, Ron Thal, Derek Sherinian és Jeff Scott Soto progmetal-szupergroupja pont ennek ellenkezőjét hozta, mindent a maximumon is bőven túlpörgetve. Koncertjük emiatt – számomra – nem is volt annyira tökéletes, mint lehetett volna, viszont ezzel együtt is elég egyértelmű, hogy a csapatban még komoly tartalékok rejlenek a jövőre nézve.

0718volbeat1Nem volt ez mindig így, de mára az EFOTT oly' mértékben távolra került a rock/metal vonaltól, amennyire csak egy efféle multikulti fesztivál azt megengedheti magának. Valahol a szervezők is érezhették azonban, hogy a dologban működik még a felhajtóerő, és az idei happening zárónapjára egy úgymond rocknapot hirdettek meg. Na jó, legyünk reálisak, mindez a teljesen indokolatlan módon, exkluzív magyarországi bulira megcsípett Volbeat köré épült fel, és a dánok neve manapság már nálunk is megmozdít annyi embert, amire egy komplett napot is rá lehet szervezni. Isten/ördög bocsássa meg nekem, de amikor a nagyszínpad aznapi fellépőinek teljes névsorával szembesültem, hangosan felröhögtem – szintén teljesen indokolatlanul persze. Az EFOTT aktuális törzsközönsége számára ez a Leander Kills – Tankcsapda – Depresszió sor még éppen az a biztonsággal tervezhető kategória, ami egy efféle nyári estén tuti befutó lehet. Mi egy roppant mozgalmas hét végén, a tiszteletköröket immár mellőzve, célzottan a Volbeat miatt érkeztünk a sukorói szabadstrandra.

pain_of_salvation_k2018_01Daniel Gildenlöw sztoriját nyilván minden Pain Of Salvation-rajongó kívülről fújja: a fickó gyakorlatilag a halál torkából tért vissza, mentálisan és fizikálisan is megerősödve, felépülése pedig egyben a zenekar újjászületését is jelentette. Daniel kálváriáját követően ugyanis egy olyan nagylemezt tettek le az asztalra, mely számomra egyértelműen a legjobb az 1998-as One Hour By The Concrete Lake óta. Anno a BE-vel kezdtem távolodni tőlük, a Road Salt One és Two anyagokat pedig a mai napig sem bírtam megszeretni, az In The Passing Light Of Day viszont újra Pain Of Salvation-rajongóvá tett, így szinte vágtam a centit, hogy újra élőben lássam a hozzánk öt év után visszatérő csapatot.

Sose értettem igazán legvitriolosabb tollú munkatársunk Alter Bridge hype-ját, amit pár nappal ezelőtt éppen az új Tremonti-lemez felmagasztalása egészített ki tőle, merthogy az amúgy rendkívül szimpatikus, tényleg kiválóan játszó Mark buliját baromira untam egy szűk félóra után. Valóban jó kis tekerős metalt tol a saját zenekarával, de egyrészt a hangja nem elég erős, másrészt dalai nem annyira érdekesek hosszú távon. (Beszámolónk első része itt, a második itt olvasható.)

0901yawningmanLassan ugyan vége a nyárnak, de a forró évszak persze nem futhat le anélkül, hogy meg ne kezdődne a Nagy Fővárosi Sivatag buckalakóinak éves rendes seregszemléje, a Desszert Feszt Budapest. Immáron harmadik alkalommal, ezúttal sem kismiska nevekkel (hanem inkább olyanokkal, mint Primitive Man, The Skull, Elder), bemelegítésül pedig nem is találhattak volna jobban ideillő bandát Yawning Manéknél. Akik ugye az elmúlt években szinte már hazajárnak Magyarországra, itt voltak a legelső desszertezésnél, de tiszteletüket tették tavaly is, az Aurórában. Ez alapján a desert rock alapító atyái kabalának sem utolsók, és hát ennek a koncertnek a láttán-hallatán valószínűleg jönni fognak jövőre is.

kiss_k2017_01Sokszor mondják, hogy a hirtelen jött, spontán ötletek sikerülnek a legjobban. Az, hogy július elején Madridban találtam magam, annak köszönhető, hogy a Megadeth újra műsorra tűzte a régóta száműzött The Conjuringet. Amiről az első youtube-os felvételek láttán Bertli Zolival eszmét cseréltünk, és bevillant, hogy valahol muszáj lenne megnézni őket, mert bizony igencsak rég volt már 2011. Még aznap megnéztem a turnédátumokat, és Madrid tűnt rokonszenvesnek, főleg, hogy a KISS-t is láthatom így, mert ugye ők is búcsúzkodnak nemsokára – még úgy három évig –, a dátumaikat nézve, első körben többnyire csak a spanyoloknál. Sosem jártam arrafelé, így össze lehetett kötni a koncertezést egy pár napos városnézéssel. Másnap már repülőjegyet és szállást kerestem, utóbbit sikerült gyakorlatilag a koncerthelyszíntől gyalog három percnyire találnom. Miután megvolt minden jegy, már csak azon kellett agyalnom, miképp tudnék fotópasshoz jutni.

high_on_fire_k2018_01Jó (meleg) idők járnak a sivatagi rockzenék kedvelőire ezen a nyáron, persze, ilyen időjárás mellett talán nem is nagyon történhetne ez másként, de azt hiszem, hogy a globális felmelegedésen túl sokkal nagyobb szerepe van ebben a Cudi Purci Booking által összegründolt eseményeknek. Mint amilyen ugye a már szinte tradicionálisnak is mondható Desszert Feszt, vagy az az össztáncként meghirdetett második Purci Dance Party, amelynek ékkövét az a High On Fire jelentette, amely ugyan már harmadízben koncertezett hazánkban, de igazán méltó körülmények között talán most először.

