0-9 A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U V W X Y
Z

Nem mondhatnánk, hogy rekordgyorsasággal készült el ez a beszámoló, de talán elegánsabb úgy fogalmazni, hogy ugyanolyan sebességgel, mint amit amúgy zenéjében az Elder és a Pallbearer egyaránt preferál. Aki ismeri őket, pontosan tudja, hogy hányas a kabát, aki meg nem, annak legyen elég annyi, hogy leginkább doom metalról van szó, még ha kicsit más-más irányból is közelítik meg a dolgot a csapatok. A mai irtózatos dömpingben persze nem nagyon lehet elvárni, hogy napra kész koncertbeszámolókkal álljunk elő, hiszen mire kiesünk az egyik buliról, már éppen beestünk kettő másikra, de akkor is, mindenképpen hiba lenne nem megemlékezni az év egyik legatmoszférikusabb (számomra legalábbis mindenképpen az) koncertjéről, még ha igazából nem is fogom tudni halál precízen elmagyarázni, hogy miért is volt az. Körítés, színpadi mozgás például minimális, fények jobbára olyanok, amilyenek, közönséggel való interakció alig, és a két zenekar (holott rendes hosszúságú műsort nyomtak mindketten) összeadva eljátszott tizenhárom (!!!) számot. És mégis.

Nem akarok találgatni, mi volt az oka annak, hogy néhány nappal a koncert előtt a szervezők bejelentették: megköszönve a közönség Barba Negra iránt tanúsított lojalitását, ingyenessé teszik a Brainstorm és a Rage dupla headliner buliját. Azt csak remélem, hogy az így nyilván jelentősen megnövekedett nézőszám okozta fogyasztásnövekedés miatt ők sem buktak, az viszont tuti, hogy ezzel nagy szívességet tettek a hazai heavy metal fanoknak. Anélkül, hogy különösebben bele kívánnék menni a rezsidémon elleni harc vagy az infláció kérdéseinek boncolgatásába, tény, hogy az anyagiakat tekintve nem most éljük a legvidámabb időket. Ráadásul ehhez soha nem látott koncertdömping is társul, így tényleg hatalmas segítség, ha az ember spórolhat jó pár ezer forintot a belépőkön.

Tudom, röhejes valahol, hogy 2022-ig vártam a Ganxsta-szüzességem elvesztésével, de lássuk be, nem vagyok egy Zubor Olly, aki egy férfias kikacsintás kíséretében már húsz évvel ezelőtt is tudta, mitől döglik a (dög)légy... és persze az is igaz, hogy olykor csak ki kell várni a minden tekintetben megfelelő alkalmat, amikor minden a helyére kerül. Ez a kellemesen hűvös szeptemberi este például kivételesen szerencsés konstellációt hozott össze életem első Kartel-koncertjéhez, amelyre ráadásul előzetesen nem utalt különösebben semmi. Szemerkélő esőn, parkolásközeli agybajon és egy nem különösebben ihletett napot kifogó Junkieson keresztül vezetett az út az idei év egyik legszórakoztatóbb vigasságáig.

A találó Vikings & Lionhearts néven fut ez a turné, társult főattrakcióként a színtér két meghatározó csapatával, nyitóbandaként egy új-de-azért-annyira-mégsem formációval, és ameddig nem volt egyértelmű, mikor nyit a csepeli Barba Negra, elég méretes kérdőjelek formálódtak a fejekben. Lévén, ez a körút Nyugat-Európában konkrétan arénákban és nagy csarnokokban fut, és elég egyértelműnek tűnt, hogy a Blue Stage kicsi lesz hozzá. Aztán felszállt a füst, és elég rendesen meg is telt a csepeli helyszín a svéd-amerikai-svéd csomagra. Aki pedig eljött, aligha távozott elégedetlenül. (D.Á.)

