0-9 A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U V W X Y
Z

CD kritika

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 4075

mammothmammoth_cSajnálatosan kevés mostanában az igazán izgalmas rock and roller banda. Amelyik nem kér bocsánatot, ha kicsit hangosabban csörömpöl, nem kezd lassúzni a romantikus balladákra, és nem akar többnek látszani, mint ami. A lekoszhadt fazonokból álló, lemezborítóin rendre természetben pucérkodó amazonokat szerepeltető, ausztrál Mammoth Mammoth viszont ilyen csapat. Odaszarik a küszöbödre, és van bőr a pofáján becsöngetni vécépapírért.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 9662

lordsofthisworld_cSokszor felmerült már a kérdés, hogy sokadvonalbeli bandákról miért nem pörögnek sűrűbben a cikkek ezen a médiafelületen, ezért most hallgassuk is meg, hogy ezeknek a csapatoknak például hogyan sikerült megbirkózni egy olyan korszakalkotó zenekar örök érvényű dalaival, mint amilyen a Black Sabbath. Persze a feldolgozásokkal manapság már tényleg Amazonasokat meg Nílusokat lehetne rekeszteni, de ettől függetlenül én még a mai napig is tudok lelkesedni értük, főleg, ha az egyik legnagyobb kedvenceim tételeit hallhatom különböző verziókban. Ráadásul ezen a válogatáson szinte mindegyik korszak nótái terítékre kerültek, az ős-Sabbath-tól kezdődően egészen a Tony Martin-éráig, ami nyilván még vonzóbbá tette az anyagot. Még abban az esetben is, hogy ezeket most kivétel nélkül görög metalbandák tolmácsolják.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 4953

marklaneganband_cNagyon csúnyát fogok mondani: vannak olyan előadók, akiknek a kreativitás szempontjából egyszerűen nem tesz jót, ha leállnak a különféle tudatmódosító szerek használatával. Cinikus dolog persze ilyet állítani, de gondoljunk csak például a Red Hot Chili Peppers vagy a Jane's Addiction sokat próbált tagságára, de hazai példáknál maradva sem Pajor Tamás, sem pedig Kowalsky művészetének nem tett túl jót, hogy megtisztultak és megtalálták saját istenüket. Éles elméjű olvasóink már nyilván pontosan kitalálták, miért éppen Mark Lanegan legújabb lemeze kapcsán írom le mindezt.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 11889

linkinpark_cA Linkin Park az első pillanattól fogva kimatekozott módon popos és rádióbarát volt. Már a 2000-es Hybrid Theoryn is szép számmal akadtak momentumok a gitárgazdagabb pillanatok között-mellett, amelyek tokkal-vonóval együtt felfértek volna akkoriban egy Backstreet Boys- vagy N'Sync-lemezre. Tekerj mondjuk az In The End klipben 2.10 környékére, és mondd azt rezzenéstelen arccal, hogy amit látsz és hallasz, az távol áll a fiúbandás vonaltól! Szerintem nem fog sikerülni... A csapatnak később is akadtak visszafogott-higgadt dolgai, viszont a One More Light még ezekhez képest is durva váltást jelent. Az elsőként bemutatott dalok és a melléjük kiadagolt nyilatkozatok ezúttal nem hazudtak és nem túloztak: ennek az albumnak tényleg semmi köze a rockzenéhez. És ez így, ebben a formában még akkor is meglepő, ha a Linkin Parknak azért régebben is akadtak abszolút nem a rocktábort célzó megmozdulásai, legyen szó a remixalbumokról, a Jay-Z társaságában készített Collision Course-ről vagy akár az A Thousand Suns lemezről.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 8262

