0-9 A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U V W X Y
Z

CD kritika

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 4633

Seattle borús ege alól származik a 2006-ban alakult 7 Horns 7 Eyes, de még csak el se kezdjünk velük kapcsolatban grunge-ra gondolni. Ez a zsenge brigád kiadójuk elmélete szerint porgresszív death metalban utazik, ami manapság gyakorlatilag azt jelenti, hogy a tagok magasan képzett hangszeresek, dalaik bonyolultan szerkesztettek, és több felől is kölcsönöznek stílusjegyeket. Mindezen felül azonban csak nagyon ritkán találkozni eredeti, előremutató ötletekkel, amit elvileg a progresszió jelentene.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 4852

Régi közhely, hogy gyerekkel és kiskutyával mindent el lehet adni. Gyorsan hozzá is tenném azonban, hogy csöccsel is, aminek következtében a Huntress jó egy testhossznyi fórral indul a hasonló zenei világban mozgó fiatal csapatok mezőnyében. A kaliforniai brigád ugyanis egy bizonyos Jill Janus köré épül, aki amellett, hogy bikinis dj-ként dolgozott a World Trade Centerben, még egy Playboy felkérést is felmutathat, adódik tehát mindebből, hogy nem csak hangi adottságait tekintve nevezhető kifejezetten tehetségesnek.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 6168

Mi sem példázza jobban, mennyire telik az idő, mint hogy konkrétan négy év telt el az első Jeff Loomis szólólemez óta. Ráadásul azóta a Nevermore is szétesett, így nem csoda, hogy Jeff inkább a saját dolgaira koncentrált az utóbbi időben. A második saját kis agyszüleményén még több a vendég, mint korábban, és az is bátran kijelenthető, hogy jóval illusztrisabb a névsor, és már nem kizárólag az instrumentális gitárzenék kedvelői áshatják bele magukat Jeff Loomis világába. Aki kicsit is tisztában van Loomis munkásságával, pontosan tudja, hogy sosem gondolkodott vérbeli shredder aggyal, a dalokat mindig fontosabbnak tartotta, mint az ugyan elismerésre méltó, de sokszor céltalan tekerést. A Plains Of Oblivion ennek megfelelően dalközpontú, ám hogy a fejlődés és az előrelépés is ki legyen pipálva, jóval sokrétűbb, mint a Zero Order Phase.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 6265

Az úgynevezett szupergroupokat általában nem a ritmusszekciók szokták a hátukon vinni, de ebben az esetben erről van szó, hiszen a Kill Devil Hill két legismertebb tagja Vinny Appice doboslegenda (Black Sabbath, DIO), illetve Rex Brown basszerlegenda (Pantera, Down), akiket Jason „Dewey" Bragg énekes és Mark Zavon gitáros egészít ki négyesfogattá. A teljes ábrához ugyanakkor hozzátartozik, hogy elsősorban Appice bandájáról van szó, ahová Rex utolsóként érkezett. Javarészt már a dalok is készen álltak, amikor a basszusgitáros csatlakozott a formációhoz, de a hangszereléshez, illetve az összképhez azért elég rendesen hozzátette a magáét (ami egyébként végig hallatszik is az egész lemezen).

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 4535

Bakos Attila, a Taranis név mögött önállóan alkotó énekes/zenész a honi underground egyik jól őrzött titka, aki az ezredforduló táján egy szűk évtizedre teljesen kivonult a zenei szférából, és csak az utóbbi években kezdtünk újra hírt kapni róla. Bár 1998-99-ben saját jogon már két csatornán (Woodland Choir, Taranis) keresztül is hírt adott magáról, elismertsége az utóbbi két Thy Catafalque albumhoz hozzátett tiszta énekdallamai révén kezdett kibontakozni. Kreatív jelenléte mind a Róka Hasa Rádió, mind a Rengeteg esetében markánsan színezte a Thy Catafalque lelkének, Kátai Tamásnak jellegzetes zenei világát, új dimenziók felé nyitott utat, és így az egyöntetűnek mondható, nemzetközi sikerben is komoly szerepe volt.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 3487

