0-9 A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U V W X Y
Z

CD kritika

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 3165

afterall_cAz After All egy belga zenekar, akik már bő negyed évszázada léteznek (és akiket nem szabad összekeverni egykori kedvenc hazai csapatommal, az A.C.I.D. lemez után jobb létre szenderült, miskolci after@all-lal). Bár a Waves Of Annihilation már a kilencedik nagylemezük, a szinte teljes ismeretlenségből a mai napig sem sikerült kitörniük. 2005-ben anno én is beleakadtam valahol a The Vermin Breed albumukba, azóta viszont elkerült a banda, és tavaly is csak totál véletlenül jött szembe velem a Waves Of Annihilation, ami még júniusban jött ki. Sem frissnek, sem pedig igazán kihagyhatatlannak nem nevezhető tehát a belgák aktuális dalcsokra, a magam részéről azonban úgy gondolom, érdemes írni róla. Egyrészről azért, mert bár a két gitáros, Dries Van Damme (nem vicc!) és Christophe Depree vezette alakulat old school thrash metal játszik, ezt jelentős mennyiségű speed metalt is a vegyületbe keverve teszik, másrészről pedig azért, mert a Waves Of Annihilation ugyan nem lett a thrash univerzumát a sarkaiból kifordító mestermű, de a stílus kereten belül kifejezetten erősre sikeredett.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 5371

prettymaids_cA dán Pretty Maids ugyanolyan állócsillag a kontinentális Európa heavy metaljában, mint mondjuk a Saxon a brit színtéren: a régi, szélesebb körű sikerek után ma már nincsenek a frontvonalban, de biztos pontnak számítanak a fesztiválokon, és a saját táboruk is megbízhatóan követi őket lemezről lemezre. Mindezt pedig az teszi lehetővé, hogy mindkét banda korát meghazudtoló módon tartja az energiaszintet és a magas színvonalat az albumokon. Mint ahogy Biffék, úgy Ronnie Atkinsék sem produkálnak nagy kilengéseket, saját stílusukon belül viszont egységesen jó anyagokkal rukkolnak elő, amelyek a régi klasszikusok fényében is simán vállalhatók. És természetesen a Kingmaker sem jelenti a jó széria feladását.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 4303

dri_cNyáron szépen elsiklottam a But Wait... There's More! fölött, ami nem is volt valami nehéz, hiszen az ötszámos cucc összesen sem tesz ki tíz percet. Mégis hiba lett volna teljesen megfeledkezni róla, ez ugyanis az 1982-ben alakult texasi crossover-alapcsapat D.R.I. első stúdióanyaga utolsó nagylemezük, az 1995-ös Full Speed Ahead óta, azaz huszonegy éve. Igaz ugyan, hogy időközben kiadtak egy csomó válogatás-cuccot, valamint volt egy split anyaguk is a Raw Powerrel közösen, továbbá napvilágot látott egy 1984-es koncertfelvétel is a CBGB's-ből, egyrészről azonban húsz évre vetítve ez elég sovány termés, másrészről pedig a But Wait... az első olyan cucc 1995 óta, amelyen új D.R.I.-stúdiófelvételek hallhatóak. Szám szerint pontosan három, az utolsó két track ugyanis a Dealing With It klasszikusainak, a Mad Mannek és a Couch Slouchnak újra rögzített verziója: mindkettőt lassabban játsszák valamivel az eredeti verzióknál, a Mad Man elejéről pedig levágták a szövegelést is, így alig haladja meg az egy percet.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 6812