0709pj12014 óta nem járt Európában a Pearl Jam, úgyhogy épp itt volt az ideje, hogy az utolsó seattle-i grunge-túlélők egyike újra ellátogasson az öreg kontinensre. A tizedik sorlemez, a Lightning Bolt még 2013-ban jelent meg, mégsem lehet azt mondani, hogy az elmúlt öt évben tétlenkedtek volna Eddie Vedderék. Sokat voltak úton: az európai, észak- és dél-amerikai koncerteket a Temple Of The Dog rövid amerikai turnéja, majd Vedder európai szólókörútja követte. Beiktatták a zenekart a Rock And Roll Hall Of Fame-be, kijött egy mozifilm a chicagói duplakoncertről (Let's Play Two címmel), a ritmusszekció, azaz Matt Cameron és Jeff Ament, pedig egy-egy szólólemezzel jelentkezett (Matt Cameron: Cavedweller; 2017, Jeff Ament: Heaven/Hell; 2018). A World Jam 2018 elnevezésű turné berlini állomásán jártunk.

Mind a zenét, mind a körítést tekintve távolabb már nem is állhatna tőlem a gót one-(wo)man-show-k világa, de ez egyben azt is jelenti, hogy a szabályt erősítő kivételek mind jó okkal szerepelnek a listámon. Chelsea Wolfe pedig maga a Kivétel, és ha nem lenne eleve egy roppant vonzó személyiség, azt mondanám rá, hogy életre kelt Frankenstein-teremtménye ő ennek a műfajnak. Egy kaliforniai születésű, de norvég ősökkel bíró leányzóról van szó, aki zenéjében össze is olvasztotta mindazt a stíluskavalkádot, ami hatásként az évek során megérintette, legyen az a drone, a gothic rock vagy a country. A különös mixnek részei emellett a különböző mentális betegségek is, legmeghatározóbb módon a sokakat kísértő alvási paralízis, amelynek egy kolléganője nemrégiben egy komplett albumot szentelt. Chelsea mindezen hullámok hátán egyensúlyozva valami egészen különlegeset, időtlent alkot, és ez sokak számára volt hívószó ezen az amúgy tökéletesen értékelhetetlen, viharfelhőkkel terhes, kánikulai csütörtökön.

Második napon már rutinosan és toszkán módon rápihentünk a délutánra, és emellett az amúgy (nálunk is) agyonhype-olt, de nekem teljesen kimaradt Shinedown zenéjébe is belehallgattam. Őszintén szólva a hallottak nem annyira inspiráltak sietésre, nekem ez a nagyon rádiós, nagyon kiherélt műmájer modern amcsi rock sose adta annyira, de hozzá kell tennem, hogy legutóbbi és első lemezük között elég durván az utóbbi javára dőlt a mérleg. (Beszámolónk első része itt olvasható.)

helmet_k2018_01Ha zenész lennék, olyan szeretnék lenni, mint Page Hamilton – így zártam négy éve a Helmet akkori magyarországi koncertjéről írottakat, és ha akkor igaz volt ez a mondat, hát most hatványozottan az lett. A Dürer Kert középső termében megejtett legújabb hazai Helmet-buli ugyanis újfent tökéletesen megmutatta, hogy Mr. Hamilton mit művel bárki másnál jobban. Egyfelől ugye ott van a halál lazán, mégis tökéletesen pontosan elővezetett staccato riffelés, amiről már a kilencvenes évek hajnalán is közismert volt, másrészt pedig az a hatalmas alázat és jófejség, amivel a zene, a zenésztársak és legfőképpen a közönség iránt viseltetik. Tényleg annyira pozitív a pali kisugárzása, hogy az ember néhány perc alatt nyom nélkül elfelejti, hogy igazából a '97-es Aftertaste volt az utolsó lemeze, amiért maradéktalanul rajongani tudott.

exodus_k2018_01Budapest a jelek szerint pár év kihagyást követően ismét rákerült az Exodus térképére. A Bay Area thrash egyik alapzenekara legutóbb nem egészen két évvel ezelőtt, az Obituary és a Prong társaságában lépett fel Budapesten, önálló headliner-koncertet azonban még soha nem adtak nálunk Zetro Souzával a fronton, szóval végre ez az alkalom is elérkezett. A csapat Gary Holt nélkül is pontosan azt hozta a Dürerben, ami elvárható tőlük, és olyannyira egy hullámhosszon rezegtek a közönséggel, hogy végül – a turnén eddig példátlan módon – még egy egészen extra ráadásblokkot is nyomtak.