ayreon_cEgy cseppet sem lennék meglepődve, ha Arjen Anthony Lucassen Pataky Attillához hasonlóan egyszer csak bejelentené, hogy bizony ő is valamiféle kapcsolatban áll a mienknél fejlettebb civilizációk küldötteivel, akiktől folyamatosan kapja a segítő információkat földi küldetésének beteljesítéséhez. A hórihorgas holland zseni nemcsak két és fél méteres magassága miatt nevezhető a fejlődésre való törekvést elősegítő, magas fehérek rokonának, hanem egyedülálló, a magasabbrendű tudatosság megvalósításában erősen szerepet játszó művészetének köszönhetően is. Igaz, hogy ez csak egy kevesek által favorizált, szűk réteghez jut el, mégis, az Ayreon-lemezeken hallható zenei és szellemi hagyaték még öncélúsága ellenére is formálja az emberiség kultúráját valamilyen szinten.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 3998

unrulychild_cTét nélküli játékot űz az Unruly Child, akik a legutóbbi Worlds Collide albummal ismét összerántották az eredeti felállást, viszont az azóta eltelt hét évben sem váltak igazán működő bandává (színpadra is csak néhány kiemelt fesztiválbulin álltak). Persze illúzió is lett volna ilyesmit remélni tőlük: ötvenes-hatvanas arcokról beszélünk, az általuk játszott AOR pedig néhány nosztalgiaturnékkal csilliárdokat kaszáló gigászt leszámítva ma már tényleg a rétegzenék rétegzenéje. Ez a formáció ráadásul az 1992-es debüttel is be nem vált reménység maradt, hiszen épp akkor bukkantak fel, amikor megkezdődött az őrségváltás, és a hajmetalt kisöpörte a seattle-i vonal.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 5566

memoriam_cKevés szomorúbb dolog létezik annál egy rajongó számára, mint amikor a kedvencéről már csak múlt időben beszélhet. Haláleset, fásultság, kifulladás – az évtizedek során megannyi jelentős zenekar fordult a létből bele a mindent megszépítő emlékezet időtlenségébe, hogy aztán sokuk végül visszatérjen onnan, több-kevesebb sikerrel. Éppen ezért csóváltam a fejemet kétkedve, amikor megérkezett a hír, hogy a legendás Bolt Thrower örökre felhagy a zenéléssel dobosuk, Martin Kearns korai halála miatt. Sejtelmem végül, ha részben is, de végül csak beigazolódott: Karl Willetts vokalista és a csapat első dobosa, Andy Whale nem ültek sokat a hátsójukon, összeálltak két zenész barátjukkal, Scott Fairfax gitárossal és a Benediction basszerosával, Frank Healyvel, s tessék, itt is a Memoriam, ami a Bolt Thrower ismerőinek olyan lesz, mint egy régi jó barát visszatérése.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 5960

slowmesh_cÉrdekes dolog ez a pontozási rendszer, hiszen mi magunk is tudálékoskodó magyarázatokkal kiegészítve publikáltuk pár éve, hogy mire és miért, hogyan és hány pontot adunk. Ugyanakkor ez egy objektív, hosszútávon vizsgálandó skála, ahol a közmegegyezéses klasszikusok érnek 10-et, egy aktuális anyag értékelése pedig pont tök szubjektív, és pillanatnyi benyomáson alapul. Ha tehát valamit friss lemezként szarrá hallgat az ember, nem kötelezően, hanem mert szinte csak azt van kedve pörgetni hetekig, akkor az 10 pont? Ha mondjuk fél évvel később ugyanez a lelkesedés, akkor érdemes elgondolkodni rajta, de mivel ma már tényleg nem nagyon születnek olyan anyagok, amire tíz-tizenöt év múlva ugyanolyan hivatkozási alapként fogunk tekinteni, mint az igazi alapművekre, talán mégis reálisabb, ha visszafogottabban lelkesedünk. Megdől tehát a mindenáron pontozás szükségességének elmélete, mert a lényeg mégiscsak az, hogy mit ad a hallgatónak a zene. Mindezt csak azért bocsátottam előre, mert a stoneres-grunge-os-modern metalos VL45 munkásságának továbbgondolásaként értelmezhető Slowmesh zenekar debütlemeze a szokásos autós „na jó, hallgassunk bele" kötelező körből az elmúlt időszak egyik legnagyobb kedvencévé nőtte ki magát nálam. Erre nehéz ésszerű magyarázatot adni, de az biztos, hogy kurva jó, fogós nótákat raktak össze a srácok.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 3660