Eléggé sikerült felcsigázni az érdeklődésemet az Oddland debütáló lemezével, hiszen több helyről hallottam, hogy a Suomi Metal Star 2011 tehetségkutató versenyt megnyerő, s ennek eredményeként a Century Mediához szerződött finn brigád nagyon komoly bemutatkozó anyagot tett le az asztalra. Eleve elismerésre méltó, és sokat elárul, ha a hagyományosan bivalyerős finn mezőnyben egy új zenekar teljesítményét a szakmai zsűri és a nagyközönség is kiemelkedőnek ítéli. Pláne, ha azt is hozzávesszük, hogy a lemez produceri és keverési munkálatait Dan Swanö végezte, aki szintén nem fukarkodott a nagy szavakkal, és az egyik legjobb lemeznek titulálta a The Treachery Of Sensest, amin csak valaha is dolgozott. El lehet képzelni, ilyen beharangozás után mennyire vártam, hogy levadászhassam a lemezt. Ami aztán – lehet, hogy csak a túlzott várakozások miatt – némileg csalódást okozott.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 6006

Azt hiszem, hogy most már hivatalosan is kijelenthetjük: a Stephen King gyermekeket gyilkolászó, szörnyeteg zenebohócától nevét kölcsönző Pennywise a punk rock legnagyobb túlélője. Túlélték, hogy a kilencvenes évek közepén a Green Day/Offspring hatalmas sikereinek hatására hirtelenjében ők is divatossá váltak, és azt is, hogy néhány évvel később, a hullám elvonultával drasztikusan megcsappant értük a kereslet. Túlélték énekesük, Jim Lindberg 1991-es kiszállását, és azt is, mikor '92-ben visszatért. Túlélték Fletcher Dragge gitáros alkoholizmusát, Jason Thirsk basszer öngyilkosságát (ezt mondjuk ő maga sajnos nem élte túl), és minden jel szerint túl fogják élni azt is, hogy Lindberg három éve másodszor is kiszállt. Ráadásul az új énekes nem is akárki ám, meglepő módon nem más, mint Téglás Zoli az Ignite-ból. És Zoli barátunk olyannyira új vért pumpált a legutóbbi lemezeken már eléggé megroggyant szervezetbe, hogy a munka ünnepét tizedik stúdiólemezének megjelentetésével ünnepelte a kaliforniai négyes.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 7817

Bár lemezkritika keretein belül ez idáig nem boncolgattuk a Burzum életművet, a Kristian Varg Vikernes-féle monodráma főbb fejezetei nyilván ismertek az olvasók többsége előtt. Annyit mindenképpen érdemes tudni, hogy egyrészt Burzum = Vikernes, másrészt pedig az is tény, hogy nevezett alkotó csaknem tizenhat éven át művészinek távolról sem nevezhető, ellenben kimondottan világi kötelességét teljesítette egy norvég börtönben. Ugyan ebben az időszakban is gyarapodott a diszkográfia két ambientben fogant lemezzel, a 2009-es szabadulása előtti évtizedben azonban már semmilyen hanghordozón nem hallhattuk egyedi stílusát, mert így igyekezett menekülni a személyét körüllengő, burjánzó negativitástól. A börtönévek tehát mélyen és tartósan vágtak a zene ívébe, a főhős azonban azzal a lendülettel vette most fel a lantot, ahogy majd´ húsz éve eldobatták vele.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 12364

A világegyetem összes sokkolásra építő előadójához hasonlóan hosszabb távon Marilyn Manson is elég alaposan megnehezítette a saját dolgát, hiszen elég nehéz lett volna később gombot varrni arra, amit a Portrait Of An American Family – Smells Like Children – Antichrist Superstar hármassal letett az asztalra. Nyilván már akkoriban is tisztában volt vele, hogy soha az életben nem fog tudni annyi és olyan reakciót kiváltani, mint akkoriban, így aztán a Mechanical Animalsszel okosan el is kezdett tapogatózni más irányokba. A hibát szerintem nem itt követte el, hanem a következő körben, a Holy Wood albummal, közvetlenül azután, hogy a dallamosabb, slágeresebb, de azért még így is kellően beteg '98-as opusz nem tudta felülmúlni a korábbi eladásokat. A perverzebb vonalhoz történt visszatáncolósdit és az ehhez kapcsolt vérgáz marketingrizsákat már nagyon nem tudtam díjazni tőle, és onnantól kezdve igazából törvényszerűnek is tűnt a lejtmenet. Alice Cooper és Blackie Lawless legautentikusabb szellemi örököse szép lassan megszokott, kiszámítható figurává vált, és ugyan a két Tim Skolddal készített lemeze zeneileg szerintem jól sikerült, a legutóbbi, 2009-es The High End Of Low hallatán már inkább azt tanácsoltam volna neki, hogy kicsit üldögéljen a megkeresett milliókon, hátha pár év szünet alatt sikerül ismét összekaparnia egy teljes lemezre való épkézláb ötletet.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 6464

