0-9 A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U V W X Y
Z

CD kritika

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 4257

thelurkingfear_cAz évzárás közeledtével már csak a készülő évértékelők miatt is igyekszünk visszatekinteni, mi minden történt 2017-ben, és ha már így alakul, ez az időszak arra is jó alkalmat teremt, hogy kicsit csökkentsük a felgyülemlett restanciákat. A The Lurking Fear lemeze például még augusztus közepén jelent meg, akkortájt egy interjút is közöltünk Tompa mesterrel a projekt kapcsán, de a kritikát végül mégsem írtam meg időben, pedig sokat hallgattam a lemezt. Most még talán nem késő, és összességében örülök, hogy kicsit pihentettem az Out Of The Voiceless Grave-et. Az anyag lendülete, ereje, hangulata a megjelenés környékén nagyon beütött, így viszont leülepedett bennem kicsit, és nem ítéltem elhamarkodottan. A lemez ugyanis pofás, de annyira azért nem erős, mint amilyennek nyáron tűnt.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 5206

theblackdahliamurder_cNem mondom, hogy nem nevettem fel hangosan, amikor elolvastam Trevor Strnad óriási dumáját az album kapcsán a sötét órák urairól, a belső erő megtalálásához vezető death metalos ösvényről és a csatába vezetett, öntudatra ébredt elmék hadairól. Sikerült derekasan megröhögtetnie a jó Trevornak, egyszerűen nem lehet nem szeretni az ebben a stílusban vérkomolyan előadott intelmeket és kinyilatkoztatásokat. Ahogyan a Nightbringerst sem, mert a TBDM ismét belepancsolt a lecsóba. Így a nyolcadik album környékén nagyon nagy meglepetést már nem vár az ember, de az amcsiknak nem is szokásuk a megdöbbentgetés. Bár volt némi előzetes aggodalom Ryan Knight búcsújakor, a helyére érkezett Brandon Ellis szólóit hallva mindenki csak megsüvegelheti a teljesítményt: úgy tömte be a tátongó lyukat, mintha ott sem lett volna.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 7270

cannibalcorpse_cElőzetesen szó volt itt az eddigi legnyersebb hangzásról meg az eddigi legfogósabb zenei anyagról, de összességében nem gondolom gyökeresen eltérőnek a Red Before Blacket a Cannibal Corpse előző néhány lemezéhez képest. Ezzel most természetesen nem azt mondom, hogy az idei anyag teljesen ugyanolyan, mint mondjuk az A Skeletal Domain volt: egy fokozattal valóban mocskosabb, durvább ez a lemez a legutóbbinál, de aki előzetesen esetleg netán valamiféle korszakhatárra számított, megnyugodhat, ilyesmiről természetesen szó sincs. Mivel egy három évtizedes, kilengésektől abszolút mentes karrier tizennegyedik albumáról beszélünk, szerintem dőreség is lenne hasonlót várni Alex Websteréktől.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 5981

primus_cAz új Primus borítóján Da Vinci (és a világ egyik) leghíresebb freskója, Az utolsó vacsora látható egy meglehetősen sajátos újraértelmezésben. A kompozíción a híres itáliai mesekönyv-író, Ul De Rico legismertebb alkotása, a The Rainbow Goblins hét főszereplő koboldja látható annál a bizonyos asztalnál: a csodás színeivel elhíresült, gazdagon illusztrált képeskönyvet csapatunk fő elmebetege, Les Claypool olvasgatta fel még anno a gyermekeinek, amiből aztán meg is született a friss lemez alapötlete. Ennek tudatában pedig már nem is annyira indokolt a fejvakargatás, hiszen a képen látható, egy tucatból fél tucatra fogyatkozott apostolokat (+ Jézust) kifigurázó lényekre alighanem még a Vatikán is fejcsóválva legyint, hiszen ez már tényleg annyira komolytalan gesztus, hogy nem is érdemes foglalkozni vele.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 6315

annihilator_cLassan három éve már, hogy Dave Padden kiszállása miatt csaknem két évtized után Jeff Waters ismét magához ragadta a mikrofont az Annihilator frontján. Nem meglepő módon a 2015-ben általa felénekelt Suicide Society így igazi visszatekintő korong volt, nem csak a vokalista személye, hanem amiatt is, hogy zeneileg is egyértelműen a klasszikus, régisulis Annihilator-hangzáshoz tért vissza vele a kanadai gitármágus. Az én szívembe pedig rögtön be is lopta magát ez a régi/új Annihilator, hiszen kedvenc lemezeim között máig ott van a Waters-művek első négy anyagra, a Suicide Society pedig simán hozta ezek hangulatát.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 6408