nightranger_cA Whitesnake-be távozott Joel Hoekstra helyén már Keri Kelli gitározik Brad Gillis mellett az új Night Rangeren, de ezt leszámítva természetesen a Don't Let Upon sem történtek lényeges változások az egyik örök amerikai jukebox-bandánál. Persze ennél a korosztálynál az ember már eleve nem is számít kísérletezésre, és ez így is van rendjén. Szép dolog, hogy a zenészek folyamatosan igyekeznek kreatív formában tartani magukat, de nyilván ők is tisztában vannak vele, hogy a fő megélhetési forrásnak számító koncertek közönsége jelen esetben akkor is a (You Can Still) Rock In Americát meg a Sister Christiant akarja hallani, ha a fejük tetejére állnak. Viszont épp emiatt díjazza az ember, ha az új dalokra is kíváncsi keveseknek nem csípőből előrántott rutinmunkákkal szúrják ki a szemét a hasonló veterán csapatok.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 4661

crazylixx_cA Crazy Lixx 2010-es második nagylemeze, a New Religion hosszabb távon is a 21. századi dallamos vonal kiemelkedő albumai közé tartozott. A svéd csapat tökéletesen ráérzett a hajmetal-korszak hangulatára, és olyan tálalásban nyomták a Def Leppard, a Danger Danger, a Skid Row és társaik által szabadalmaztatott paneleket, hogy egyből megettem a dolgot. A mai napig rendszeresen előkerül az a lemez a kocsiban, és ugyan a harapósabbra, street rockosabbra vett Riot Avenue folytatást is bírtam, a New Religionnel már nem tudtak versenyre kelni. A legutóbbi, 2014-es album már elég semmilyenre sikeredett, és az állandó vándorlást látva is azt gondoltam: a csapat ilyen vagy olyan értelemben, de szép lassan az enyészeté lesz. Nos, a Ruff Justice alapján szerencsére revideálnom kell ebbéli nézeteimet.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 4821

skyclad_cAz új Skyclad teljes meglepetésként érkezett, hiszen semmi sem utalt arra, hogy nyolc évvel az utolsó lemez, az In The... All Together után várható lenne bármikor is a folytatás. Martin Walkyer 2001-es kiválásával az egyébként is a föld alatt mozgó banda még mélyebbre süllyedt az underground bugyraiban, az utóbbi majd egy évtized csendje pedig arra engedett következtetni, hogy bizony beleálltak a földbe. Szintén ezt az érzést erősítette, hogy Graeme English és Steve Ramsey, azaz a két őstag láthatóan nagyon jól elvan a Satanben, ahol egymás után szállítják le az erős lemezeket. A Skyclad körüli egyedüli történés ezzel szemben 2009 óta mindössze annyi volt, hogy 2016-ban a Noise kiadott egy válogatást az 1995-ig tartó éra anyagaiból. Mindez persze egyáltalán nem utalt arra, hogy hamarosan kezünkbe foghatjuk majd a tizennegyedik Skyclad-nagylemezt, hiszen a kiadók előszeretettel dobnak piacra ilyesfajta cuccokat rég nem létező csapatok kapcsán is, ráadásul a banda több mint húsz éve lépett le a Noise-tól.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 7632