A lengyel progrocker Riverside rendszeresen felbukkan nálunk, tizenéve rajta vagyunk már a térképükön, így az aktuális körút meghirdetése anno nem volt meglepetés, „vártam", és örömmel konstatáltam is. Maga ez a turné ezzel együtt minden más akkorival együtt covid-áldozat lett, csak tolódás után valósult meg, viszont végül nívósabb és méltóbb körülmények közt, mint gondoltam. Őszintén szólva eredetileg azt vizionáltam, hogy eddigi „léptékük", azaz az egykori Diesel Klub meg az A38 után kábé a Negra sátras „kistermébe" kerülek majd, így kellemes meglepetésként ért, hogy a kinti nagyszínpadon tartották meg a bulit.

arch_enemy_k2022_01Mindennek eljön az ideje, így végre eljött annak is, hogy a sokáig híresztelésekből hallott új Barba Negra telephelyén töltsünk el egy igen vidám, energiában bővelkedő metálos estét. Essünk túl a nehezén: a helyet pár nappal korábban, a Kaleo koncertjén már megnéztem, ahhoz képest a levegő kicsit elviselhetőbb volt, de így is maradt a szauna és a fullasztó légtér (ez a keddi Amon Amarth/Machine Head-koncertre jelentősen javult, de erről majd a maga idejében). Ruhatár még nincs (majd lesz), a szellőztetést is megoldják majd normálisan, a parkolásra ugyanúgy, ugyanott a zsákutcában maradt lehetőségem (telt ház mellett is volt még hely, pár perc gyaloglást meg mindenki kibír), szóval ha lépésenként is, de fejlődik a történet, azt pedig senki sem mondta, hogy minden úgy marad majd, mint amikor megnyitották a helyszínt. És ismételni tudom csak magam: mennyivel hervasztóbb lett volna, ha megfelelő koncerthelyszín hiányában újra elmarad vagy elhalasztanak egy ilyen bulit nálunk.

Immár egy kezemen pont meg tudom számolni, hogy hányszor voltam olyan családias, de szívvel-lélekkel épülő kis fesztiválon, mint a Prog Camp. Idén sem robbant fel a jegypénztár, nem volt tülekedés a merch-pultnál, és egy valamirevaló wall of death-hez is hiányzott vagy 50-60 ember (biztos a Hooligans bulin voltak két faluval arrébb), de a hangulat és a felhozatal változatlanul szuper, mint eddig mindig. Szóval vessen magára mindenki, aki mindig csak tervezgeti, hogy jönne.

Kaleo? Neked sem mond semmit ez a név? Nekem sem mondott túl sokat, mikor először jöttek a hírek, hogy hozzánk érkezik ez az izlandi formáció, élén a kölyökarcú, de időközben hosszú hajat növesztett, kicsit rockandrollosabbra vett fazonú Jökull Júlíussonnal, aki 2013-ban nemzetközileg is ismertté tette a zenekart a Vor í Vaglaskóg című dallal. Az egzotikum mellett (már hogy a kevesek által beszélt izlandi nyelven szól a szerzemény) vastagon az is benne lehetett a produkció sikerében, hogy a fiatal északi srác konkrétan úgy énekel, mint egy idősebb, poros vidékről származó, sokat megélt, ráncos arcú amerikai blueszenész. A turnét persze később a tudjukmi miatt elhalasztották, majd idén októberre annyira összetorlódtak az események, hogy konkrétan válogatni kellett, mire menjünk és hova. Nálam végül a Kaleo nyert, mert ez az esemény debütált az igen frissiben felhúzott új Barba Negra (sátor)épületben. De erről majd később, essen szó előbb a zenéről.

Egyfajta tradícióvá vált számomra az évi egyszeri Subi-buli a Budapest Parkban, akkor is, ha nincs aktuális indoka a találkozásnak, és akkor is, ha van. Valahogy a mai napig nem sikerült ráunnom azokra a dalokra, amelyekkel annak idején megszerettették magukat velem, és emiatt – ekként is a nyár végét ünneplendő – egyszerűen most is újra feltámadt bennem a késztetés, hogy rácsodálkozzak a Between Heaven And Her nagyszerűségére. A nagyszabású akcióhoz ezúttal dupla bejelentés is társult, hiszen lett friss nóta, legkedvesebb Subi-albumom, a tavaly jubilált Bookmarks pedig mutatós, dupla vinyl újrakiadást kapott. A távolmaradásra tehát nem maradt indok.