gravepleasures_c„Az élet értelme a halál" – énekli a korábban Kvohstként ismert Mat McNerney a Motherblood egyik legjobb darabjában, a Joy Through Death-ben, és ugyan ekkora bődületes nagy baromságot már rég hallottam, mégsem tudok rá haragudni, mert egyrészt precízen bemutatja hősünk hozzáállását a világhoz, másrészt pedig az új Grave Pleasures-anyag (ismét) egészen remek lett. És hiába nincs itt szó tényleg semmi másról, csak halálról és elmúlásról, pusztításról és pusztulásról, mélységről és ürességről, félelemről és szorongásról, ha közben a zene már-már röhejesen slágeres és fülbemászó. Az elvetemültebbek akár még táncolhatnak is rá. Haláltáncolhatnak.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 3031

clovenhoof_cA wolverhamptoni Cloven Hoof legutóbbi anyagával, a Resist Or Serve-vel egy 2010-es EP-t leszámítva hat hosszú év után adott életjelet magáról, és ugyan az anno 1979-ben indult, a hőskorban a NWOBHM-kalapba teljesen jogosan besorolt bandában az alapító basszusgitáros, Lee Payne mellett azóta szinte teljesen lecserélődtek a társak, ezúttal mégis elég volt három év a következő stúdiólemez megjelenéséhez. A legfontosabb változás talán, hogy ismét új az énekes: az Askából érkezett George Call már a kilencedik frontember a banda frontján, Danny White dobos személyében pedig egy underground veterán is érkezett (lásd még Omen, Phantom-X), de az sem semmi, hogy egy 1990-es születésű gitárost, Luke Hattont is leigazolták. Szóval a legutóbbi anyagot rögzített brigádból a főnököt leszámítva már csak az a Chris Coss van a bandában, akivel Payne 2011 óta zenél együtt.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 4697

ironmonkey_cAz underground legmélyén fortyogó színtér egyik nagy meglepetése már rögtön az év elején befutott: a Relapse még januárban jelentette be, hogy kedvenc főemlősünk, a szeretetre méltó Vasmajom visszatért. A gyűlölettel, undorral és dühvel teli banda, amely eredetileg alig öt éven keresztül mérgezte önmagát és környezetét, és teljes életműve kimerült két stúdiólemezben, egy EP-ben és egy igencsak kérdéses minőséget képviselő, posztumusz koncertanyagban. Ez persze nem akadályozta meg, hogy a sludge-színtér egyik kult-kedvencévé váljon a saját magát általában nihilistaként jellemző, ellenlábasai által inkább csak primitív bunkónak tartott ötösfogat, akiket többnyire – teljes joggal – a Grief és az Eyehategod kereszteződésében szoktak elhelyezni, azzal a megjegyzéssel, hogy azért természetesen a mindenható Black Sabbath rájuk is alapvető hatást gyakorolt. (Fel is dolgozták tőlük a Cornucopiát, nem is lett rossz.) Szenzációhajhászásként pedig fontos kiemelnünk, hogy állítólag nagy rajongójuk, Phil Anselmo éppen az ő debütáló anyagukat hallgatta híres-hírhedt túladagolásakor.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 4143

vonhertzenbrothers_cA kedves olvasó az alább látható pontszám miatt most már biztosan úgy gondolja, hogy végérvényesen elmehetett az eszem, hiszen ilyen sok nagyra értékelt albummal már jó ideje nem futhatott össze, mint amennyivel 2017-ben. De hát mit lehet tenni, ha ebben az évben csak úgy ömlenek ránk a legszuperebb megjelenések? A finn Von Hertzen tesók legfrissebb albuma is jó ideje várólistán volt nálam, hiszen az előzményeket ismerve nem is lehetett ez másképp. Hazájuk hivatalos listáinak élbolyában tanyázó lemezeik sem véletlenül kerültek oda, ahová kerültek, és nem túlzok azzal sem, ha igényes munkáikat gondolkodás nélkül a legszínvonalasabbak között tartom számon a skandináv pszichedelikus és progresszív mezőnyben.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 3929