Érdekes ívet írt le újjáalakulása óta minden idők legsikeresebb svéd rockzenekara, a Europe, akik utólag nézve a 2004-es Start From The Darkkal és a 2006-os Secret Societyvel mintha csak kiürítették volna a rendszerükből azt, ami a '90-es években – nemlétezés okán – nem jöhetett elő belőlük... Ahogy akkor is írtam, Europe albumokként annyira nem tudtam lelkesedni ezekért a produkciókért, bár a zene mindkettőn jó volt, a csapat pedig zseniális formát mutatott élőben. Így aztán roppant módon örültem, amikor a legutóbbi Last Look At Edenen Joey Tempesték végre nyugdíjazták a poszt-grunge-os melankóliát, és olyan dalokat vezettek elő, amelyeknek jóval több közük van a klasszikus Europe hangzáshoz, mint az előző két anyagnak. A frissen kiadott Bag Of Bones pedig a 2009-ben megkezdett utat követi, és egy hangyányival talán még meggyőzőbbre sikeredett, mint elődje.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 5842

Akinek nem volt elég a tavalyi őrület, amit David Vincenték az Illud Divinum Insanus képében az arcunkba löktek, annak máris itt egy dupla lemezes remix gyűjtemény, amely ha lehet, még távolabb fogja magától taszítani a már eddig is fanyalgó rajongókat. Mielőtt azonban halálrádot kiáltanánk (újra) a zenekarra, érdemes emlékezni, hogy a Morbid Angel történetében nem ez az első eset, hogy fémes szerzeményeiket elektronikus kezekbe helyezik. Laibach megdolgozta már egyik-másik dalukat, de a 2003-as Heretic bónuszlemezén is a death metaltól igen távol eső dolgokkal szembesülhettünk.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 4344

Tomas Thormodsæter Haugen neve valószínűleg csak a legfanatikusabb black metal hívőknek mond valamit, de ha azt írom, hogy Samoth, talán már többeknek beugrik, kiről is beszélünk. Mert ikonikus figuráról van szó, aki az Emperor révén vált méltán elismertté, de ami mellett egyéb jól csengő nevekben is érdekelt volt (Zyklon, Gorgoroth, Satyricon). A gitáros 2008-ban alapította meg a The Wretched End nevű formációt azzal a Cosmo, azaz Cosmocrator basszerossal, akivel már a Scum nevezetű koszos-piszkos death/punk alakulatban is együtt zenéltek. Harmadik tagnak Nils Fjellström dobost vették be maguk közé, aki a Dark Funeralban is megfordult már.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 8040

Amióta Johnny Hedlundék 2002-ben, újratöltött elemekkel visszatértek a viking hadiösvényre, kétéves rotációban, menetrendszerűen gyártják a minőségi halálfémet, a csapat pedig előszeretettel hangsúlyozza is a tradíciók fontosságát, mind a folyamatosság, mind a mondanivaló tekintetében. Szóval az Unleashed megbízható csapat, és most, tizenegyedszerre sem forgatják fel gondosan koreografált világu(n)kat. Nem kérdéses, a svédek is azon irányzat hívei, akik a kis lépések megtételében látják az aktuálisan szükséges, legyőzendő kihívást, a komfortzóna elhagyásának szükségét pedig egyáltalán nem érzékelik. Persze ennek a fagyos konokságból vert éremnek is két oldala van, és bármennyire szívesen nézem olykor a szebbiket, e helyen inkább a csúnyábbik feléről szólok majd többet. De csak a világvége után.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 8490