witherfall_cVérzik a szívem. A Witherfall első – és nagy eséllyel utolsó – lemeze mindenkinek bátran ajánlható, aki valaha is szerette a komplex, okos és hangulatos progresszív heavy/power metalt, viszont borítékolhatóan elsikkad majd. Miért is mondom ezt? Egyfelől, mert az album eleve több mint két éve dobozban állt a kiadása előtt, ami ugye sosem jelent jót, másrészt a zenekar egyik megálmodója, Adam Sagan dobos tavaly év végén elhunyt, harmadjára pedig a másik főarc, Jake Dreyer gitáros azóta a sokkal nagyobb, pörgős koncertnaptárral rendelkező Iced Earth sorait erősíti. Noha a srácok elvileg nyitva hagyták maguknak a lehetőséget a folytatásra Adam halála után is, a fentiek alapján én azért úgy gondolom: nyugodtan kimondhatjuk, hogy ez az album már csak mementóként jött ki.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 3599

pentagram_cÖt éve adott ki utoljára stúdiólemezt a török Pentagram (vagy ha úgy jobban tetszik: Mezarkabul), és mint azt a címből nyilván te is kitaláltad, az Akustik sem új nagylemez, hanem egy gyűjteményes anyag, mely régebbi dalok átdolgozott, akusztikus verzióit tartalmazza. Ha nem hallottál volna még róluk, elég, ha annyit tudsz, hogy a thrash metal felől indult banda már jó ideje egyfajta különleges és igen hangulatos verzióját játssza a heavy metalnak, doomos és folkos elemekkel alaposan megspékelve. A markáns saját hangzás mellett nagy erősségük még a hihetetlen dallamérzék, melynek segítségével kissé szomorkás, melankolikus dalaik azonnal fülbe ülnek, illetve szinte késztetik az embert arra, hogy újra és újra meghallgassa őket. Mindez pedig már húsz éve, azaz harmadik nagylemezük, a minden szempontból vízválasztó Anatolia óta így van.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 4304

vain_cNem megyek bele, mennyire problémásnak tartom, hogy egy Vain-szintű zenekar nulla reklámmal, nulla körítéssel, teljesen magánban kénytelen megjelentetni a lemezét. Annyival mondjuk kétségtelenül jobb a helyzet, mint régebben, hogy ma már létezik közösségi finanszírozás, így a Rolling With The Punches albummal legalább a pénzénél van Davy Vain és csapata, másrészt a kiadói bénázások sem tudják megfektetni őket (ebben ugye elég alapos tapasztalatokat szereztek a '80-as évek végén). Ugyanakkor Davy barátunk akármekkora dalszerző, a körítés tekintetében nem tűnik vérprofinak. Szerintem egy ilyen crowdfunding-vállalkozás esetében például különösen ciki, ha a rajongóktól összekalapozott pénzből készülő lemez többször is csúszik, és végül csak az ígértnél egy évvel később kerül a boltokba... Viszont az album megint nagyon jól sikerült, és végső soron csak ez számít. Főleg egy ilyen bandánál, akiknél tulajdonképpen már az is bónusznak tekinthető, hogy egyáltalán léteznek.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 4769

warbringer_cSokáig azt hittem, nem nagyon lesz itt már új Warbringer. A legutóbbi, IV: Empires Collapse lemez eleve útkeresőbb jelleget mutatott, és pár ponton kicsit elkanyarodott a kaliforniai csapattól megszokott old school thrash irányhoz képest, aztán utána szépen szétesett a felállás is. Elég sokat elárul a zenekar körüli kavarásról, hogy a Woe To The Vanquishedet készítő ötösből egyedül John Kevill énekes/főnök és Carlos Cruz dobos szerepelt a 2013-as anyagon, igaz, az egyik gitárosi posztra visszatért Adam Carroll régi motoros, és csak pár évet hagyott ki a zenekarban. Viszont jó hír, hogy az ötös elég rendesen felszívta magát az új anyagra, és hallhatóan bizonyítani akartak vele.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 4576