asphalthorsemen_cAz Asphalt Horsemen bő két és fél évvel ezelőtt megjelent első albuma nem feltétlenül olyan típusú lemez volt, amelyre a hazai közönség egyből ráharap, de úgy érzem, ha lassan is, valahol azért kezd beérni az a munka és elhivatottság, amit a csapat belefektet a zenélésbe. Nem akarok olyan fennkölt megállapításokat tenni, miszerint a minőség előbb-utóbb utat tör magának, hiszen Lőrincz Kariék egyik fő példaképe, a Little Caesar sztorija a legjobb példa rá, mennyire nincs ez mindig így. De azért szívmelengető, hogy egy ennyire nem a hazai ízlésvilágban alkotó, semmilyen szempontból sem az itthon többé-kevésbé működő receptek alapján dolgozó csapat lemezbemutatóján manapság már kellemesen megtelik a Dürer középterme. A Brotherhood című második album alapján a csapat rá is szolgál a bizalomra.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 4539

hardline_cAz új Hardline hallatán ismét komolyan elgondolkodtam rajta, mennyiben áldásos és mennyiben káros a nápolyi Frontiers tevékenysége a melodikus műfaj szempontjából. Mert tök jó, hogy az ezredforduló idején az olasz cég igazi mentsvár és egyben új főhadiszállás lett a '80-as évekből megmenekült arcok és fiatalabb követőik számára, és tök jó, hogy egy csomó efféle arc ma is lehetőséget kap tőlük a lemezkészítésre. Viszont eközben – és az utóbbi öt-tíz évben erősödő tendenciaként – ráálltak egy olyan vágányra, aminek nem látom sok értelmét. Üzleti szempontból persze biztos van neki, hiszen egyébként nem csinálnák, de – akármilyen fellengzősen is hangzik ez – művészileg biztosan kérdéses a dolog.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 3964

truckfighters_cCalm Before The Storm – mondja az örebroi trió ötödik nagylemezének nyitódala, én pedig elhittem nekik. Mármint azt, hogy ez a nyolc és fél perces, a fuzz rock titkos nagyágyúitól (remélhetőleg nem csak számomra azok) meglepően visszafogott, feszültségtől vibráló, ám ténylegesen csak alig-alig felrobbanó dal valóban nem lesz más, mint vihar előtti csend. Szépen építkező, jó hangulatfestő, mondjuk nyitásnak nem annyira perfekt szám, amit az elmúlt év talán legjobb videójával támogattak meg. (A kisfilm egy gyilkosság történetét meséli el, párhuzamosan futtatva az áldozat haláláig tartó eseménysort, valamint az azt követő nyomozás képeit – ez utóbbiakat visszafelé. És hiába tudjuk az első pillanattól kezdve, hogy a szép szőke Lisa halott, mindvégig szurkolunk, hogy valahogy mégis élje túl a dolgot. Ha nem láttad, feltétlenül nézd meg!) Aztán jött a meglepetés, hogy nem, a későbbiekben sem lesz jelentős elmozdulás a Calm... irányától, azaz a Truckfighters ezúttal újradefiniálta önmagát. És nem vagyok róla száz százalékosan meggyőzve, hogy jól tették.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 4811

keemarcello_c2012-ben, majd' nyolc év kihagyás után egy olyan silány és értelmetlen feldolgozáslemezzel állt elő Kee Marcello, a Europe aranykorszakának gitárosa, hogy azt hittem, azon nyomban le is számolok vele, ám a svéd mester megemberelte magát, és azóta már a második nagyon rendben lévő albumot teszi le az asztalra. Ezzel persze idejekorán le is lőttem a poént, nevezetesen azt, hogy a Scaling Up nem hagy túl sok kívánnivalót maga után.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 4628