drlivingdead_cThrashből ma sincs hiány a színtéren, tényleg csak az ember kitartásán múlik, milyen friss hallgatnivalókat tud kitúrni magának: a műfajt modernebb, groove-osabb szabással játszó csapatokba ugyanúgy szép számmal bele lehet botlani, mint totálisan a '80-as évek nosztalgiájában utazó arcokba, akár teljesen archaikus, akár kissé előrehaladottabb muzsikával. A svéd Dr. Living Dead! épp azért tudott kicsit kitűnni a nagy átlagból, mert olyan arányokkal dolgoztak, ami nem annyira gyakori: a klasszikus thrash mellett nagyobb súllyal szerepeltek náluk crossoveres elemek is, vagyis nem kizárólag a Slayer meg az Exodus 1985-ös riffjeit értelmezték újra mai hangzással, hanem rejlett valami extra is a dolgaikban.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 5116

adagio_cUgyan a Gojira mára egyértelműen a metal underground meghatározó csapatai közé küzdötte fel magát, nyomában mégsem igazán járnak honfitársak, azaz rajtuk kívül nem találni olyan francia csapatot, amely tartósan a figyelem középpontjában tudott volna maradni. Mindez igaz sajnos az Adagióra is: a Stéphan Forté gitáros és Franck Hermanny bőgős által alapított zenekar már lassan húsz éve mozog a színtéren és adja ki minőségi anyagait, komolyabb hullámokat eddig mégsem vertek fel. Pedig megérdemelnék.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 8209

cavaleraconspiracy_cCsak olvasom egymás után mindenfelé a lelkendezőbbnél lelkendezőbb, elragadtatottabbnál elragadtatottabb, kilences-tízes külföldi értékeléseket az új Cavalera Conspiracy-lemezről, és már esküszöm, az is megfordult a fejemben, hogy én valami mást pörgetek, mint a többiek. Egyszerűen nem létezik ugyanis, hogy ennyire másképp halljak, mint egyes kinti és hazai ítészek, akik közül többen is az Arise meg a Chaos A.D. óta született legjobb Max-és-vagy-Sepultura-műként fogadták a Psychosist. Ehhez képest ez az anyag szerintem összességében nagyjából megint ugyanarra szolgáltat példát, mint az idősebb Cavalera gyakorlatilag összes albuma az utóbbi időszakban: hogy büntetlenül egyszerűen nem lehet tíz nagylemezt kiadni tíz év leforgása alatt, hiába történt mindez három különböző bandanév alatt.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 5657

butcherbabies_cAkár kényes témának is tűnhetne napjainkban azt boncolgatni, beszélne-e bárki is a Los Angeles-i Butcher Babies zenekarról, ha nem két impozáns énekesnő állna a csapat frontján. Én azonban már csak azért sem akarom kerülgetni a forró kását, mert a banda az elejétől fogva kihasználja a Heidi Shepherd és Carla Harvey kettősében rejlő extra marketing-lehetőségeket, és már eleve a nevük is a csajokra utal. Vagyis hiába adja elő rendszeresen a két – amúgy az interjúk alapján kimondottan jófejnek tűnő – lány, hogy ők azt szeretnék, ha az emberek csakis a zenére koncentrálnak, nem pedig rájuk, a marketingstábjuk azért mindent megtesz ennek ellenkezőjéért... Teljesen érthetően, teszem hozzá, tök felesleges is ezen farizeuskodni. Viszont a sorban harmadik Lilith az első lemezük, ahol azt érzem, hogy hosszabb távon zeneileg akár még valami értelmes is kisülhet ebből a történetből.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 8299

steelheart_cLegutóbb majdnem tíz éve jelentkezett új lemezzel a Steelheart, azt megelőzően pedig még a '90-es évek derekán hallhattunk róluk utoljára, vagyis a zenekar nem viszi túlzásba az aktivitásokat. Bár tényleges zenekarról nem igazán beszélhetünk, és sokkal helyesebb lenne ma már egyedül Miljenko Matijevic mestert emlegetni, ha szóba kerül a név. A horvát származású frontember persze régen is főszerepet játszott a bandában, de a kultikusnak számító első két lemez idején még azért közel egyenrangú dalszerzőként alkotott mellette James Ward basszusgitáros is. A mai Steelheart azonban már gyakorlatilag tök egyedül Mike-ot jelenti, aki csupa vendégzenésszel meg sessionistával rögzítette a Through Worlds Of Stardustot, hogy aztán a Frontiers felkarolja a friss kiadványt.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 4543