Mindössze néhány hónapja lépett fel a Lord Of The Lost nálunk az Iron Maiden előzenekaraként, most viszont már headlinerekként érkeztek hozzánk, hogy megörvendeztessék a hazai gothic fanokat. A szép számú közönség rendesen vette is az adást.

sabaton_4Lassan kifutnak azért azok a turnék, amelyek a covid miatt nyúltak-tolódtak évekig akár, az egyik sereghajtó volt a Sabatoné most. Ez az esemény is több évet csúszott, némiképp át is alakult már, tekintve hogy időközben az új album is kijött. Sajnos a sokszori átütemezés a helyszínváltást is kikényszerítette, így végül a Barba Negrában kapott helyet a rendezvény, ami az érdeklődést figyelembe véve határesetként feszítette meg a telt házat. Mindehhez hozzájött, hogy épp akkora, augusztus 20-ra jósoltak meg valami ultrabrutál vihart, ami miatt egy pillanatig annak lehetősége is feldobták, hogy újfent ugrik a koncert, csak ezúttal el is marad majd. Az időjárás végül kegyes volt, szél, eső, vagy bármi egyéb dráma nélkül lement az este, a korábban ülőhelyet vásárlókat kiemelt állójeggyel kárpótolták, és a Barbában egyedülálló módon valóban lekordonozták a nézőteret a keverőpult vonalában, mi több, a kiemelt rész még külön beléptetőkaput is kapott. Amit lehetett, érzésem szerint megtettek az esemény érdekében, és azon túl, hogy nézői szempontból nyilván kényelmesebb lett volna egy „lötyögősebb" Arénában helyezkedni, mint a szó szerint agyig megtelt Barba Negrában, nem igazán érhette szó az estét.

A kilencvenes évek közepe volt a progresszív metál aranykora. A műfaj nagy triumvirátusa ereje teljében tündökölt, hisz ekkor jelent meg az Awake, az Inside Out és a Promised Land, nyomukban pedig sorra jöttek az utóbb sajnos kérészéletűnek bizonyult, de akkoriban kifejezetten ígéretesnek tűnő követők. Ma már talán kevesen emlékeznek a Divine Regale-re, a Dali's Dilemmára, a Seven Signsra vagy a The Quiet Roomra, de akkor ezek a bandák kifejezetten erős lemezekkel bukkantak fel, szinte a semmiből. Sajnos aztán, ahogy kvázi az egész progmetál-hullám, úgy ők is hamar kifulladtak, ellentétben a szintén ekkoriban, egészen pontosan 1994-ben két rutinos veterán, a Marilliont is megjárt dobos Mick Pointer és a Pendragon-billentyűs Clive Nolan vezetésével alakult Arenával, akik szerencsére számos tagcseréjük ellenére a mai napig aktívak. Pályájuk negyed századát ünneplik épp tehát egy olyan turnéval, amely már három éve esedékes volt, csak hát közbeszólt a covid.

Tizenkét év veszett hosszú idő. Bizonyos bűncselekmények esetén ennyi a büntethetőségi korhatár; ekkora életév fölött már önállóan dönthet az ember arról, hogy szeretne-e covid elleni védőoltást, és ennyi év rabszolgaság pont elég volt egy rendkívül demagóg és gyenge filmnek ahhoz, hogy három Oscart is megnyerjen. És pontosan tizenkét éve lépett fel hazánkban Isten báránya, ki bűneinket elveszi. Várható volt, hogy erre az infóra, pláne a köré rittyentett minifesztivál hírére jelentős tömeg fog összeverődni a Barba Negrában ezen a kellemesen szaharai hőséggel támadó nyárestén, de a végeredmény még ennek tudatában is meglepő volt: totál tömegnyomor, kvázi-teltház közeli állapot jellemezte a Barbát ezen az estén, és ami még a beengedésnél rendkívül flottul ment, az a pultoknál való kiszolgálásnál lement kritikán aluliba (pedig a pajtások szerint a Gojirán tapasztaltakhoz képest még jelentős javulás is bekövetkezett azzal, hogy ezúttal nem egy órát, pusztán csak laza 40 percet kellett sorban állnod egy sörért).

