0-9 A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U V W X Y
Z

CD kritika

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 7046

Ember legyen a talpán, aki naprakészen követni tudta az utóbbi években a P. Mobil és a hozzá ilyen-olyan tagokon keresztül kapcsolódó egyéb zenekarok körül zajló változásokat. Én sem tartozom ebbe a körbe, pláne, hogy soha nem is voltam igazán rajongójuk (a kötelező tisztelet és a csapat hazai rockzenében betöltött szerepének maradéktalan elismerése mellett). Aki esetleg hozzám hasonlóan szakaszosan követte volna a változásokat: az aktuális felállásban a két megingathatatlan bástya, Schuster Lóránt zenekarvezető és Sárvári Vilmos szólógitáros mellett a szintén hazai rocklegendának számító Papp Gyula a billentyűs, Tarnai Dániel a basszer, a fronton, Vikidál Gyula, Tunyogi Péter és Rudán Joe nehezen betölthető posztján pedig Baranyi László áll.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 5204

Alanis Morissette: Havoc And Bright LightsElmondom, mert a fotókból ez aligha tűnne ki: Alanis Morissette egy lassacskán negyvenedik évébe lépő kanadai/amerikai énekesnő, aki 25 éve van a pályán, és aki ma leginkább édesanya, de korábban klasszikus popsztár is volt, összesen több mint 60 millió eladott lemez és 7 Grammy fémjelzi karrierjét. Vagyis egy, lassan fényét vesztő, hajdani ikon. Nos, akkor most nézzünk rá újra a borítóra, és jelentsük ki, hogy ez nem lehetséges: ember így magát nem konzerválhatja! Persze a perspektíva most egészen más Alanis előtt, mint mondjuk az elképesztően sikeres Jagged Little Pill korszakban volt, a produkció lényegét azonban sikeresen átmentette a 21. századba. Ez itt továbbra is egy négyszemközti beszélgetés hallgató és előadó között, egy baráti kapcsolat létrehozásának kísérlete, melynek végső kimenetele a befogadó érzékenységén múlik. De, hogy ne legyünk ennyire patetikusak, ez itt persze még mindig 100% popzene is ugyanakkor, kerekre csiszolva és alázengetve, eladhatóra hangszerelve. Könnyednek ható, mégis meglepően okos, amerikai rádiórock a végtelen utakra.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 7204

Ha létezik olyan zenész, aki abszolút leírta magát – ráadásul nem is egyszer – az úgynevezett mainstream művészek közül, az Serj Tankian. Mióta a System Of A Down parkolópályára tette magát és az énekes szólólemezekkel szórakoztatja egyre fogyatkozó rajongótáborát, mintha folyamatosan potyogna ki a kezéből az a bizonyos fonal. Első próbálkozását, az Elect The Deadet még úgy-ahogy kedvelem – legalábbis néhány számtól nem kapok azonnal kiütést –, a szimfonikus változatát viszont már egészen egyszerűen elképesztően rossznak tartom. Az Imperfect Harmonies albummal pedig Serj még fokozni tudta a feszültséget: léteznek unalmas, semmitmondó és kimondottan idegesítően szar zenék, de itt sikerült zeneileg tökéletesen megtestesíteni az ősborzalmat.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 4494

Kis túlzással már megjegyezni sem érdemes, hogy a mindenkori aktuális albumon kik muzsikálnak Leif Jensen mellett. A selymes hangú főnök előregyártott interjúpanelekkel rendelkezik a „miért cserélted le megint a zenészeket magad körül?” kérdésre. A konkrét okokat általában nem közli, mégis elhadar valami hihető mondatot, amely rögtön átkanyarodik a „de most már minden rendben van, rengeteget dolgoztunk az új anyagon, ami nagyon durva, nagyon kadzsatlan, nagyon nagyon lett, már alig várjuk, hogy élőben is ledaráljuk az agyakat, blabla” töltésű rizsába. Tény: a Dew-Scented káoszos létezésében két állandó van: Leif Jensen, valamint az „I” betűvel kezdődő albumcímek.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 11959

