0-9 A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U V W X Y
Z

Huszonhat évvel ezelőtt, tehát kábé még egy másik életben lépett fel Budapesten először és utoljára a Pearl Jam. Az 1996-os, még a régi Budapest Sportcsarnokban adott koncert mára legendaszámba megy, és az Arénát most dugig töltő 14 ezer néző jelentős hányada már csak életkori okokból kifolyólag sem vehetett részt rajta – ennyi év után, ilyen kiéheztetéssel a háta mögött Seattle legendás zenekara akkor sem nagyon veszíthetett volna, ha haknira veszi a fellépést. Eddie Vedderék azonban épp ennek ellenkezőjét tették, és egy rendkívül forró hangulatú, még a méretek ellenére is kimondottan bensőséges, baráti légkörű bulival hálálták meg a magyar tábor türelmét.

Ötven év amúgy sem kevés idő, de egy heavy metal zenekar karrierjében jóformán akkor is felfoghatatlannak tűnik, ha egyébként a műfaj egyre több legendás képviselője tölti be vagy közelíti a fél évszázados jubileumot. Bizonyára ma is akadnak, akik számára a Judas Priestnél kilóg a lóláb, hogy pont a minden szempontból emblematikus gitárduó, Glenn Tipton és K.K. Downing nélkül ünneplik meg az évfordulót, de aki eljött az Arénába július 11-én erre a többszörösen elhalasztott és végre megrendezett bulira, aligha távozott elégedetlenül. Vagy ha igen, akkor alighanem az ő készülékében van a hiba...

Vannak csapatok, amelyek megalakulásuktól kezdve menőnek számítanak, és változzanak bárhogy és bármekkorát, örökkön-örökké menők is lesznek. A Red Hot Chili Peppers az iskolapéldája lehetne ennek. Mindent egybevegyítő és saját maguk képére formáló zenei olvasztótégelyként talán nincs is benne semmi meglepő, hogy nagykanállal falja őket bárki, érkezzen bár a rock, a pop, a rap vagy épp a funk irányából, és így talán azon sem kell meglepődni, hogy a két és fél éve átadott új Puskás Aréna első hivatalos zenei rendezvénye is az ő nevükhöz fűződik. Nem sokan képesek megtölteni fullra egy ekkora hodályt, a Chili esetében viszont joggal bizakodhattak a szervezők: a '96-os Kisstadion-beli fiaskó emlékét is kitörlő, minden beszámoló szerint igencsak jól sikerült hat évvel ezelőtti Papp Laci-duplázás után mertek nagyot álmodni, és bejött a húzás. Hivatalos(nak tűnő) információk szerint 52 ezer (!!!) ember volt a Puskásban, és bár magam kicsit sokallom ezt a számot, nyilván nem számoltam át egyesével mindenkit, így készséggel elhiszem.

Kevés olyan nívójú metal fesztivál van a világon, mint a Graspop. Látogatottságra talán, szervezésben, felhozatalban, professzionális megvalósítás tekintetében viszont Európában biztosan állíthatom, hogy az első ötbe (talán az első háromba is) besorolható. Minden paraméterét tekintve talán csak a Hellfest, meg a Wacken lehet igazi versenytárs. Három éve volt szerencsém kijutni ide, akkor úgy jöttem haza, hogy ha mód van rá, ide mindenképp vissza kell jöjjek. Ez végül kábé minden máshoz hasonlóan bő két évet csúszott, és még hónapokkal előtt is volt bennem kérdőjel, a télen még keényen feszülő, lezárásokkal operáló kormányzatok valóban engedik-e az ilyen léptékű tömegrendezvények megvalósítását, de végül minden rendben lezajlott, ami számomra az első biztos lépés volt az egykori „normális" világunkba való visszalépés felé. Beszámolónk negyedik része.