Sokszor és sokaktól hallottuk már temetni a műfajt olyan megállapítások alapján, hogy kevés a fiatal a koncerteken, amúgy sincs senki, aki a leköszönő nagy öregek helyébe lépjen, a mai tiniket pedig sokkal inkább hozza lázba a hip-hop, mint a rock and roll. Mindebben persze van igazság, de a helyzet talán mégsem olyan rossz, épp csak nem mindig a jó irányban keresgélünk. A Poets Of The Fall esete például meglehetősen reménykeltő, mert bár ők is csaknem húsz éve alakultak, azaz a tagok is 40 körül vannak már, valamiért mégis kifejezetten népszerűek a fiatalabb korosztály körében. Így amellett, hogy a Barba Negra kisebbik helyszínére elővételben elment a jegyek háromnegyede, az is üdvözítő volt, hogy a küzdőteret tízen- és huszonévesek – köztük rengeteg lány – töltötték meg.

Ősszel lesz épp négy éve, hogy utoljára láttam az átlényegült Life Of Agonyt (jártak utána lévő évben a FEZEN-en, de ott nem voltam), így a viszonyítási alapom még aránylag élénken élt az emlékeimben. Idén a belvárosi Akvárium Klub adott otthon ennek a kánikulát kísérő nyáresti eseménynek (ami persze szintén csúszott pár évet), annak is a kisebb terme, amiben először jártam. A főbejárattal szemben lévő helyiség saccra az ex-Dürer középső terme lehet nagyjából méretben, csak nem hosszúkás, hanem négyzetes alakú. A színpad okés, a fények egész jók, a hangzás Pentagramon rendben volt, Life Of Agony közben már kicsit sok volt a középtartomány, nem volt szép domború, mély alja a zenének. Na de lássuk előbb, miképp szórakoztatott bennünket bemelegítésképp az ős-heroinista vén betyár és nem kevésbé züllött alakoknak tűnő gárdája. (V.Sz.)

Ha régi vágású thrash metal fan vagy, bizonyára emlékszel a német Necronomiconra. Anno a hőskorban négy nagylemezig jutottak, és 1994 után ugyan volt egy évtizedes rádiócsend náluk, tulajdonképpen sosem oszlottak fel. 2004 óta pedig három-négyévente jelentkeznek új anyagokkal, ennek ellenére azonban manapság már totál a radar alatt mozognak. Ez lehet az oka annak, hogy bár harmadik lemezük, a nálunk The Devil's Tongue néven, alternatív borítóval megjelent 1988-as Escalation kifejezetten népszerű volt itthon – és egészen valószerűtlen helyeken, élelmiszerboltokban és drogériákban volt beszerezhető –, egy héttel a buli előtt még simán az első húsz nézőnek fenntartott, szuperkedvezményes áron tudtam jegyet venni. Meg persze a covid, hiszen ha jól emlékszem, az eredeti dátumhoz képest vagy két évet csúszott a koncert. Végül aztán minden akadály elhárult, és a kissé megtévesztő The Final Chapter névre keresztelt turné szeptember végén elérte Budapestet.

Végre újra FEZEN! Nagyjából így indultunk neki, hogy két év kihagyás után együtt ünnepeljük kedvenc fesztiválunkkal 25. születésnapját. Merthogy a Fehérvári Zenei Napok 1997-ben, azaz éppen negyedszázada indult útjára, a Shockmagazin pedig 2007 óta számol be rendszeresen róla. Természetesen a jubileumi ünneplésről sem akartunk lemaradni.

Szokatlan dolog zakós és jólöltözött, szépen sminkelt emberek között, parfümfelhőben angolnázni egy koncertre, ugyanakkor jól jelzi, mekkora az átfogása és vonzereje egy könnyűzenei ikonnak, aki a hetvenes évek óta ad ki slágereket, olyan slágereket, amelyekre a legrosszabb indulattal sem lehet ráfogni, hogy tucatmegoldásokat vagy lehangoló kliséket vonultatnának fel. A The Police tevékenysége minden zenekarnak iránymutató lehetne azt illetően, mikor és hogyan kell alkotni, felépíteni, majd büszkén abbahagyni és az örökkévalóságnak átadni egy életművet. Egy szépen csillogó életműből lépett ki tehát Gordon Matthew Sumner, hogy szólóban is kalandozhasson, dzsesszes beütésű lemezeken kreáljon számokat, amiket akármelyik évtized akármelyik korosztályának akármelyik tagja fúj, még akkor is, ha nem tudja, ki írta, ki énekelte fel, ki az eredeti előadó.