Tagadhatatlan tény, hogy a The Cult rajongótábora lojális a zenekarhoz – legyen szó bármelyik korszakukról –, ám ez a hűség nem egyenlő azzal, hogy minden egyes lemezüket üdvrivalgás és tömjénezés fogadná. Hiába tett le az asztalra a Billy Duffy – Ian Astbury duó korszakalkotó albumokat, olykor ők is tudnak tévedni, és az utóbbi évek (ne feledjük: utoljára 2007-ben jelentettek meg egy közepesnek sem mondható anyagot Born Into This címmel) lemezkiadása is a tévedések vígjátéka lett náluk. Ugyan 2009 környékén még bőven azt hangoztatták, hogy nem lesz több új The Cult lemez – legalábbis olyan formában nem, ami eddig normális volt, mert az idők ugye változnak –, ám mivel ők sem a mai kor szülöttei, nyilvánvaló volt, hogy a kizárólag digitális kiadásnak, és az EP-k mondjuk félévenkénti csöpögtetésének egyelőre nem jött (még) el náluk az ideje.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 4687

Nagy volt a riadalom, amikor kiderült, hogy Lars Eikind basszenimöl és a Before The Dawn útjai különválnak. Némi tanácstalanság és fejvakarás kezdődött, hogy mit is akar Tuomas Saukkonen csinálni, lesz-e dallamos pacsirta a zenekarban, vagy zingerünk egyedül marad röfögő hörgéseivel a gótikus-melodikus deathnóólban? Utóbbi következett be, s rögtön az elején leszögezhetjük: a döntés telitalálatnak bizonyult.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 5786

Azt hiszem, simán elmondhatom magamról, hogy az elmúlt másfél hónapot nagyrészt Matt Pike társaságában töltöttem. Ezt persze nem úgy kell elképzelni, hogy a jó Matt itt horkolt volna a nappaliban a kanapén, vagy hogy együtt tántorogtunk volna kocsmáról-kocsmára, sokkal inkább úgy, hogy először is a Sleep koncertre való készülődés ürügyén újfent felfedeztem magamnak a Mattet is soraiban tudó egykori stoner trió életművét, és egy darabig nem is nagyon hallgattam mást. Aztán jött ugye a kolosszális koncert, és közben szép lassan beleette magát hallójárataimba az új High On Fire is, a hatodik a sorban, ami amúgy újfent igencsak jól sikerült, és megint csak nem jelent túlzottan könnyű hallgatnivalót, olyat, amivel azonnal barátságot kötsz, sőt. De hát egy HOF albumtól ki a fene is várna ilyet egyáltalán?

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 11513

Szép magyar szóval coming outolok egy ízeset: a magam részéről annak idején, tizenévesen kevésbé hallgattam az akkor jól menő hazai heavy metal bandákat, az Omen jelentette a kivételt. Több oka is volt ennek: egyrészt a Nagyfi Laciék által felvállalt poweresebb zenei irány mindig is közel állt hozzám, de bizonyára az is közrejátszott, hogy Horváth Attilának köszönhetően az Omen szövegei többnyire mentesek voltak azoktól a kínos kliséktől, kínrímektől, prozódiai hibáktól, amik számomra akkoriban sok olyan magyar csapat lemezeit is hallgathatatlanná és komolyan vehetetlenné tették, akiknél maga a zene önmagában egyébként tetszett. Az 1994-es Jelek lemezt például a mai napig minden idők legjobb magyar albumának tartom ebben a stílusban, és tudom, hogy nem vagyok egyedül ezzel a vélekedésemmel. Aztán utána valahogy félrement a csapat vonata, és habár bőven lenne mit írni az elmúlt tíz-tizenöt évükről, némi mérlegelés és egy roppant kedélyes hangulatú interjú után végül úgy döntöttem, eltekintek a dologtól. Az egyes állomásokkal úgyis mindenki tisztában van, és bizonyára maga a csapat is pontosan tudja, mit kellett volna másképp, vagy mit nem kellett volna egyáltalán...

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 4471

A dallamos black metal másodvonalából kitörni hosszú évek óta képtelen, finn Catamenia – divatos újkori magyar szokás szerint – az unortodox megoldást választotta pozíciójának megerősítésére. A The Rewritten Chapters, a banda tizedik albuma, egy standard válogatás az életműből, mely mégis különlegesre sikeredett. A két évvel ezelőtti Cavalcade lemez után Riku Hopeakoski alapító gitáros körül ugyan sokadszor is lecserélődött a banda, a főnök azonban olyannyira hisz az egy kivétellel teljesen új arcokból álló friss felállásban, hogy e válogatásra újra feljátszatott néhányat az első kilenc album nótái közül. A monstre dalfüzérben 14+1 tétel szerepel, képviselve (nem kronológiai sorrendben) valamennyi kiadványukat az 1998-as Halls Of Frozen North debüttől a már említett, legutóbbi sorlemezig. A zenekar tehát, talán az amorphisi példát is szem előtt tartva, a kockázatosabb úton járva zár most le egy korszakot.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 5655