tyketto_cVan, amikor az embernek nincs valamihez kedve, aztán valami mégiscsak kiugrasztja a nyulat a bokorból, és arra készteti, hogy megtegye. Nos, az új Tyketto-lemez esetében is ez történt. Első körben úgy voltam vele, hogy sok okosat úgysem tudok írni róla, hiszen elődjéről is én emlékeztem meg, hagyjuk is a francba az egészet – ugyanakkor Oravecz kolléga csípős megjegyzése az amúgy valóban remek Tygers Of Pan Tang-anyag ismertetőjében csak előcsalogatta az ihletet. Nos, Zoli szurkája azért sem állja meg a helyét a Tyketto tekintetében, mert ez a banda sosem a keménykedésről volt híres, és soha nem volt rájuk jellenző az istrángszaggató attitűd. Sokkal inkább AOR-os a zenéjük, persze megfelelő húzással és olykor keményebb dalokkal is, ugyanakkor Danny Vaughn háziasszony-nedvesítő hangszíne és dallamai (gondoljunk csak bele: a Forever Young klipjét anno megkönnyező amerikai tinilányok ma már MILF-ek a javából), illetve a néhol romantikusabb-elvontabb szövegvilág sem a Skid Row-val vagy akár a Tygersszel állítja őket párhuzamba. Megkockáztatom, hogy a szintén feddést kapott Hardline-nal sem különösebben.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 6585

serpentinedominion_cA Serpentine Dominion projektben Adam Dutkiewicz és George „Corpsegrinder" Fisher egyesítette erőit, és ez itt tényleg, a szó szoros értelmében véve is „csak" egy projekt, hiszen mind a Killswitch Engage, mind a Cannibal Corpse annyira elfoglalt, hogy a két főarcnak aligha férne be komolyabb mozgás még ezzel a formációval is. A harmadik tag egyébként Shannon Lucas, a The Black Dahlia Murder volt dobosa, és a nevek alapján nagyjából pontos képet is lehet alkotni arról, miben utazik a trió. Maga a lemez pedig kiváló hallgatnivaló lett, viszont ahhoz, hogy igazán bejöjjön, nem árt, ha a Killswitch és a Cannibal Corpse is közel áll hozzád.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 5559

phrenia_million2014 áprilisában igencsak meglepett a vajdasági Phrenia zenekar egyetlen klipje. Természetesen nem azért, mert gyökeresen megújították a műfajt, hanem zsenge koruk ellenére annyira kompakt dalt raktak össze, amely hallatán nem kezdtem a vállam vonogatni, hogy jó-jó, de ilyenből van még háromezer ugyanilyen, minek hallgassam pont őket. Persze simán meglehet, hogy valóban van háromezer ugyanilyen csapat, de a Phrenia óriási előnye, hogy egy olyan elsőre hasító, fülbemászó slágert alkottak, amit nem győztem újra és újra meghallgatni, annyira bejött. Ritkán fordul elő már ilyen velem, de tényleg vártam, mit fognak egy bővebb EP vagy album formájában elkészíteni – amire két évet kellett várni. Persze benne volt a pakliban – és kicsit tartottam is tőle –, hogy egyslágeres előadók, és nem lesznek képesek egy teljes lemezt tartalommal megtölteni, de szerencsére nem így történt. Már az első hallgatás után fellélegeztem: megcsinálták!

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 7689

philcampbell_cSzámomra mindenképpen örömteli, hogy Lemmy halála után viszonylag gyorsan visszaugrott a rockzene vérkeringésébe a Motörhead két életben maradt tagja, hiszen Mikkey Dee máris a Scorpionsban nyomja, Phil Campbell pedig ezzel az EP-vel mutatkozik be szólóban. A gitárosról persze már Lemmy tavaly decemberi távozása előtt is tudni lehetett, hogy önálló lemezt tervez, szóval maga a dolog annyira azért nem friss. A csapat elnevezése pedig nem véletlen, hiszen a főhős és Neil Starr énekes mellett a Bastard Sons kitétel ténylegesen Phil három fiára, a szintén gitáros Toddra, a basszusgitáros Tyla-re és a dobos Dane-re utal. Családi vállalkozásról beszélünk tehát, ha úgy tetszik...