Érdekes, hogy a Pink Floyd esetében sokkal megengedőbb mindenki a tribute-ökkel szemben, és sokkal inkább „legitim" az ilyesmi, nem egyszer az egykori tagság vagy az official fanclub ajánlásával-támogatásával működnek vagy kapnak extra médiafigyelmet a hasonló formációk. Meg aztán léteznek hivatalos nemzeti Pink Floyd tribute-ök is, akik komoly arénaturnékat tolnak le világszerte (ha jól emlékszem, az ausztrál verzió például nálunk is fellépett már). Nyilván mindez betudható annak is, hogy a zenekar emberemlékezet óta nem aktív, és már életében túlnőtt saját legendáján, magyarán: ma már a Pink Floyd olyan, mint mondjuk egy színdarab vagy egy régi zeneszerző életműve, és mint ilyen, sokféle verzióban jelen lehet a világ legkülönfélébb színpadain. Akik (és amíg) pedig még élnek a régi tagok közül, bármelyikben bármikor felbukkanhatnak vagy éppen vezethetik saját maguk is a projektet. Roger Waters ugyebár nagyban tolja leginkább a Falhoz kapcsolódó dolgokat, és persze saját zenéket is csinál, Nick Mason pedig ahhoz kapott kedvet pár éve, hogy afféle klubbandázós örömzenéléssel emlékezzen meg a Floyd korai időszakáról.

Ha valamit, hát ezt a koncertet AKARTAM igazán látni ezen a nyáron, elképesztően régen volt már 2014, amikor Neil Tennant és Chris Lowe az évnek ugyanebben a szakaszában, ugyanitt jártak. Közben volt ugyan egy szegedi fellépésük is, amelynek kedvéért majdnem az aktuális nyaralásunkat is elhalasztottam, de akkor végül győzött a racionalitás. Ezúttal erről (mármint a józan megfontolásokról) szó sem lehetett, az előző előadás emléke a mai napig élénken él bennem, ráadásul a _tudjukmi_ miatt ezt a koncertet most egy végsőkig kiéheztetett rajongótábor várta. A várakozás kétségkívül kifizetődött, pironkodva vallom be, alig sikerült valamibe belekötnöm az egész este folyamán.

Lekötötték, elhalasztották, aztán megint elhalasztották, de végül összejött, és láthatóan mindenki baromira várta: hivatalosnak tekinthető információim szerint közel 22 ezren gyűltünk össze a Groupama Arénában a sokadik hazai Iron Maiden-koncertre. Nem megyek bele, mi mindenre csattanós válasz egy ilyen nézőszám, meg abba sem, hogyan viszonyul az utóbbi huszoniksz év önálló hazai Maiden-bulijainak látogatottságához: a lényeg az emelkedő tendencia, aminek csakis örülni lehet. Bruce Dickinson, Steve Harris, Dave Murray, Adrian Smith, Janick Gers és Nicko McBrain pedig minden rezdülésükkel meg is hálálták a közönség lelkesedését. (D.Á.)

Már bő két évvel ezelőtt is valami olyasmit írtam, hogy a Five Finger Death Punch első budapesti bulija különleges volt, és ebbéli minőségében reprodukálhatatlan. Ez be is jött, ám távolról sem jelenti, hogy a második jelenéssel önmagában bármi gond lett volna. Zoltan Bathory megdicsőült első hazatérésének felhajtóereje és a Megadeth plusz mágnesfaktora most hiányzott, ám hétezer ember még így is simán összejött rájuk, a zenekar pedig némi technikai malőrtől sem mentes, ám kiváló hangulatú bulival duplázott az Arénában. (D.Á.)

Annak idején, valamikor az In The End sláger felbukkanása idején találkoztam először a Black Veil Bridesszal. Többek között Mötley Crüe-n szocializálódott lelkemnek egyből feltűnt, hogy itt bizony valami érdekes dolog van kibontakozóban. Bejött, hogy az egyre inkább rocksztármentes rockervilágban jönnek ezek a sihederek, és úgy néznek ki, mint a Mötley '83-ban, és még zenélni is tudnak. Sajnos utána elég hamar belesimultak az „imádják a csajok ezt az Andy gyereket″ fílingbe, és ott is maradtak. pedig azóta is rendre kicsúszik a kezük alól egy-egy bivaly nóta. De valamiért azt érzem (és ebben az első magyar koncertjük is megerősített), hogy itt bizony egy HIM-szerű sikersztori részesei vagyunk, ahol tök mindegy, hogy ki játszik a bandában (és mit), egy a lényeg: hogy az énekes, az ügyeletes szépfiú ott legyen. Ezt a teóriát erősíti az a tény is, hogy a kezdetek óta egyedül Andy Biersack van jelen fixen a bandában. Ez egyfelől bebetonozott pozíció, hiszen a lelkes rajongótábor adott, de egyben sokakat el is rettent a bandától, akik esetleg inkább a zenei oldalról közelítenének a zenekarhoz.