rso_cA meglehetősen semmitmondó RSO elnevezés két elsőrangú gitárost takar, akik ráadásul jó ideje a magánéletben is egy párt alkotnak: az egyiket Richie Samborának, a másikat Orianthi Panagarisnak hívják, ez az ötszámos EP pedig az első közös produktumuk. Viszonylag régóta ígérgetik már a megjelenést, előzetesen amolyan countrys-bluesos megközelítésről beszéltek, a legutóbbi promóciós szövegek szerint pedig olyan a zene, mintha Sonny Bono és Cher közös dalait hallgatnánk szteroidon. Nos, ez is egy viszonyítás, ami abból a szempontból kétségtelenül helytálló, hogy a páros gyakorlatilag nettó popzenét játszik a Rise-on. Ami természetesen nem baj, de stílusa mellett a dalok színvonalát tekintve is elég langyos az anyag.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 6934

operationmindcrime_cNem állítom, hogy nem létezik olyan ember ezen a földgolyón, aki még az előzmények után is remegve várta Geoff Tate trilógiájának befejező agymenését. Bizonyosan tudom, hogy a reálisan gondolkodók mellett az énekesnek a mai napig szép számmal akadnak még végletekig elfogult rajongói is. Én viszont képtelen vagyok véka alá rejteni őszinte érzéseimet a The New Realityvel kapcsolatban, mert egyszerűen több a soknál, amit ez az egykoron mélyen tisztelt ember napjainkban Operation: Mindcrime néven összehaknizik. Ha ismered a közösségi oldalak jól ismert, zöld, hányós emotikonját, akkor kábé te is be tudod tájolni, hogy nagyjából mit éreztem első ismerkedéskor az anyaggal kapcsolatban.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 5131

samael_cUgyan milyen elvárásaink lehetnek egy immár harminc éve üzemelő, annak idején stílust teremtő, de jó ideje éppen e stílus sablonjai közül kikeveredni képtelen zenekarral szemben? Jó kérdés, hogy vajon maguk a Samael teremtő erejét jelentő Locher testvérek milyen elvárásokkal indultak neki a tizenegyedik sorlemezük elkészítésének. Elég lesz-e, ha csak hozzák a kötelezőt, kell/lehet/tudnak-e egyáltalán megújulni ebben a közegben, vagy ez a banda éppen akkor maradhat szerethető, ha mindig csak apró kiigazításokat eszközölnek a jól ismert arculaton? A szokásosan nagyratörő promószöveget („ez lesz az egyik legfontosabb lemezünk" stb.) persze e helyen sem érdemes túl komolyan venni, ugyanakkor tény, hogy abból a műhelyből nem érdemes már komolyabb újdonságokra számítani, amely a Passage albummal képes volt mindenkit meghökkenteni, hat év várakozást követően viszont csak annyi izgalmi faktort képes beletenni a friss produkcióba, mint amit a Hegemonyból kihallunk. Ami persze nem jelenti azt, hogy utóbbit ne lehetne élvezni.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 3315

nightviper_cTovábbra sem vagyok rákattanva napjaink minden zenei stílust érintő retro-trendjére, azaz nem kutatom bőszen az új bandákat, de mindig szembejön egy-egy, amely felkelti az érdeklődésemet. Van, hogy olyan embertől hallok vagy olvasok róluk, akinek adok a véleményére, de nem egyszer annak kapcsán kerülök képbe, hogy a zenekar fellép nálunk. Előbbire jó példa a Night Demon, itt kiváló kollégám remek lemezkritikája hallgattatta meg velem őket, utóbbira pedig a Night Viper (olyan is előfordul persze, hogy a kettő találkozik, például a Vintage Caravan esetében). Mivel a Night Demon neve ott virít az Accept-hirdetéseken is, hamarosan őket is meg tudom majd nézni, a svéd viperák bulijára viszont sajnos nem tudok menni, de talál lesz olyan, aki esetleg pont ezen írás miatt dönt úgy, hogy lenéz. Mindenképpen érdemes tehát megemlékezni a lemezről, amely – ha eddig nem találtad volna ki – a hasonló előtagú amcsi csapathoz hasonlóan a jóféle tradicionális heavy metal jegyében fogant.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 7756