Baromi idegesítő, de a mai napig képtelen vagyok értelmesen megmagyarázni, pontosan mi is volt a bajom a Testament legutóbbi anyagával, a The Formation Of Damnationnel. Hiába tartoznak tizenéves korom óta a nagy kedvencek közé a legendás Bay Area thrasherek, hiába vártam fogcsikorgatva visszatérésüket az elsősorban Chuck betegsége miatt beiktatott monstre lemezkészítési szünet után, tisztán emlékszem, hogy már elsőre is mennyire ijesztően semmitmondónak tűnt a 2008-as album, és a helyzet sajnos azóta sem változott. Miután megjelent, hetekig igyekeztem jóra hallgatni azt a lemezt, aztán utána is időről időre visszatértem hozzá, hátha előbb-utóbb elkezd működni, de a hatás végig ugyanaz maradt: semmi.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 8946

Lynyrd Synyrd: Last of a Dyin’ BreedMindig is csíptem a hányattatott sorsú republikánus hazafiak munkásságát, de a három évvel ezelőtti God & Guns album még ehhez képest is kőkeményen betalált nálam. Az a lemez annyira meggyőzőre és hitelesre sikeredett, hogy szinte kedvem támadt követelni, hogy a fegyverviseléshez való istenadta jogomat nálunk is alkotmányba foglalják. Nem véletlen, hogy az immár a Roadrunner által gondozott korong a Skynyrd 1987 utáni munkásságának minden bizonnyal legsikeresebbjévé vált.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 7566

Na, vajon milyen zenét játszhat egy Koporsóvivő névre keresztelt zenekar a Bánat és Megsemmisülés című lemezén? Nyilván reggae-t, itt is éppen erről van szó. De akkor sem tévedünk túl nagyot, ha azt mondjuk, hogy ez itten vegytiszta klasszikus doom metal, maximum hozzákeverve némi epikus jelleget. Abból is a jobbik fajta, valami olyasmi, mint legutóbb a Pilgrim Misery Wizardja volt (amit a magam részéről korántsem értékeltem volna annyira szigorúan, mint a kolléga, de hát annyi baj legyen).

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 3623

A floridai Torche az ellentmondások bandája. Zenéjüket stoner/sludge metalként szokás aposztrofálni, de esetükben ez tényleg csak és kizárólag jobb híján vagyon így. Mert igaz, hogy riffjeik legtöbbször sludge mocsokkal röfögnek bele a hallgató pofájába, viszont legalább ekkora hangsúlyt fektetnek a mindent átható dallamokra is, amelyek helyenként bizony egy pop metal bandának is becsületére válnának. Hallgasd csak meg remekbe szabott 2008-as lemezüket, a Meanderthalt, és rögvest érteni fogod, hogy miről beszélek!

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 5355

Igor – a cirill ábécével nálam nagyobb barátságot ápolók kedvéért: ИГОР – akkora paraszt, hogy valószínűleg már az óvodában is zsíros kenyér volt a jele. Vöröshagymával. Erre utal az EP elnevezése (HE), a négy szám címe (csak kettőt vésnék ide: Geci és Para-szt), és hát bizony erre utal maga a zene is, ami nem más, mint két kedves és jól fésült stílus, a Pro-Pain által is favorizált bunkóhárdkór és az igazán okádék sludge-mocsok (lásd még mondjuk Eyehategod) összefektetése, ami által egy kifejezetten torzonborz, gonosz és agresszív fattyú jött a világra.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 4062

Az utóbbi évek egyik legörömtelibb eseménye volt, amikor a pennsylvaniai Relapse kiadónak sikerült megszereznie a legendás Death lemezeinek kiadási jogait. Az amerikai kiadónak így olyan fantasztikus soralbumok újrakiadásait köszönhetjük, mint a Human, az Individual Thought Patterns és a The Sound Of Perseverance, de ismét elérhetővé tették mindenki számára a csapat két '98-as koncertfelvételét (Live In L.A. és Live In Eindhoven) Vivus! címmel. Mindezen felül újra piacra dobták Chuck Schuldiner másik teremtménye, a Control Denied első lemezét, s már nagyban közeledik a befejezetlen második anyag megjelentetése is.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 9987