Annak ellenére, hogy alapvetően a pisi-kaki-puni-kuki humor nem feltétlenül az én világom, Adam Sandler életművével vagy az Amerikai pitével pedig a világból ki lehet kergetni, a Steel Panther „művészete" mégis bejön. Ennek oka persze sokkal inkább kereshető Satchel dalszerzői képességeiben, Michael Starr hangjában, meg úgy egyébként is a Sunset Strip egykori fénykorához köthető rajongásomban, mint a helyenként tényleg szekunder szégyenérzetig túltolt, non-pc szövegekben, de ettől még tény, hogy a Fat Girlön vagy az Asian Hookeren a mai napig remekül szórakozom. Tény viszont sajnos az is, hogy az utóbbi öt-hat évben a zenekar egyértelműen lejtmenetbe került: míg első három lemezük számomra a mai napig szinte hibátlan, a Lower The Bar nem csak címében helyezte alacsonyabbra azt a bizonyos lécet, a Heavy Metal Rulesszal pedig még ezt is sikerült alulmúlniuk. Szóval mivel a Steel Panther lemezen sajnos mára egyértelműen önmaga kissé megfáradt fénymásolatává szürkült, a kérdés az volt, 2022-ben Lexxi Foxx nélkül, élőben tudják-e még hozni a korábbi fergeteges formát. Erre pedig egyértelmű és csattanós választ kaptunk a Barba Negrában július elsejének fullasztó napján. (K.G.)

scorpions_k2022_01Amikor 2019-ben kijöttem az Arénából a Scorpions koncertjéről, utóbb nem voltam meggyőződve róla, hogy nem az utolsó találkozásunk ejtettük meg. Benne voltak már a korban, aztán jött az a francos covid, az évek idősen pedig másképp telnek már. Aztán az öregek újra meg újra rácáfolnak valahogy a kvázi-félelmeimre. Valahogy ezek a veteránok kiirthatatlannak tűnnek, az összes ilyen régi csapat, a KISS, a Maiden, a Judas, a Deep Purple, a Uriah Heep, szinte elnyűhetetlenek. Ebbe a tisztes sorba tartozik a Scorpi is, akik ráadásul, ha mindent tokkal-vonóval beleszámítunk, közülük is a legrégebbiek. De ha csak a debütáló Lonesome Crow megjelenésétől datálnánk, akkor is aranylakodalom volna esedékes idén. Anno persze nagy csinnadrattával beharangozták a búcsúturnét, de ezen félig a maga idejében is mosolyogtam, aztán eltelt tizenkét év, jött több új lemez, turné turnét követett, és azóta is köröznek a világban. Ugyanakkor egy ilyen korú zenekarnál már drámai bejelentések nélkül is kalapban lehet, hogy utoljára látja őket az ember. Ezt ezúttal sem tudtam nem szem előtt tartani, még ha ez az este épp minden volt, csak öreges nem.

Ahogy idén a legtöbb tologatott esemény, vagy turné, így végül a Helloween és a Hammerfall közös körútja is megvalósult végre. Ideje volt, a sors már több mint két éve lökte mindig egyre odébb és odébb a lehetőséget, négy, de talán öt alkalommal is tolódott az egész. Aztán végül csak összejött a buli, bár az, hogy kényszerűen a Papp László Sportarénába került, jól mutatja, hogy még mindig nincs akkora hely Budapesten, amit ne nőttek volna ki, vagy amiben ne lötyögnének némiképp, ha teljes kapacitását vesszük. Persze, ha már választani kell, inkább utóbbi, ráadásul (ahogy anno az utolsó pesti Judas- vagy Ghost-koncerten) itt is a csarnok egyik hosszabbik oldalába került a színpad, ami által horizontálisan jobban széthúzódott a közönségtér, és a mélysége is egészségesebb volt – ez az elrendezés minden szempontból szerencsésebb egy nem full házas eseménynél. A poszt-covid időkhöz mérten egyébként tényleg nagyon szépen összegyűltünk.