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 6062

beyonce_cKedves emberek! Engedjetek meg nekem egy rettenetesen elcseszett levelet lejegyeznem, melyet kedvenc keblesem rejtegetett el bennem. Hejnekent vedelve estem bele e helyzetbe s egyszerre szerelmetes lettem e szerzetbe, meg persze e nyenyere lemezbe. Egyeseknek persze lehetnek kellemetlen percek e lemezen, ketteseknek meg Enter Szendmen kell elkergesse e szemetet, de ne legyetek kegyetlenek. Nekem eleve tetszenek e lehetetlen csecsekkel felfegyverzett tehenek, s nektek sem kellene betegre ennetek lelketek, mert ezzel kedveskedek egyszer nektek. Legyetek engedelmesek, mert ez egyszer nem leszek veletek kegyetlen!

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 8059

vader_cAz idei év cseppet sem bővelkedett minőségi deathmetal-anyagokban, hirtelenjében nem is tudnék említeni egyetlen valamirevaló 2016-os lemezt sem a stílusban, de egyébként is jellemző az utóbbi évekre, hogy roppantul visszahúzódott a színtér. A nagy öregek itt is kihalófélben vagy legalábbis átalakulóban vannak, s ugyan néhányuk még erőlködik, teljesítményük egyre haloványabb, az új trónkövetelők pedig nem igazán tülekednek a szemgolyókkal ékesített, koponyaformájú koronáért. A death metal mamutjai közül a Vader az egyik utolsó, még dübörgő példány, tizenegyedik albumukkal pedig ugyan már semmit se kell bizonyítaniuk, mégis, egy ilyen sivár felhozatalban az ember akaratlanul is óriási elvárásokkal áll neki egy ekkora underground legenda új anyagának.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 3489

grimreaper_cA Grim Reaper egy kultikus NWOBHM-zenekar volt, akik a '80-as évek közepén három nagylemezt adtak ki. 1988-ban álltak földbe, majd a zenekar frontembere, Steve Grimmett az Onslaught soraiban tűt fel. A harmadik, masszív dallamosodást hozó korong, az In Search Of Sanity már vele jelent meg, és bár kereskedelmi szempontból ez lett a brit thrasherek legsikeresebb anyaga, a die hard rajongótábor mégsem tudott mit kezdeni vele, így az Onslaught is szépen beadta a kulcsot. A rendkívül jellegzetes, fátyolos, magas hanggal megáldott Grimmett mester ezután dallamosabb vizekre evezett: Lionsheart néven létrehozott saját bandájával négy remek albumot jelentetett meg. Ugyan ezek közül az utolsó Abyss is már több mint egy évtizede jelent meg, a Lionsheart elméletileg még mindig létezik, Grimmett azonban az utóbbi években inkább a múltjából kíván meríteni. Amellett, hogy néhány ex-Onslaught kollégával (és természetesen a főnök Nige Rockett nélkül) The Sanity Days néven adott ki egy okés lemezt 2015-ben, idén a Grim Reaper-sztori folytatásának is igen komolyan nekifeküdt.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 8687

sonataarctica_cBevallom őszintén, hogy a – ma már bizonyos körökben vérciki muzsikát játszó – finn Sonata Arctica (mondjuk ki erdélyiesen szólva is: Szováta Hargita) korai lemezei és dalai mindig is kiemelt szerepet kapnak, amikor éppen északi, melodikus-heavy-power muzsikát van kedvem hallgatni. Bár mostanában egyre ritkábban dobbantja meg a szívem ez a stílusirányzat, azért előfordul néha, hogy rám tör az „euro-speed-perc", és leküzdhetetlen késztetést érzek arra, hogy szintiszőnyeggel alázengetett, duplázós speedmetal-himnuszokra lég- (és igazi) gitározzak. Általában ilyenkor a legtöbb ember a Helloweenre, a Gamma Rayre és a Stratovariusra asszociál, azonban nekem mindig is a Sonata volt a kedvenc erről a vonalról, még annak ellenére is, hogy lényegében már a bemutatkozó lemezük is tele volt giccses melódiákkal.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 5020