A Manowart az 1996-os Louder Than Hell megjelenése idején ismertem meg, és elsősorban Eric Adams zseniális hangjának, valamint a nem agyonbonyolított, de fogós és emlékezetes daloknak köszönhetően totál rájuk is kattantam. Szaporán be is gyűjtöttem mindent, ami fellelhető volt a bandától, majd egyik első nemzetközi koncertélményemként láttam is őket a Petőfi Csarnokban. Gyakorlatilag 1996-ig bezárólag mindenféle megerőltetés nélkül tudok lelkesedni a dolgaikért, leszámítva mondjuk az olyan kirívóan tufa dolgokat, mint a Kings Of Metal lemez Pleasure Slave-je, amit már tizenhat évesen is cikinek éreztem.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 3870

Úgy néz ki, a Társaság tényleg komolyan gondolja a dolgot, hiszen két és fél esztendő múltán ismételten orrod alá tolja az egykori kontraktust: tessék, itt az aláírásod, a kezdetek kezdetén (2007 – Sign Here, Here And Here EP) arra vállaltál kötelezettséget, hogy egy életen át velük tartasz. Ugye nem gondoltad komolyan, hogy a 2009-es debütlemez iránti rajongásoddal már le is tudtad a kötelességedet? Most aztán itt a következő alkalom, hogy bizonyíts – felhozhatsz érveket mellette és ellene (Pros & Cons), a végén úgyis ugyanoda lyukadsz ki: neked ennél a Társaságnál a helyed.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 8526

Úgy 1994 végén, 1995 elején, amikor az Offspring hirtelen a semmiből a világ egyik legnépszerűbb zenekarává vált a Smash album hatalmas slágerei révén, sokan szerintem egy lyukas garast sem adtak volna azért, hogy a banda nem tűnik el ehhez hasonlóan gyorsan a süllyesztőben. Az őrület a következő lemezre valóban csitult egy kicsit, aztán jött az Americana az ezredfordulón, és a csapat megismételte azt, ami a legtöbb zenekarnak egyszer sem sikerül... Szerintem akkor már mindenki tudta, hogy Dexter Hollandékkel számolni kell, és noha az őrület utána ismét lecsendesedett körülöttük, az Offspring ma is a rockszíntér stabil szereplője, komoly attrakciónak számítanak a mainstream fesztiválokon, és a lemezeik is korrekt módon fogynak.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 3417

Bizony, mondom Néktek, a dán trió, a Denial Of God nevét is ott találjuk a black metal alapkőzetébe vésve: e skandináv horda történelme immár két évtizeden is túlra terjeszkedik, folyamatosan mélyítve saját kis fészkét, persze beláthatatlan távolságra a fősodortól. Létüket számtalan EP/split világra szabadítása igazolja a múltban, első albumuk kiadására – The Horrors Of Satan címmel – mégis csupán 2006-ban vetemedtek. Az azóta eltelt évek újfent néhány rövidebb alkotást szültek a DoG-műhelyben, ám hat év után ismét előbukkantak egy teljes értékű sorlemezzel, mely jelen írás tárgyát képezi. A zenekar kreatív magját a kezdetektől két testvér, Ustumallagam énekes és Azter gitáros alkotja, az immáron hét éve változatlan felállást pedig Galheim dobos teszi teljessé. Ennyit tehát a pőre tényekről, minden továbbit a vastag, kriptabűzös ködön túl találunk, amerre a triumvirátus követi a huszonakárhány éve kijelölt csapásirányt.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 6249