Három évvel ezelőtt, a bécsi Stadthalléban voltam utoljára az egyik legkedvesebb zenekarom koncertjén, és az akkor még egy teljesen másik világban történt. Az ok mindenki számára nyilvánvaló, nem is ragoznám bővebben, Covid Bácsi történetét már mindenki iszonyatosan unja, felejtsük is el egy életre! A lényeg annyi, hogy az a Tool-koncert bizony döngő léptekkel masírozott be életem kedvencei közé, és úgy voltam vele, hogy ha a mostani csak kábé kétharmad-olyan jó is lesz, már nem leszek csalódott. Végső soron pontosan ez történt, azzal, hogy ha a hangulat szempontjából nem is, de vizuálisan a mostani még jobban is tetszett, sőt, az a vetítés-lézershow kombó, amit a négyes ezúttal bemutatott, kábé überelhetetlennek tűnik.

Kevés olyan nívójú metal fesztivál van a világon, mint a Graspop. Látogatottságra talán, szervezésben, felhozatalban, professzionális megvalósítás tekintetében viszont Európában biztosan állíthatom, hogy az első ötbe (talán az első háromba is) besorolható. Minden paraméterét tekintve talán csak a Hellfest, meg a Wacken lehet igazi versenytárs. Három éve volt szerencsém kijutni ide, akkor úgy jöttem haza, hogy ha mód van rá, ide mindenképp vissza kell jöjjek. Ez végül kb. minden máshoz hasonlóan bő két évet csúszott, és még hónapokkal előtt is volt bennem kérdőjel, a télen még keényen feszülő, lezárásokkal operáló kormányzatok valóban engedik-e az ilyen léptékű tömegrendezvények megvalósítását, de végül minden rendben lezajlott, ami számomra az első biztos lépés volt az egykori „normális" világunkba való visszalépés felé. Beszámolónk harmadik része.

Végül persze elért hozzánk a Therapy? covid miatt elhalasztott jubileumi turnéja, és – csak hogy gyorsan lelőjem a poént – az északír trió a tőlük várható frenetikus koncerttel köszönte meg a rajongóinak, hogy ismét felkeresték a minden résztvevő által jól ismert hajó belsejét egy remek kis terápia kedvéért. Egy gyors előzetes pillantás a várható setlistre, és máris tudtam, hogy csalódás aligha érhet.

Kevés olyan nívójú metal fesztivál van a világon, mint a Graspop. Látogatottságra talán, szervezésben, felhozatalban, professzionális megvalósítás tekintetében viszont Európában biztosan állíthatom, hogy az első ötbe (talán az első háromba is) besorolható. Minden paraméterét tekintve talán csak a Hellfest, meg a Wacken lehet igazi versenytárs. Három éve volt szerencsém kijutni ide, akkor úgy jöttem haza, hogy ha mód van rá, ide mindenképp vissza kell jöjjek. Ez végül kb. minden máshoz hasonlóan bő két évet csúszott, és még hónapokkal előtt is volt bennem kérdőjel, a télen még keényen feszülő, lezárásokkal operáló kormányzatok valóban engedik-e az ilyen léptékű tömegrendezvények megvalósítását, de végül minden rendben lezajlott, ami számomra az első biztos lépés volt az egykori „normális" világunkba való visszalépés felé. Beszámolónk második része.

A két és fél évvel ezelőtti, fergeteges Ghost-buli kapcsán azt jövendöltem, hogy Tobias Forge a következő lemezzel fog visszavonhatatlanul arénákat megtöltő sztárrá válni. Ez be is jött, az Impera letarolta listákat Amerikától Ausztráliáig, január óta iszonyatos teltházak előtt zajlik a turné tőlünk nyugatabbra. Nagy lelkesedésemben azt is képes voltam leírni, hogy mire idáig jutunk, már nem lesz nekik túl méretes a Budapest Sportaréna, pedig tudhattam volna, hogy az ilyesmi kijelentésekkel a speciális honi viszonyok között azért érdemes vigyázni: a közönségmágnes új lemez nálunk egyelőre nem tudott akkora előrelépést produkálni, mint a Prequelle, dekára ugyanannyian lehettünk, mint '19 decemberében, a hangulatra azonban nem lehetett panasz, ahogy a koncertre sem. (D.Gy.)