A Ministry visszatért! Abból a szempontból mindenképp, hogy Al Jourgensen három évvel a The Last Sucker lemezt követő búcsúzás után aktivizálta a bandát, kiadott egy lemezt, sőt, még koncertek is lesznek, többek között a Szigeten is játszanak majd. Azt viszont, hogy ez a reunion a banda legendás múltjának visszatértét is jelenti-e egyben, mindenki döntse el saját maga. Merthogy erre az egyszerűnek tűnő kérdésre egyáltalán nem annyira egyértelmű a válasz.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 7841

Néha onnan jön a saller, ahonnan az ember nem számít rá – és ez sokszor szerencsére pozitív értelemben is igaz. E tekintetben 2012 befutója egészen biztosan a Prong, akiktől már kábé semmire sem számítottam, és ehhez képest a Carved Into Stone-nal leszállítottak egy olyan lemezt, ami simán kijöhetett volna a Rude Awakening soha meg nem jelent közvetlen utódjaként is. De nem véletlen, hogy pont a brit Lostprophetsnél hozom fel ezt a példát, még ha itt nem is ilyen fokú a hatás: a walesi srácoktól sem reméltem ugyanis ennyire önmagát hallgattató új albumot a legutóbbi, eléggé alapjáratos The Betrayed óta. Nagy vívmányokat ezúttal sem tettek le az asztalra, de a saját stílusukon belül szerintem egyértelműen ütősebb dalokat írtak most, mint két évvel ezelőtt.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 6071

Storm Corrosion: Storm CorrosionŐszintén szólva egyfelől nagyon vártam, másfelől viszont eléggé fáztam ettől a lemeztől, hiszen két nagy kedvencem bevallottan kísérletezős, s a hallgatókat megosztó kollaborációjáról van szó. Az előzetes nyilatkozatok jelentős mértékben növelték aggodalmamat, hiszen a két öntörvényű zenész eleve védekező pozícióba helyezkedett, s nem rejtette véka alá szándékát, hogy csakis saját maguk szórakoztatására készítsen el egy nehezen emészthető, a rajongói elvárásokat teljes mértékben figyelmen kívül hagyó albumot, ami nélkülöz minden szupergroup jelleget, s nem hasonlít egyik anyazenekarra (sőt, senki másra) sem. Erről Åkerfeldt néhány héttel ezelőtt nekünk is elég egyértelműen beszélt, s én ezt a magam részéről abszolút elfogadom, sőt becsülöm. Tiszteletreméltó, hogy maguknak zenélnek, és nem az elvárások szerint akarnak dolgozni, elvégre a művészet valahol mindig is az öncélúságról és az önmegvalósításról szólt, ráadásul a két muzsikus már számtalan Opeth és Porcupine Tree albumon bizonyította, hogy nagyon érzik egymás gondolatait és totálisan egy hullámhosszon vannak.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 5452

Itt van hát újra a macskaszindikátus súlyproblémákkal küzdő vezére, Don Giovanni Gatto, azaz Acélos Balázs gitáros, Weisz Gábor énekes/basszer és Halász Péter dobos, és továbbra is ugyanazt a bunkóhárdkórt (oppardon, ők „chainsaw hardcore"-nak hívják) nyomják, mint amivel 2010 legelején felbukkantak. Azóta mondjuk lezavartak jó 130 koncertet, kis hazánkon túl majd minden szomszédos államban, de eljutottak olyan országokba is, mint Belgium, Svájc, Csehország vagy épp Németország. Ez utóbbi helyen haverkodtak össze a Pro-Pain tagságával, amelynek köszönhetik többek közt azt is, hogy a csapat keménykötésű főnöke, Gary Meskil is vendégordibál a korong Balls To The Wall dalában (ami nem Accept feldolgozás).