redfang_cA stoner színtérre az imádnivalóan idióta és elsöprően vicces videóival kábé 2010 környékén berobbanó, portlandi Red Fang második lemezével, a Murder The Mountainsszel vett le a lábamról, ráadásul ha jól számolom, kábé huszonöt másodperc alatt. Azóta is töretlenül a csapat hívének is tekintem magam, még ha rákövetkező anyaguk, a Whales And Leeches nem is nyerte el maradéktalanul a tetszésemet – és akkor még finoman fogalmazok. Ez persze nem gátolta meg abban, hogy a banda legsikeresebb anyagává váljon, én pedig az elmúlt néhány (egészen pontosan három) év alatt azért csak megszerettem annyira a lemezt, hogy a legnagyobb hiányosságának ma már a produkciós munkát tekintsem. Ezért is fogadtam kitörő örömmel a hírt, miszerint negyedik lemezére, az Only Ghostsra két igazi nagyvadat nyert meg magának a sörvedelő négyes: Ross Robinsont és Joe Barresit (egyikőjüket sem vagyok hajlandó bemutatni). Ilyen társakkal nyilván nem lehetett cél szimplán egy vérbő stonerrock-lemez elkészítése, várható volt, hogy még tovább szeretnék rugdosni saját határaikat. És hogy jó előre le is lőjem a poént: a trükk annyira bejött, hogy per pillanat ezt a lemezt tartom a Red Fang eddigi legerősebbjének. Pedig szemernyit sem kevésbé tüskés, vagy épp könnyebben befogadható, mint anno a Whales volt, sőt. Viszont ennyire kreatívnak talán még sosem éreztem Oregon legnagyobb mókamestereit.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 11733

helmet_cFurcsa egy barátság a miénk, a Helmeté meg az enyém. Az 1998-as feloszlásig tartó időszak alapján a legnagyobb kedvenceim között a helye a New York-i triónak (olykor kvartettnek), hiszen leszállítottak három zseniális lemezt, meg egy „csak" nagyon jót, rendkívül szimpatikus volt a sztárallűröktől mentes, egyszerű kiállás, az agyas nyilatkozatok, a ravasz dalszerkezetek, az adrenalintól szétfeszülő staccato riffelés, az össze-visszakavart ritmusképletek, pláne a Just Another Victim a Judgment Nighton. És amikor kimúlt a dolog, úgy voltunk vele, legalább szépen lett vége. Aztán 2004-ben Page Hamilton elkövetett egy hatalmas hibát: hiába tudta pontosan, hogy John Stanier és Henry Bogdan nem állt kötélnek, nélkülük is visszahúzta fejére a sisakot.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 9549

nineinchnails_cTrent Reznor ezt sem siette el. Épp egy éve, hogy ígéretet tett egy új Nine Inch Nails anyag megjelenésére, és bár a nagy visszatérést nagyvonalúan 2016-ra időzítette, én már mégis kezdtem elveszíteni a reményt, hogy az Oscar-díjas zeneszerző idén tényleg új NIN-akármivel lep meg minket. De aztán most decemberben egy Rolling Stone-nak adott interjúban Reznort óvatosan emlékeztették korábban tett ígéretére, mire a muzsikus csak ennyit felelt: „Azok a szavak az én számat hagyták el, nem igaz? Ó, igen, és már december is van, nemde? Csak várjátok ki!" És valóban, szinte az utolsó pillanatban esett be az ablakon az ígért anyag, amely sajnos azonban „csak" egy ötszámos, 21 perces EP lett. De ne legyünk telhetetlenek, mert bár a legutóbbi nagylemez, a Hesitation Marks három éve jelent meg, azóta Reznornak azért volt egy Gone Girls filmzenéje, és nemrég közreműkdött a Before The Flood dokumentumfilm hangaláfestésében is, szóval az indusztriál-ikon rajongói azért csak nem maradtak az út szélén üres kézzel.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 4231