Vannak bulik, amik minden baljós előjel dacára remekül sülnek el. Itt van például ennek a sacramentói bandának az esete. Az utóbbi évek kavarásai után már nem is nagyon lehetett tudni, hogy hányas a kabát: előbb jött Sergio Vega kurta-furcsa kirúgása (akiről tizenkét év és négy nagylemez után derült ki, hogy igazából nem is volt tag), majd Stephen Carpenter gitáros nyögte be, hogy ő a világban (de még inkább a saját fejében) uralkodó káosz miatt még nem áll készen arra, hogy elhagyja az Amerikai Egyesült Államok területét. A jó Stef amúgy is igencsak érdekes gondolatokat vall: a dinoszauruszokban nem hisz, abban ellenben igen, hogy a Föld lapos, azonban gitározni még mindig igencsak tud, így hiánya mindenképpen fájó pont volt. Olyannyira, hogy több embert is ismerek, aki emiatt adta el a buli többszöri halasztása okán már évekkel korábban megváltott jegyét – ők utólag bizonyára igencsak bánják ezen döntésüket. Tekintetes Chino Moreno Uramék ugyanis jöttek, láttak, és bebizonyították, hogy ők is tudnak akkorát gurítani, mint a pár nappal korábban szintén hazánkban gyaluló országos cimboráik, a Korn.

Vagyok olyan szerencsés, hogy az utóbbi években szinte minden tételt kipipáltam a koncertes bakancslistámon, így aztán a covid okozta tömegrendezvény-kényszerszünet önmagában különösebben nem borította meg a lelkivilágomat. Ennek ellenére én is világosan éreztem, hogy 2022-re fordulva a dolog kezdett már-már kezelhetetlen hosszúságúra nyúlni, így komoly megkönnyebbüléssel fogadtam, amikor a tavasz érkezésével (ideiglenesen?) visszakaptuk a teljes szabadságunkat e téren is. Ahogy elkezdtem élni is ezzel a szabadsággal, persze át is estem szépen a ló túlsó oldalára: az áprilist konkrétan három egymást követő napon megejtett klubkoncerttel zártam, de a csúcs mégis az, amikor a Rammstein is visszatér a maga sok tízezres stadionbulijaival. Jövőre talán lesz alkalmunk ezt hazai terepen is átélni, idén azonban ezért még (újra) külföldre kellett menni, így ezt tettük.

Kevés olyan nívójú metal fesztivál van a világon, mint a Graspop. Látogatottságra talán, szervezésben, felhozatalban, professzionális megvalósítás tekintetében viszont Európában biztosan állíthatom, hogy az első ötbe (talán az első háromba is) besorolható. Minden paraméterét tekintve talán csak a Hellfest, meg a Wacken lehet igazi versenytárs. Három éve volt szerencsém kijutni ide, akkor úgy jöttem haza, hogy ha mód van rá, ide mindenképp vissza kell jöjjek. Ez végül kb. minden máshoz hasonlóan bő két évet csúszott, és még hónapokkal előtt is volt bennem kérdőjel: a télen még keményen feszülő, lezárásokkal operáló kormányzatok valóban engedik-e az ilyen léptékű tömegrendezvények megvalósítását, de végül minden rendben lezajlott, ami számomra az első biztos lépés volt az egykori „normális" világunkba való visszalépés felé.

Lassan éledezik a koncertpiac a járványsokkból, és ugyan acélos lábakon még nem áll a dolog Európában, azért úgy fest: javul a helyzet. A Dream Theater a lezárások előtti utolsó hetekben járt nálunk legutóbb, most pedig, nem sokkal az általános nyitás után megint itt köszönthettük őket – ugyan mi más utal ennél szebben arra, hogy kezdünk visszazökkenni valamiféle normális kerékvágásba? Pláne, hogy több halasztás, majd törlés után Devin Townsendet is megkaptuk melléjük csomagban. Azt persze nem mondom, hogy nem jártam már látogatottabb vagy jobb Dream-bulin, de összességében simán a léc felett hozta magát a csapat ezen a kellemesen langyos kedd estén.

Bármilyen hihetetlen, fennállásának csaknem harminc éve alatt most jutott el először önálló koncerten Magyarországra a Korn. Az ismert okok miatt ez is csupán többszörös halasztás után jött össze, és az előzenekarként beharangozott Gojira nélkül, de Jonathan Davisék szerencsére itt voltak, a széles küzdőterűre, lefüggönyözött lelátósra konfigurált Arénában megjelent több mint hatezer néző őszinte örömére. És összességében azt kell mondanom: a bakersfieldi stílusalapítók nem pusztán jó, hanem egyenesen meglepően jó koncertet adtak ezen a fülledt kedd estén.