A Rammstein tud valamit. A zenekar megcsinálta Norvégia történelmének eddigi legnagyszabásúbb, legtöbb embert vonzó koncertjét*. Hatvanezer fizető nézővel. Ezek egyike voltam én. Két és negyed óra tömény szórakoztatás: ez a közösen eltöltött idő (Zeit) kedvenceiddel akkor és utólag is felbecsülhetetlen értéket képvisel, így könnyen el lehet hessegetni, hogy valójában irreálisan drága volt ez a kiruccanás. Mégis, minden másodperce csodálatos volt, beleértve a koncert előtti hajózást és kirándulást egy kis szigeten. Helyi Polgárként eltöltött tartalmas nap után pedig jöhetett az idei nyár csúcspontja: az oslói lóversenypályán megtartott gigantikus fellépés.

Vannak esetek, amikor egy-egy zenekar életművének a megítélése során szembeúszok a fősodorral. A Mötley Crüe-nek szerintem például egyetlen igazán jó lemeze van: a corabis, a Pokolgép számomra Rudán Joe-val volt a csúcson, az Adj új erőt!/Vedd el, ami jár anyagokkal, a Nirvana In Uterója pedig nem egy mindenből és mindenkiből kiábrándult, életunt és halálváró dalszerző torz hattyúdala, hanem a Neverminddal mind mondanivalóját tekintve, mind jelentőségében (hatásában nyilván nem) szinte egyenértékű lemez. A Soennek pedig azt a korszakát szeretem igazán, amit olykor le szokás szólni, lesajnálva kópiának, Tool-epigonnak nevezni. Azaz a korait, és ahogy mind inkább megtalálták a Pink Floyddal, Opethtel és késői Anathemával kissé leöntött saját hangjukat, picit csökkenni kezdett az érdeklődésem irányukba.

Az elmúlt hetek-hónapok irtózatos erejű koncertdömpingje elkényeztetett mindenkit, így elég gyorsan elértünk oda, hogy nem jutunk el mindenhova. A negyedszer hazánkban fellépő Gojirát azonban vétek lett volna kihagyni, főleg, hogy utoljára öt éve jártak ugyanitt. Öt év alatt rengeteg minden történt, a meredeken felfelé ívelő pályán lévő francia srácok egyre nagyobb sikereket érnek el, mostanra tényleg szerte a világon megtanulták a nevüket, így azt is elérték, hogy ők tudnak már magukkal húzni fiatal, elismerésre vágyó csapatokat. A tavaly megjelent, számomra elementáris erejű Fortitude dalait meg kötelező meghallgatni élőben, ha arra lehetőség adódik. Főleg, hogy eredetileg a Kornnal érkeztek volna, aminek nem örült felhőtlenül a zenekar nem közös rajongótábora, aztán az a terv kútba esett, de a későbbi, külön headliner januári koncert szerencsére már csak pár hónapot csúszott, nem egy teljes évet. Hála!

Úgy tűnik, Kátai Tamás és a Thy Catafalque meséjének sikertörténete egyelőre felfelé ível. Tavaszi első találkozásunk számomra katarzis-jellegű élményt okozott, de ez borítékolható volt, hiszen ha sokáig vársz valamire, ami végre megvalósul, az egyszeri és megismételhetetlen élménnyé válik. Így nem is vártam, hogy az őszi Thy Catafalque-koncert érzésben ugyanazt adja. Megtippelni nem tudom, mennyien voltunk ott másodszorra, és mennyien jöttek első alkalommal, és arról is csak halvány elképzeléseim vannak, hová lehet még kifuttatni a történetet, de ötletek akadnak, én például szívesen megnéznék egy simán elektronikus szettet más dalokkal, vagy akár egy akusztikus estet, bár az talán már vékony jég. Mindenesetre az Akvárium nagyterme ismét megtelt, noha tanulva az előzőekből, ezúttal kevesebb jegyet adtak el, hogy lélegezni és mozogni is lehessen a táncparketten.