Ha már a közelmúltban megemlékeztünk a Sleepről és a High On Fire-ről, úgy illik, hogy írjunk valami szépet az új Omról is. Hiszen ez az a minden hétköznapi skatulyán túl helyezkedő duó, amit az egykori Sleep kétharmada (azaz a tagság mínusz Matt Pike) hozott létre, kizárólag dobra és basszusgitárra hangolva, na meg persze énekhangra, de esetükben sokszor az is valami földöntúli módon furcsa képződmény, inkább hangszer, mint tényleges ének. Az Om arra hivatott, hogy penetráns fűszag közepette összeházasítsa a keletet és a nyugatot, ahol barátként üdvözli egymást a keresztény és a muszlim, a tibeti és a bizánci. Mármint zeneileg. És mindeközben keletkezésük pillanatától fogva körüllengi őket egy megfogalmazhatatlanul misztikus-klerikális hangulat, ami már lemezeik elnevezésén is megfigyelhető volt (Conference Of The Birds, Pilgrimage, pláne a legutóbbi God Is Good), nem is beszélve a borítókról, amelyek egy idő után átváltoztak szenteket ábrázoló ikonosztázokká.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 6670

Alapból szájhúzogatós vagyok a beharangozó promódumákat olvasva: az „ez az eddigi legjobb albumunk", a „minden eddiginél dühösebb lemezt készítettünk" és az „összes agressziónkat beleadtuk" sablonoktól a hideg ráz. Ilyenkor szokott bekövetkezni az elkerülhetetlen – zene be, agyam szét, aztán lázas keresgélés, hogy vajon mi a francról beszélhetett az ügyeletesen nyilatkozó artista, miután semmit nem találni az albumon az előzetes szájlengetősből.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 4246

Bár Andreas Hedlund minden jel szerint továbbra is ott áll az ezredforduló egyik legnagyobb hatású black/pagan formációja, a Borknagar élén, szép lassan kiszorulni látom a csapat kreatív magjából. Sok egyéb, apróbb történésen kívül ezt a feltételezést erősíti, hogy alig három hónappal az Urd, illetve bő egy évvel a Jordpuls megjelenése után itt a legfrissebb Vintersorg album. Márpedig Ilyen sűrű megjelenésekkel a svéd zenészek Mr. V. és a Borknagar közös pályára állása óta nem örvendeztették a rajongótábort. Az Orkan pedig mindenféleképpen derűt lop majd e tábor lakóinak arcára, még akkor is, ha ennél sokkal többre nem hivatott.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 3774

A Volumefeeder hiába létezik idestova lassan kilenc éve (igaz, jó sokáig SWAMP néven nyomták), ez idáig valahogy sosem jöttek velem szembe. Sőt, most sem magamtól akadtam nyomukra, az angerteás Mihály Gergely hívta fel rá a figyelmemet, mondván, ha a Barbears tetszett, akkor ez is fog. És a jó Gergő nem is tévedett, hiszen a Middle Finger Attitude húz magával, mint egy megátalkodott gőzmozdony. Újabb nagy ígéret a semmiből felbukkanva.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 6137

Több mint tizenöt év után az Ugly Kid Joe is úgy döntött, hogy újból megpróbálja. A fiatalabbak kedvéért: e kaliforniai csapat az utolsó hagyományos hard rock/metal zenekarok közé tartozott a '90-es évek első felében, akik MTV-s sikereket arattak. Az Everything About You című kissé bárgyú, de azért igencsak szerethető slágert tartalmazó 1991-es As Ugly As They Wanna Be EP-jük dupla platina lett az Egyesült Államokban, majd az egy évvel később kihozott bemutatkozó nagylemez, az America's Least Wanted is hozta ezt az eredményt. Utána persze már ők sem nagyon tudtak állva maradni az alternatív viharban: az 1995-ös Menace To Sobriety elhasalt (pedig jobb volt, mint a debüt), az 1996-os, még visszhangtalanabb Motel California után pedig úgy döntöttek, nem ösztökélik tovább a döglött lovat.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 5825