lonelyyrobot_cTitkon reméltem, hogy a többek között az Arenából, az It Bitesból és a Frostból is ismerős John Mitchell tavalyelőtti Lonely Robot-lemezének lesz egyszer még folytatása, és most, amikor már kellemesen összebarátkoztam a második felvonással, azt kell mondanom, hogy nagyon is megérte elkészíteni a The Big Dreamet. Már most úgy tűnik, hogy progos vonalon az idei év egy árnyalatnyival erősebb lesz a tavalyinál, pedig állítólag a Symphony X-től például nem nagyon számíthatunk friss dalokra ebben – és az elkövetkező két-három – esztendőben. Mindegy is, érlelődjenek csak azok az ötletek, töltődjön fel mindenki... a panaszkodásnak egyébként sincs most helye egy olyan zenei közegben, ahol egyre erősebb lemezeket mutatnak fel a Mitchellhez hasonló kaliberű dalszerzők.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 4774

eclipse_cCsúf dolog egyből így nyitni, de azzal kell kezdenem, hogy haragszom Erik Mårtenssonra. Több oka is van ennek, az egyik az, hogy alapvetően jó dalszerző, jó énekes, a gitárral is tisztességgel bánik, mégis szembetűnő, hogy mennyire megelégszik egy bizonyos sémával, amitől aztán csak nagy nehezen szakad el. A többi, apróbb okokat menet közben sorolom.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 4289

synaptik_cTeljesen véletlenül botlottam bele a Synaptik idén márciusban megjelent második nagylemezébe, a Justify & Reasonbe, de az ötszámos lemez már első hallgatásra meggyőzött. Annak ellenére, hogy leginkább technikás prog.-powernek nevezhető zenéjük nem éppen habkönnyű hallgatnivaló, mégis könnyen találhat benne fogódzót bárki, aki kicsit is fogékony az ilyesfajta muzsikákra. Bár a 2012-ben alakult brit ötös a durvábbik végén fogja meg a power metalt, azaz thrashes, illetve deathmetal-riffek is bőven akadnak a dalokban, mindezt kifejezetten fogós, dallamos énekkel párosítják.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 3929

horisont_cMi az, ami első ránézésre az ember szemébe ötlik a svéd Horisont fekete-fehér zenekari fotóin? Szakáll nélküli harcsabajusz, szemekbe lógó, fésületlen és természetesen fénylő haj, a pupillát ijesztően felnagyító, tízcentis körméretű, vastagkeretes szemüveg, virágmintás ingek, rajtuk szűk farmerdzsekivel, trapézgatya, westerncsizma... Vagyis a '70-es évek. Vajon miből fakadhat a rockzene legkreatívabb időszakának hangulatát felidéző, most már jó ideje tartó retro-mánia? Netán ráébredt a fiatalabb generáció is, hogy talán a negyven évvel ezelőtti muzsikákban rejlett a legtöbb spiritusz? Noha egyenként is nagyon különböző csapatokról beszélünk, elég csak a Black Star Ridersre, a Clutchra, az Opethre, a Spiritual Beggarsre, a Wolfmotherre gondolni, az embert rögtön bizsergetően nosztalgikus érzések kerítik hatalmába. Svédországban pedig tényleg mindennél erősebb ez a vonal, köszönhetően többek között az olyan csapatoknak is, mint például az immár az ötödik albumát megjelentető Horisont.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 6274

0113loacNoha örültem, amikor ismét – immáron másodszorra is – újjáalakult a Life Of Agony, annyira azért nem ültem tűkön a visszatérő album miatt. Lehet, hogy most sokan belémvágnák majd a nagykést, de akkor is kimondom: a New York-i zenekar számomra alapvetően mindig is egylemezes csapat volt. És ezt nem úgy értem, hogy a River Runs Red utáni dolgaikat nem bírom, mert de, csak hát az 1993-as debüt olyan szinten magaslik ki a diszkográfiából, hogy kis túlzással minden későbbi megnyilvánulásukat zárójelbe teszi. Az a bizonyos első album mai füllel is annyira tökéletes, hogy nekem így, több mint két évtized távlatából már az Ugly is inkább csak amolyan levezetésnek tűnik utána. Pedig arra is bevésném ám a tízest... Később ehhez képest már tényleg csak a szürkülés jött a Soul Searching Sunnal, és a 2005-ös első visszatérő album, a Broken Valley is inkább csak korrekt volt, mintsem klasszikus értékű kinyilatkoztatás.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 4757