Nem mondom, hogy nem lepett meg, amikor a rengeteg már bejelentett külföldi buli, meg a talpra álló régebbi és újabb fesztiváljaink közé egyszer csak bepottyant egy önálló Saxon-koncert is. Biffék terveit is alaposan megkavarta az utóbbi két év: volt, hogy a Judassal közösen jönnek, aztán az odalett, máshol mégis ott voltak, közben ők is inkább fesztiválozgatnak inkább, az erre a szabadnapra rászervezett önálló buli pedig szegről-végről különlegességnek is volt mondható tőlük. Ahogy néztem, kábé ez volt az egyetlen (vagy közel az egyetlen) ezen a nyáron, ahol saját koncerten teljes programot játszottak, hiszen a mostani tulajdonképpen fesztiválkör, ahol maximum a szűkített best of fér bele az 50-60 perc körüli játékidőbe.

opeth_4Nem az első, és ahogy most áll, nem is az utolsó húzódott-tolódott koncert valósult meg múlt héten az Opeth / The Vintage Caravan kettősének színrelépésével. A szeánszot még a nyitott szabadtéri színpadon rendezték meg, ami a hirtelen bejött hideg/hűvösebb időnek köszönhetően nem volt teljesen ideális (az esőt szerencsére megúsztuk, nem úgy, mint pár nappal előtte a Roadon). Ugyanakkor a léptéket látva nem is nagyon akadt más opció, a keverő vonaláig ugyanis egész sűrűn begyűlt a nagyérdemű, amire egzakt tippel nézőszám kapcsán nem próbálkoznék, de a Barba sátra bőven kicsinek bizonyult volna.

A kényszerszünet után teljes pályás letámadással indulnak újra világszerte a fesztiválok, amelyek (kevés kivételtől eltekintve) sajnos pontosan ugyanazt, ugyanúgy hozzák, mint a leállás előtt, és űznek el ezzel maguktól a lehető legtávolabbra. A nagyszebeni ARTmania már hat évvel ezelőtt is kitűnt a fesztiválok szürke tömegéből, amelyhez a remek helyszínválasztás és a rendezvény emberléptékűsége is sokat hozzátett. Legutóbb tehát, amikor először jártam itt, egy kifogástalanul kivitelezett eseményt láttam a fesztivál főterén, nagyszerű technikával támogatva, komfortos légkörben, az underground krémjének társaságában. A köztes időben a legfontosabb változás a fesztivál fizetőssé válása volt, ezért viszont a fellépők névsorában megfigyelhető szintlépés bőven kárpótolt – ráadásul ami korábban jó volt itt, az ma is ugyanolyan jó.

Már elolvashattad az oldalon a Lénárd Laci halálát követő napokban megjelent memoárban, hogy mit jelentett a színtérnek, illetve nekünk a Shock!-nál Laci. Akkor és ott mindent elmondtunk, az akkori gondolatokhoz pedig ma sem tudok mit hozzátenni, így a szomorú nosztalgiázás helyett inkább arra fogok koncentrálni az emlékkoncert kapcsán, ami teljesen kitöltötte Laci életét: a zenére.

End Of The Road World Tour (ami kis fricskával akár End Of The World Road Tour is lehetne) címre hallgat a KISS aktuális, sokadik búcsúturnéja, és annak ellenére, hogy a kétezres évek elején is valamiféle búcsúkörön voltak, ami akkoriban hozzánk nem jutott el, ezúttal talán tényleg komolyabban vehető, hogy lassan bizony itt a sztori vége. Gene Simmons idén már hetvenkettő, Stanley is betöltötte a hetvenet, és még az „új srác" Tommy Thayer is túl van a hatodik x-en, a KISS muzsikája pedig nem az az egy szál akusztikus gitárral is játszható blues, ami lehetővé tenné, hogy a zenekar tagjai pár évnél tovább legyenek még a színpadon. Így is hihetetlen, hogy nagyapáink korabeli fazonok kétórányi, ilyen fullos show-t vezényeljenek le, de erről egy kicsit később.