Ma már szerintem ember nem létezik a világon, aki olyan izgalommal várná egy-egy szupergroupnak kikiáltott formáció albumát, mint tettük azt annak idején például az első Down lemez idején. Mára az ismert zenészek ide-oda projektezgetése megszokott, mindennapos dologgá vált, amiben nemcsak a kommunikációs és zenekészítési lehetőségek egyszerűsödése játszik alapvető szerepet, hanem az is, hogy – a fentiekkel szoros összefüggésben – ma már a boldog nyugati világban is elég nehéz megélni egyszerre egyetlen zenekarból. A hatalmas dömpingben az ember nem is siet annyira meghallgatni mindent, pedig néha a sok „nagyobb a füstje, mint a lángja" vállalkozás között is akadnak figyelemre érdemes formációk. Nyilván kitaláltad, miért pont a The Night Flight Orchestra kapcsán mondom mindezt: mert ebben a csapatban tényleg van valami.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 5990

Az 1994-es Is What It Is óta hatalmas rajongója vagyok Mike Sternnek, és műfajtól függetlenül az egyik abszolút kedvenc gitárosomnak tartom. Ennek fényében talán elnézhető, ha röviden megemlékezem az idei év általam egyik leginkább várt albumáról, a Grammy-díjra hatszor jelölt New York-i gitáros immár tizenötödik lemezéről. Szólólemezei mellett persze számtalan egyéb formáció albumán szerepelt a '70-es évek második fele óta akár zenekari tagként (a Blood, Sweat & Tearsben, a Becker Brothersben, Billy Cobham oldalán, nem utolsósorban Miles Davis zenekarának legendás késői felállásában a '80-as évek első felében), akár vendégzenészként. Bár az utóbbi néhány lemezén némileg háttérbe szorultak a jazzrockos témák, helyet adva a hagyományosabb jazzes, bluesos, de gyakran világzenei elemeket és kísérletezősebb dolgokat is magába olvasztó muzsikának, azért a három évvel ezelőtti, fantasztikusra sikeredett Big Neighborhoodon csak felbukkant egy bizonyos Steve Vai, ami már önmagában is jól mutatja, hogy a hamarosan a hatodik x-et is betöltő gitárostól ma sem áll távol a keményebb hangzás.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 5077

A méltatlanul szűk körben elismert, elkönyvelten a Blood Fire Death / Hammerheart korszakos Bathory örökségét hadrendben tartó svédek ahhoz képest menetrendszerűen jelentkeztek idén új sorlemezükkel, hogy 2010-es albumuknak a The End címet adták, és akkoriban éppen a csatabárdot készültek végleg elásni. Erősen underground státuszuk okán talán nem árt meg a bemutatás: a csapat magját a Candlemass-iskolás epikus doom metalt évek óta ízléssel művelő Isole két multi-instrumentalista alapembere, Crister Olsson (itt Mats néven szerepel) és Daniel Bryntse (avagy Ragnar) képezi. Az afféle tribute projectként indult (bár kezdettől fogva saját dalokban gondolkozó) Ereb Altor ezidáig meg is maradt a két, fent említett zenész uralma alatt, a legutóbbi lemezfelvételre azonban a koncertjeiken kisegítő dobosuk, Tord is belépőt kaphatott, így jelen időben a banda hivatalosan is trióként üzemel. A két zenekar 1990 óta párhuzamosan létezik, és hosszas rákészülés (vagy egyéb, előttem ismeretlen elfoglaltság) után, a 21. századba lépve már rendszeres kiadványokkal is jelentkezik, mára saját táborukat is felépítve.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 4287