trivium_cÚgy tíz-tizenhárom évvel ezelőtt kimondottan sokat hallgattam a Triviumot, sőt, úgy tekintettem rájuk, mint azon fiatal csapatok egyikére, amelyek hosszabb távon majd odasorolhatnak a régi nagyok mellé. Aztán persze – mint szinte az összes efféle zenekarnál, akikben akkoriban bíztam – náluk is elég rendesen ellaposodott a történet, az utolsó lemezük, amit igazán szerettem, a Shogun volt, az azóta kiadott dolgaik közül pedig csak a Vengeance Falls tetszett, de hosszabb távon azért attól sem mentem át a falon. Ehhez képest a The Sin And The Sentence mindenképpen nagyon kellemes meglepetés, ez ugyanis mindenképpen Matt Heafyék legerősebb albuma az említett 2008-as mű óta.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 5560

vuur_cAki egyszer Anneke van Giersbergen bűvkörébe került, annak teljesen mindegy, mit énekel, milyen zenei körítéssel, csak énekeljen. Ilyenkor szoktuk volt mondani, hogy ha a telefonkönyvet felénekli, annak is örülünk. Kis túlzással élve ez rám is igaz, noha azért nem minden formációjával tudtam száz százalékosan megbarátkozni, például a The Gentle Storm ANNYIRA nem volt a szívem csücske, az én ízlésemnek túl sok volt benne a folk. Ennek ellenére élőben szenzációsan működött, de hát az élő zene varázsa ugye mindig magával ragadó. Akkori interjúnkban Anneke már említette, hogy lesz egy súlyosabb zenei formában fogalmazó formációja is, és ebből lett a VUUR (azaz, tűz, és mióta van holland-vonal is a családban, azt is tudom, miképp kell autentikusan kiejteni a vuurt meg Anneke vezetéknevét is, kicsit torokhangon hörögve).

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 6330

europe_cElkötelezett Europe- (és újkori Europe-) rajongóként is töredelmesen be kell valljam, hogy első ismerkedéskor óriási pislogásokat követően vertem be a szunyát a Walk The Earth alatt. Pedig hát a csapat még mindig kizárólag azokkal a zenei eszközökkel muzsikál, amelyekre az utóbbi években ráfordultak, és amelyekkel engem is bármikor kenyérre lehet kenni. Ennek ellenére mégis sikerült elérniük, hogy unatkozzak és ásítozzak. Ugyanakkor még abban az esetben is megadnám nekik az esélyt, ha éppenséggel egy bluegrass-, vagy akár egy károgással telerakott blackmetal-albummal rukkolnának elő... hiszen ez a Europe. Akikre még akkor is érdemes odafigyelni, ha történetesen magasról leszarják, mik a közönség igényei, és önző módon, szerethető csökönyösséggel menetelnek a saját fejük és szívük után, mert megtehetik. És a jelek azt mutatják, hogy a Walk The Earth-öt nagyon nagy részben (ismét) önmaguknak készítették, hiszen talán még soha nem volt ennyire személyes, őszinte és trendeket felrúgó egyetlen Europe-anyag sem. Némi túlzással mondhatnám akár azt is, hogy ez az album lett a zenekar blueslemeze, ami persze már csak azért is hülyeség, mert annál jóval több stílus keveredik itt. Azonban mondanivalójában és jellegében nagyon is leásnak a blues sötét mélységeibe, ahonnan alapvetően minden súlyos muzsika eredeztethető.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 10033

morbidangel_cKonkrét infók híján, csupán az elejtett megjegyzésekből és a tagság átrendeződése láttán is meglehetősen egyértelmű, hogy mi zajlott le az elmúlt években a Morbid Angel háza táján. Miközben a Kingdoms Disdained még mindig csupán a harmadik (!) sorlemez a tampai hősöktől a 21. században, a brigád lelke, Trey Azagthoth gitáros nagyjából ugyanakkora kíméletlenséggel pucolta le maga körül a hadállásokat, mint tette azt 1996 környékén, más szóval lefejezte saját szörnyetegét. Az Angyalok több mint komótos újkori tempóját elnézve, erre azért kevesen fogadtak volna, hiszen abból a lendületből, ami húsz éve repítette a szekeret, mára vajmi kevés maradt, Trey viszont újfent egymaga vállalkozott a banda alapoktól történő felépítésére és egy új anyag tető alá hozatalára, annak minden kínjával és kockázatával együtt.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 5015