theobsessed_cIn Wino veritas – ahogy a művelt doomster mondja. És valóban: Robert Scott Weinrich, azaz Wino egy jó ideje már ugyanolyan megkerülhetetlen és tévedhetetlen intézménnyé vált a saját közegében, mint mondjuk Lemmy volt a magáéban. De hát mi mást is várhatnánk egy olyan fazontól, akinek még a születési helye is Rockville? A minden képen fülig érő vigyorral pózoló, hamisítatlan tréfamesternek tűnő Wino emellett igazán érdekes figura: annak ellenére, hogy sokkal jobb gitáros, mint énekes, igazán legendássá abban a zenekarában vált, ahol csak elvétve ragadta meg a hathúrost a danolászás mellett, és amelynek aranykoraként a legtöbb rajongó még mindig a hősünkkel elkészített, Born Too Late-től V-ig tartó időszakot tekintik. Holott a Saint Vitusnak pusztán technikai tudás szempontjából mind korábban, mind pedig utóbb jobb énekese volt ennél az igencsak nazális hangú, morózus alaknál. És annak ellenére, hogy emberünk mindig is inkább magányos farkasnak tűnt, mintsem csapatjátékosnak, bandák és különféle kollaborációk tucatjaiban bukkant és bukkan fel folyamatosan, hogy aztán mindig, mindenhonnan tovább is álljon. (Csak példálózó jelleggel: Shrinebuilder, Spirit Caravan, The Hidden Hand, Place Of Skulls, Premonition 13, Wino). Hogy később rendre vissza is térjen korábban elhullajtott társaihoz, dalaihoz, vagy éppen zenekaraihoz. Azzal együtt, hogy igazi gyermekének mindig is a The Obsessed számított.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 5100

dogeatdog_cIgencsak ideje volt már, hogy a '90-es évek egyik emblematikus sikercsapata új anyagot adjon ki, hiszen annak ellenére nem jelent meg 2006 óta semmi Dog Eat Dog név alatt, hogy a brigád pár év kihagyás után már 2010-ben visszatért. Ha nem vagy pofátlanul fiatal, illetve a komplett '90-es éveket sem aludtad át, akkor nyilván képben vagy a csapat zenéjével kapcsolatban, hiszen bő húsz évvel ezelőtt minden túlzás nélkül kikerülhetetlenek voltak. Elektronikát, reggae-t, hip-hop-ot meg egy csomó minden mást keverő, slágeres, azonnal fülbe ülő dalaiknak köszönhetően komolyan pörögtek akkoriban, az MTV-generáció pedig ma is könnyes szemmel gondol vissza az All Boro Kingsre vagy a Play Gamesre.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 6834

havok_cA denveri Havok az utóbbi évek egyik legdinamikusabban fejlődő ifithrash-alakulata, akik először a 2011-es, kettes számú Time Is Up lemezzel tettek le olyat az asztalra, amire muszáj volt odafigyelni, a 2013-as Unnatural Selectiont pedig már annak rendje és módja szerint rengeteget is hallgattam. Nem vár más sors a friss albumra sem, ez ugyanis talán David Sanchezék eddigi legkiforrottabb, legizgalmasabb munkája. Ráadásul sok hasonló alakulattal ellentétben a Havok nem elégszik meg a műfaj 1986-os kliséinek felmelegítésével, hallhatóan igyekeznek minél agyasabban, izgalmasabban elővezetni ezt a mára alaposan kijátszott, mégis örökérvényű stílust. Ugyanakkor elsősorban már az előző két anyag is azért tetszett annyira, mert tudnak igazi dalokat írni.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 5356