A különféle vendéglátóegységeket előszeretettel látogató szegedi stoner/doom medvék immáron második eljöveteléről számolhatunk be, az első még 2009-es, annak idején írtunk is róla, bemutatkozásnak szinte tökéletes volt, és – ami a legfontosabb - azóta is előszeretettel hallgatom. A Barbearst pedig felírtam arra a listára, ami a legnagyobb magyar reménységeimet tartalmazza (akikből még lehet valami...). Most pedig itt a Doombar, és innentől kezdve a dél-alföldi négyes nem „nagy reménység" többé, hanem az egyik hazai kedvenc, és pont. Ez a négy dalt tartalmazó EP ugyanis annyira komoly munka, hogy nem lehet félvállról venni, ezt egyszerűen újra és újra hallgatni kell, majd szép lassan rajongani érte.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 8638

Nem akarok újabb felesleges köröket futni azzal, hogy sosem voltam habzó szájú Linkin Park rajongó, és saját magam számára is meglepetés volt, hogy az előző lemezük, az A Thousand Suns mennyire bejött – abban a recenzióban elég pontosan körülírtam a zenekarral való viszonyomat. Azóta sem változott semmi, a sokak által értetlenkedve fogadott albumot olykor szívesen hallgatom, de korántsem ültem tűkön amiatt, hogy mit fogok hallani az új anyagon. Azon nyilatkozatok után meg pláne, hogy a Living Thingst egyfajta öndefiniáló lemeznek szánták. Nos...

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 5354

Nagy meglepetés senkit nem érhet az új Godsmack albummal kapcsolatban, miután koncert- és feldolgozáslemezről van szó, amelyen semmi új nincs, azaz van, de az olyan, mintha nem lenne. Ráadásul arról a Godsmackről beszélünk, amely nem a meglepetésekről és az irányváltásokról híres. Két év telt el az általam mai napig kedvelt The Oracle megjelenése óta, aztán friss nóták helyett kaptunk egy csápolós anyagot, plusz négy értelmezhetetlen másolatot (erről majd később), mintha elfogyott volna a szufla. Nem beszélve arról, hogy a most megjelentetett produkciót még 2010-ben rögzítették Detroitban, talán nem véletlen, hogy az Oracle egyetlen dala sem szerepel rajta, miután éppen azt turnéztatták akkoriban. (Logikátlanság a logikában, hogy ha csak most jelent meg, akkor miért nem?)

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 3925

Lita Ford legutóbbi lemeze, a másfél évtizednyi csend után 2009-ben kiadott Wicked Wonderland az egyik legrosszabb album volt, amit az utóbbi években hallottam, és szinte biztosra is vettem utána, hogy visszatérés helyett végérvényesen pontot tesz az énekesnő karrierjére. Aztán valahogy mégsem: az egykori The Runawaysben feltűnt szőkeség azóta elvált akkori férjurától, az egykori Nitro torok Jim Gillette-től, a friss nyilatkozatokban pedig ahogy kell, igyekszik is teljes egészében rákenni azt az erőltetetten modernkedő, ám eközben hajmeresztően gyenge dalokkal telepakolt hányáshalmot. Rutinos profira valló húzás, az pedig csak a hallgatón múlik, elhiszi-e...

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 6099

Őszintén bevallom, a Periphery neve nem sokat mondott nekem a legutóbbi budapesti Dream Theater koncert előtt, de a Misha Mansoor gitáros nevével fémjelzett marylandi alakulat már az első találkozásunkkor jó benyomást tett rám. Bár az ilyen típusú témahalmozós, jó értelemben vett matekos (nem bírom ki, én is leírom: djent) zenével nehéz elsőre élőben ismerkedni, kifejezetten kíváncsivá tettek, s azt kell mondjam, teljesen nem is értettem egyet az akkori fellépésükről írt beszámolóval. Az ének egy kicsit bizonytalannak tűnt élőben, de egyből hallatszott, hogy a nyilvánvaló technikai tudás mellett és a komplex, három gitáron elővezetett zúzáson túl vannak fogós témáik, amiket mindenképpen meg is akartam hallgatni lemezen. Matt Halpern dobos látványa pedig bennem is azonnal mély nyomokat hagyott, ahogy hihetetlen bűvészmutatványokat mutatott be minimál-dobszerkóján.