soia_cHarminc év brutálisan hosszú idő egy zenekar életében. Ha ehhez még azt is hozzávesszük, hogy a Sick Of It All magja 1992, azaz Craig Setari csatlakozása óta változatlan, vagyis a három évtized javarészét azonos felállásban húzták le, tényleg le a kalappal a New York-i hardcore-hősök előtt. Elkezdhetnék lamentálni azon, vajon a mai fiatal bandák itt lesznek-e még ennyi idő után, de sok értelmét nem látom – nem akarok demagóg lenni, meg hát lássuk be, tényleg más ma már a világ, mint annak idején. De az biztos, hogy Lou Kollerék csakis tiszteletet érdemelnek mindazért, amit elértek, mert ilyen kitartással, állhatatossággal még a régi iskola tagjai közül is csak kevesen rendelkeznek.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 5448

theprettyreckless_cSzínésznőből énekesnő? Számtalan példát lehetne felsorolni ezzel kapcsolatban, aminek természetesen a fordítottja is ugyanúgy igaz. Na de színésznőből rockénekesnő? Ehhez azért már szükséges némi fejvakargatás, és hirtelenjében nekem is csak Juliette Lewis ugrik be elsőként, aki ugyan igazán komoly sikereket még mindig nem könyvelhet el magának, de hát ő a színészettel sem hagyott fel teljesen. Taylor Momsen viszont, az amerikai The Pretty Reckless – még a trollok szemüvegének lencséi mögül is nyálcsorgató megjelenésű – frontasszonya végérvényesen szakított a többnyire rámenős filmrendezők utasítgatásaiból álló korábbi életével, és inkább a saját útját kezdte el egyengetni ezzel a sokat mondó elnevezésű zenekarral, még valamikor 2009 környékén. És milyen jól tette!

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 5865

hammerfall_cA Hammerfall előző lemeze, a (r)Evolution amolyan feltámadást jelentett a svéd metalosoknál, és nekem is el kellett ismernem: Oscar Dronjak bandája valóban nagyon rég nem rukkolt elő annyira kerek, erőteljes munkával, mint a két évvel ezelőtti album. Ezzel együtt a csapatnál elég komoly változások történtek azóta. Egyrészt az anyag készítése után szinte azonnal lelécelt tőlük a veterán Anders Johansson dobos, másrészt otthagyták a Nuclear Blastet, holott annak idején – lassan két évtizede már, te jó ég... – a Hammefall elég komoly szerepet játszott benne, hogy a korábban elsősorban extrém metalban utazó cég utóbb azzá fejlődött, aminek ma is ismerjük.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 5142

asphyx_cNincs is deathmetalosabb az őszi-téli időszaknál, és erre bizonyíték, hogy idén két legendás extrém alakulat is a hidegebb, komorabb hónapokra időzítette friss művük megjelenését. A Vader aktuális eresztését már tárgyaltuk az oldalon, és egyelőre még nem sikerült jóra hallgatnom (bár amit jóra kell hallgatni, az eleve nem lehet jó). Asphyxék kilencedik lemeze ugyan valamivel előbb jelent meg, mint a lengyeleké, mégis úgy alakult, hogy előbb a The Empire-höz volt szerencsém, és először ennek a nem túl jóra sikeredett találkozásnak tudtam be, hogy az Incoming Death azonnal levett a lábamról.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 5285

superjoint_cPhil Anselmo az elmúlt években elég sokszor elmondta, hogy senki se várjon tőle Superjoint Ritual-újjáélesztést, hiszen a kultikus gyűlöletprojekt a Pantera volt frontemberének legsötétebb drogos korszakában volt aktív, amire nem szívesen emlékszik vissza. Aztán most – némiképp módosult felállással és ezzel összefüggésben rövidebb névvel – valahogy mégis újból itt van a banda, amit Phil sem indokol bővebben, csak azzal, hogy megint kedve támadt hozzá. És ennél jobb érvre amúgy nincs is szükség, ezt elismerem. Az persze vita tárgya lehet, hogy a világnak feltétlenül szüksége volt-e egy harmadik lemezre is ettől a sajátos vadállattól, de végül is miért ne? Egynek elfér...