amberjack_cBevallom, az Amberjack viszonylag friss csapat számomra. Hallottam már a nevüket korábban, de a zenéjükkel ezen a most kiadott debütáló anyagon szembesültem először. Viszont örülök neki, hogy így alakult, mert a Storm kimondottan feelinges, jó dalokkal telepakolt album. Különösebben eredetinek nem nevezném, de a csapatnak akár külföldön is simán lehet keresnivalója ezzel a muzsikával.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 6440

strenghtofwill_blinkNem túl szerencsés időpontban, pont tavaly karácsony előtt jelent meg a Nevermore-t, a Leander Risingot és az Éjjel-nappal Budapestet is megjárt Vörös Attila Strenght Of Will néven futó szólólemeze, ami sajnos az év végére ráfordulás miatt érzésem szerint el is sikkadt, nem jutott/juthatott rá kellő figyelem, az évértékelő listákra meg így nem is nagyon volt ideje felkúszni. A magam részéről direkt altattam jó ideig a lemezt (kicsit túl sokáig is), kíváncsi voltam, hogy az első (túl)lelkesedésem után merrefelé érlelődik az album, vajon ugyanazt gondolom-e pár hónappal később is, mint elsőre.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 4897

exdeo_cUgyan ki ne érzékenyülne el, amikor megpillantja ezeket a derék, szőrös fiúkat, amint tunikában, mübűrmellvértekben, kellékkardokkal kezükben kaszabolják a levegőt halál metalt megvető bátorsággal, miközben főnökük eredeti montreali akcentusos tört latinnal üvölti bele a bizonytalanság csendjébe Rómába vetett igaz hitét? Engem lazán legyalult az Ex Deo, s bár az első albumra még nem igazán kaptam fel a fejem, a Caligvla az volt nékem, mint tavaszi zápor fűszere a zámai csatamezőnek. A 2012-es album csúcsdala, az I, Caligvla titkos kedvenc azóta is, és ezen a ponton kell megemlítenem, micsoda hatást váltott ki belőlem e zakatoló dítmetál-gyöngyszem vizuális változata. Komoly. A videót azóta is mindig újra megnézem négy sör elteltével, és a mai napig ugyanaz a tisztelettel vegyes döbbent röhögés vesz erőt rajtam. Olyan ez számomra, mint a merényletszámba menő Julianus barát című filmklasszikus, amelyben az általam rendkívül tisztelt Vikidál Gyula szájába adták ezt a mondatot: „Klastromot kívánnánk fundálni Fra Domenico regulái szerint." Ott a pont, bírd ki röhögés nélkül.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 3941

placevendome_cMichael Kiske ismét a porondon, a főmunkatárs izgatott, jobban, mint én ettől a lemeztől. Hétről hétre ugrom át az autó lejátszójában, persze nem az alacsony színvonal miatt, sokkal inkább a vonzerő csökkenése okán, na meg a napi taposómalom is megakasztja a folyamatos műélvezetet, ez a zene mégiscsak összetettebb attól, minthogy felületesen átpörgessük, mondván, oké, dallamos, oké, Kiske... De igazságtalanok lennénk, ha ezt az egész lemezt a német énekes nyakába varrnánk, hiszen a zene nem tőle származik, mert itt is Alessandro Del Vecchiót kell keresnünk a háttérben, na meg Magnus Karlsson, Jani Liimatainen, Fabio Lione és még más ismertebb/kevésbé ismert figura is neve is felbukkan közreműködőként. Hogy egy albumot igazi fesztiválkarámmá gyúrhassunk, szerepeltetnünk kell még egy tonna külsőst is, úgy mint Uwe Reitenauer, Gus G., Mandy Meyer, Kai Hansen, Alfred Koffler és még sokan mások. És persze ki más is producelte volna ezt az anyagot, mint Dennis Ward, aki legalább olyan csapágya a német-olasz zenei tengelynek, mint amilyen központi figurája Del Vecchio a Frontiers Recordsnak.