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 7121

Bármennyire is leszokik az ember a szuperlatívuszokról egy bizonyos kor után, és kezd eltolódni az értékítélete az objektivitás irányába, az Accept visszatérése kapcsán egyszerűen nem lehet mellőzni bizonyos nagy szavakat. A Blood Of The Nations ugyanis nemcsak 2010 legerősebb lemeze volt tradicionális metal fronton, de a metal történelem legütősebb comebackjét is sikerült összehoznia a csapatnak. Mindezt pedig egy olyan pozícióból, ahonnan a lemez megjelenése előtt szinte elképzelhetetlen volt komoly sikert elérni – igaz, így legalább nyomás nélkül, az esélytelenek nyugalmával dolgozhattak. Nem úgy most: a Blood album és az ahhoz kapcsolódó hatalmas siker bizony feladta a leckét a Wolf Hoffmann vezette brigádnak. Ugyanakkor a Stalingrad – bár semmilyen értelemben nem robbanhat akkorát, mint elődje – simán hozza a megismert-megszokott-megszeretett színvonalat, mindezt ezúttal is totál görcsmentesen.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 12245

Máig tisztán emlékszem arra a pillanatra, amikor 1996 egy esős decemberi napján, a 4-6-os villamos Baross utcai megállójánál kinyitottam egy ma már lényegesen jobb sorsra érdemes rockzenei szaklap friss számát. Az első, amit megpillantottam, Slash Guns N' Rosesból való kilépésének híre volt, és földbe is gyökerezett a lábam. Tudtam, hogy évek óta vergődik a zenekar, amely sokmilló más emberrel együtt engem is örökre a rockzene felé fordított, mégis hihetetlennek tűnt a tény, hogy valami végérvényesen befejeződött – főleg, mivel a korábbi hónapokban úgy látszott, talán mégis sikerül közös nevezőre jutniuk.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 5005

Amint azt már a legutóbbi, két évvel ezelőtti Promise And Terror kapcsán is leírtam, nem tartom magam Blaze Bayley notórius ellenségének. Alkalmatlan ember volt az alkalmatlan helyen, az alkalmatlan időben, amiről azonban leginkább kiválasztói tehettek (elsősorban az S. H. monogramú betonfejű basszusgitáros és az R. S. monogramú menedzser), nem pedig ő, hiszen épelméjű énekes aligha mondott volna nemet az Iron Maiden ajánlatára. Blaze-nek hangilag nyilván köze sem volt Bruce Dickinson témáihoz, frontemberként ugyanakkor kimondottan meggyőző teljesítményt nyújtott, amivel némiképp ellensúlyozta komoly hiányosságait. Az pedig aligha csak bennem keltett iránta plusz rokonszenvet, amikor a tőzsdére vonulással egybekötött nagy dickinsonos összeborulásnál 1999-ben szó nélkül a partvonalra tették, miközben előtte évekig kizárólag azt hallhattuk a galoppozó futamok atyjától, hogy Dickinson aztán soha többé, és Blaze-é a jövő...

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 5424

Vannak zenekarok, amiket nem azért szeretünk, mert minden egyes albumukkal megújítják saját magukat vagy pláne a műfajt, hanem mert lemezről lemezre nagyon magas színvonalú, fogós dalokat írnak. Az egyik ilyen zenekar a Shadows Fall, ami nálam a 2000-es évek elején, egész pontosan az Of One Blood albummal talált be kegyetlenül. Pontosan annyit tettek hozzá az At The Gates és az In Flames által fémjelzett – általam igen kedvelt – göteborgi vonalhoz a fogós énektémákkal, amik akkoriban a legjobban hiányoztak a skandináv bandákból, tisztelet a kivételnek (mindenekelőtt a Soilworknek). A zenekart aztán némi idő elteltével minden bizonnyal elkezdte zavarni a párhuzamok és a skandináv hatások folyamatos emlegetése, ezért tudatosan próbálták mellőzni a hasonló zenei megoldásokat, és egy egyértelműbb tradicionális, de egyben nagyon is modern, groove-os heavy/thrash metal irányába indultak el.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 5736

A grunge utáni korszak sok hagyományos hard rock iránti rajongót késztetett arra, hogy újabb hatásokat keressen, ha már imádott hajbandájuk a sárgaföldben végezte. Az évek múltán azoknak, akik nem akarták, hogy saját CD-játszójuk is megutálja őket, olyan csapatok lemezeit kellett keresniük, amelyek tartalommal is meg tudták tölteni a borongósabb, de legalábbis kevésbé napfényes dallamvilágot, nem pusztán közösségi szomorkodásra rendezkedtek be.