dreamgrave_cAmikor egy hazai csapat többek között azt a célt tűzi ki maga elé, hogy az Opeth és a hozzá hasonló progresszív zenekarok nyomdokain halad, ez már elég ahhoz, hogy például az elkötelezett Mikael Åkerfeldt-rajongók egy csapásra szimpatizáljanak velük. Így voltam vele én is. A szegedi Dreamgrave is jó ideje formálgatja, tökéletesíti már ezt a mifelénk igencsak rétegzene státuszban leledző, igényes muzsikát, azonban a frissen megjelenő, háromfelvonásos Monuments-trilógia első fejezetének megismerése után akár azt is mondhatnám, hogy nagy reményeket fűzök hozzájuk.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 5106

scour_cEgy múltkori hírünk alatt érdekes vita bontakozott ki arról, vajon illúzióromboló-e, amit manapság csinál Phil Anselmo, vagy épp ellenkezőleg, pont az lenne lehangoló, ha nem ezt művelné a számtalan extrémzenei miniprojekttel. Én valahol félúton állok a kérdésben. Nem szeretném, ha a szétaprózódás és a sok kiadvány miatt Phil előbb-utóbb rálépne a maxcavalerai útra (sajnos voltak már jelei ennek is), annál ugyanakkor mindenképpen kreatívabb, amiben utazik, mintha összeállna Rexszel, és mondjuk Cowboys Are Back néven hakniturnézna a '90-es évek dalaival. Ezt még akkor is a javára írom, ha nem minden friss kiadványát hallgatom rojtosra.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 4392

heretic_cA Heretic egy kérészéletű power/thrash-zenekar volt a '80-as évek végén, akik 1985-től mindössze '88-ig voltak aktívak. Ezalatt erejükből a Torture Knows No Boundary EP-re, meg a később a Metal Church énekeseként szélesebb körben is ismertté vált Mike Howe-val a mikrofon mögött kiadott Breaking Point nagylemezre futotta, aztán beleálltak a földbe. A sors különös humorérzéke folytán, míg énekesük csatlakozott a Metal Church-höz, addig a hangszeresek pont az onnan kiebrudalt David Wayne-nel alakították meg új csapatukat, a Reverendet.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 6064

vultureindustries_cEgyre nehezebb helyzetbe hoz minket a bergeni Vulture Industries. Idén éppen tíz éve, hogy megjelent e név alatt az első teljes értékű lemezük, a The Dystopia Journals, amelyen annyira közel jutottak a La Masquerade Infernale-korszakos Arcturus világához, amennyire zenész csak juthat. Debütálásként ez az állásfoglalás tökéletesen meg is felelt, de azért egy norvég bandától okkal várhatunk ennél jóval többet is, ha igazán belemelegszik a saját útjának taposásába. A Keselyűk azóta sem kapkodták el a lemezkiadást, első pillantásra ma is egy amatőr hobbitársulat ábrázatát viselik magukon, kiadványaikkal azonban minden egyes alkalommal szintet lépnek, ami hatalmas fegyvertény még ezen a szinte mindent elbíró avantgarde porondon is. Ma már ott tartunk, hogy félrevezető lenne akár csak a metal skatulyába is beleerőltetni őket – itt egy valóban egyedülálló, a műfaji kötöttségeket nekifutásból kiröhögő jelenségről beszélünk.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 4821

destruction_cLehet az ember bármekkora Destruction-rajongó, tény, hogy a thrash műfaj egyik legklasszikusabb német csapata az utóbbi egy évtizedben jó esetben is csak stagnált. Nagy probléma persze az újabb cuccaikkal sincs, azzal viszont nehéz lenne vitába szállni, hogy szép lassan beleszürkültek önmagukba. És igaz ugyan, hogy a Schmier szereplésével készült egyéb lemezek sem voltak feltétlenül formabontóak vagy kiemelkedőek, számomra mind a 2008-as Headhunter, mind pedig a Panzer két nagylemeze mégis jobban bejött, mint a Destructiontől nagyjából bármi a Metal Discharge óta.