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 6436

rollingstones_c1964 áprilisában öt fiatal fickó megjelentette bemutatkozó nagylemezét, rajta – néhány kivételtől eltekintve – csupa klasszikus bluestétel átdolgozásával, olyan legendás előadóktól, mint például Willie Dixon. Több mint fél évszázaddal (!) később négy vénember megjelenteti legújabb (talán éppen búcsúzónak szánt?) nagylemezét, rajta csupa klasszikus bluestétel átdolgozásával, olyan legendás előadóktól, mint pédául Willie Dixon. Látszólag minden tökéletesen ugyanaz, pedig hát a két évszám között történt egy s más – például maga a rockzene, ami egészen biztosan teljesen másmilyen lenne a két főkolompos, továbbá régi és újabb keletű cimboráik nélkül.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 6389

grahambonnetband_cSokakkal ellentétben számomra mindig is a '79-es keltezésű Down To Earth okozta a legszebb pillanatokat a Rainbow életművéből, ahol ugyebár már Graham Bonnet állt a mikrofon mögött Ronnie James Dio utódaként. Több összetevője is van annak, hogy miért alakult ez így: biztosan nagy szerepe volt benne, hogy édesapám suhanckoromban számos alkalommal lepörgette a „szivárványos" bakelitlemezt. Az isteni tehetséggel megáldott Bonnet hangszínétől már az első alkalommal is libabőrös lettem, és ami még lényeges: Dio után az embernek abszolút nem volt semmilyen hiányérzete az új énekessel kapcsolatban. Ritchie Blackmore-t valahogy mindig megtalálták a kiugró őstehetségek (vagy ő találta meg őket), ha éppen frontemberi posztot kellett betölteni valamelyik zenekarában.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 6687

0809dtcElhanyagolt engem az utóbbi években a Darkthrone, én is tojtam rájuk. Nem volt bennem sértettség, hogy újabban nem az én zenémet játsszák, szinte zokszó elfogadtam ezt a változást, hiszen a '90-es években Fenrizék már egy komplett norvég black metal életművet megalkottak. Mivel pedig esetükben a mai napig alkotó, formálódó erőről beszélünk, a lehető legtermészetesebb dolognak tartom, hogy teljes szélességében bejárják a számukra kedves vidéket. Szóval mondhatnám, hogy ha ahhoz szottyant kedvem, inkább beraktam az egyik korai klasszikusukat, ez viszont szimpla hazugság lenne. Évek óta nem hallgattam Darkthrone-t, mert már nem érdekelt.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 8544

inflames_cHasonlóan viszonyulok a mai In Flameshez, mint a Sepulturához: minden tiszteletem az övék, de amekkora kedvenc volt nálam azelőtt a zenekar, annyira nem tudok mit kezdeni a mostani dolgaikkal. Mint ahogy nyilvánvalóan Andreas Kisser is tudna retrós thrash/groove-cuccokat kreálni, ugyanúgy Björn Gelottéék is biztos képesek lennének legyártani a The Jester Race vagy a Reroute To Remain mai megfelelőit, kockázatmentesebbnek is tűnne az ilyesmi, mint mindig valami újba belecsapni, feltérképezetlen ösvényekre tévedni. De nem foglalkoznak a rajongói igényekkel, csak a saját fejük után mennek, és ez így helyes. Viszont ezzel együtt sem tudok lelkesedni az újabb lemezeik iránt... Az utolsó albumuk, ami igazán tetszett, a 2006-os Come Clarity volt. Mielőtt bárki nekem ugrana, természetesen nem retrós cuccokat akarok hallani a bandától, sőt, különösebb elvárásaim sincsenek velük szemben, csak azt szeretném, ha végre megint megmozdítanának bennem valamit. De valahogy nem jön össze a dolog. Amiről egyébként simán lehet, hogy én tehetek, nem pedig ők.