Nem hiszem, hogy bizonyos körökben lett volna idén ennél a koncertnél várósabb esemény. A tavalyi, Mezolit néven futó projekt ugyan a Fekete Zaj fesztiválon már előhírnöke volt a most megvalósult eseménynek, de akárhogy is nézzük, ez bizony világprömier volt a javából. Az, hogy a buli meghirdetése után két nappal már elfogytak a jegyek, elég sokat elmond arról is, hogy igény akad reá, így sokan lemaradtak, sokan meg bezsúfolódtak az Akvárium nagytermébe. Igen, telt ház volt, én életemben nem láttam még ilyen sorokat kígyózni ennél a klubnál, koncert után meg kábé reménytelennek bizonyult odakerülni a merchpulthoz. Az est fényét tán az is emelte, hogy a koncert előtt hirdették ki a Fonogram-nyerteseket, és a Thy Catafalque megnyerte a legjobb hazai metállemez kategória díját. (VSz)

A tavalyi évértékelőben még valami olyasmit írtam, hogy bár korábban heti szinten jártam koncertekre, és az életem igen jelentős részét tette ki az élő zene, valahogy mégis egész jól megvagyok nélküle. Most viszont – pár héttel azt követően, hogy fullosan beindult a koncertdömping – újból elkapott a varázs, és nagyon élvezem, hogy szinte egymást érik az izgalmasabbnál izgalmasabb koncertélmények. Egy fesztivál persze mindig más, mint egy önálló buli, úgyhogy annak is nagyon ideje volt már, hogy a fesztiválok évadja is újra elkezdődjön. Idén mi azzal a Mystic Fesztivállal nyitottuk, amit eredetileg még 2020-ba kellett volna megtartani. És hogy minden rosszban van valami jó, arra is ékes példa volt a Mystic, hiszen az eredeti kétnapos program 2022-re háromnaposra hízott, ráadásul kiegészült egy warm up dayjel is, így az anno megváltott jegyek áráért gyakorlatilag kétszer annyi metált kaptunk. És bár 2022-re kiesett a programból többek között a Gojira, a Sepultura és a Killing Joke is, a felállás így is több volt, mint színvonalas.

Lassan, de biztosan beindulni látszik újra a nemzetközi turné-élet. Elvétve ugyan a sötét covid évek alatt is idetévedtek nemzetközi zenekarok, turné is már azóta, de komolyabb léptékből a korlátozások teljes feloldása óta ez az esemény volt az első ilyen megmozdulás. Ráadásul kényelmes módon a húsvéti hosszú hétvégére esett, így a vasárnap sem jelentett terhet, leszámítva, hogy személy szerint egy vidéki családi összejövetelről kellett megszöknöm, majd visszaspuriznom Pestig, hogy tiszteletemet tehessem aznap a Barbában. Ennek okán, és a relatív matiné kezdésnek köszönhetően sajnos a nyitóbandákat, mind az old school alapokra építő death metalos német Deserted Feart, mind a vonulat dallamosabb frontján tevékenykedő Vinegar Hillt kényszerűen kihagytam. Ezúton is elnézést tőlük.

Szürreális és meglehetősen kontrasztos élmény volt az előző napi teltházas, bő ötvenezres nézőszámmal büszkélkedő Puskás Arénás RHCP után az örök kedvenc A38 Hajó gyomrában a pontosan megszámolható néhány valóban fanatikus rajongó előtt fellépő Chrystabell koncertje. Hogy miért csupán tényleg maroknyian voltak kíváncsiak erre az előadásra, lehetne fejtegetni, nyilván a tavaly belengetett márciusi turné még esélytelen volt, ami átcsúszott pár hónappal későbbre – igazság szerint tök véletlenül láttam meg tavaly az énekesnő saját oldalán a dátumot, és önszorgalomból írtunk róla párszor, mert szívügy.

Őszintén szólva, amikor az eredetileg 2020 áprilisára meghirdetett koncert második halasztását is bejelentették, semmi esélyt nem láttam arra, hogy megvalósulhat ez a Gotthard-buli. A covid miatt eltolt bulik nagy része nem érte meg a harmadik dátummódosítást... Szerencsére ezt a koncertet mindenki kibekkelte, így végül nem nyolc, hanem közel tíz év után ismét hazai Gotthard-koncertnek örülhettek a hard rock rajongók.