0-9 A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U V W X Y
Z

CD kritika

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 7129

Az Orange Goblin mindig is különleges helyet foglalt el a szívemben. Egyrészt a rajongójuknak tartom magam, mióta csak tizenpár évvel ezelőtt első ízben hallgattam meg a Time Travelling Bluest, azonban ennél is fontosabb, hogy végső soron éppen nekik köszönhetem, hogy a Shock! környékére vetett a sors. Enyhén szólva is elfogultnak vagyok tekinthető hát velük szemben, azt azonban ezzel együtt is el kell ismernem, hogy legutóbbi munkájuk, a Healing Through Fire nem nyerte el maradéktalanul a tetszésemet. Nem az, hogy gyenge lett volna (olyan lemezt eddig még nem készített a Narancs Manó), pusztán úgy éreztem, hogy a csukott füllel is jól hallható általános szigorodás ellenére mintha elfelejtkeztek volna legnagyobb fegyverükről: elmaradtak az olyan fogós témák, amelyek mellett még Ben Ward dalnok szerényebb képességei is aduásznak tűnhettek volna. Így aztán úgy véltem, tán nem ártana egy hosszabb szünet beiktatása, majd rendet téve kicsit a fejekben, újult energiával nekiveselkedni a dalírásnak, és akkor akár még olyan remek nótafüzér is kijöhetne a dologból, mint anno a Thieving From The House Of Godon.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 4706

Általában nem túlzottan érdekelnek a korábban már megjelent stúdióverziós dalok akusztikus átiratai – illetve inkább úgy fogalmaznék: a lehető legritkább esetben kelti fel a figyelmemet ilyesmi. Kizárólag akkor történhet meg a dolog, ha nagy kedvencről van szó, illetve kimondottan indokolt, hogy más verzióban is megjelentesse az adott zenekar, ami már egyszer jó volt. A Sixx: A.M.-et szeretem, de nem lógok imádattal minden megmozdulásukon, így jó ideig ódzkodtam ettől az akusztikus kiadványtól: nem volt kedvem siratódalokat hallgatni. Szerencsére itt erről szó sincs, noha néhány szám azért összefacsarja az emberben, ami még alkalmas erre. Persze az akusztikus szó hallatán ne kizárólag egy szál akusztikus gitárra gondoljatok, még akkor sem, ha helyenként a hangszerelés erre építkezik.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 6025

Nem fér hozzá kétség, hogy a Venom igazi metal legenda, azok az idők azonban már a régmúlt homályába vesznek, amikor az istentelen newcastle-i trió komoly közönségmágnesnek számított. Cronoséknak valahogy az eredeti felállás újraéledését sem sikerült úgy levezényelniük a '90-es évek második felében, hogy abból tartósan is jól jöjjenek ki, pedig a kezdés igazán ígéretesnek tűnt a Dynamo fesztiválos headliner bulival. Utána azonban egyrészt túl sokat tököltek a folytatással, másrészt Cronos, Mantas és Abaddon ismét nem bírták ki együtt túl sokáig, és a dolgok végül odáig fajultak, hogy lassan tíz éve egyedül Cronos viszi tovább a nevet. A thrash, black és death metal stílusok megszületésében a '80-as évek elején alapvető szerepet játszott bandában a főnök mellett ma egy bizonyos La Rage gitározik, a dobos pedig Danny „Dante" Needham.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 4950

The Joystix: WastedSzösző igazi öreg harcosnak számít a hazai rockszíntéren, aki nem mellesleg pár éve fő csapatával, a The Joystixszel az egyik legjobb hazai rock'n'roll anyagot tette le az asztalra ...And Joystix For All néven. Mivel azonban ez a műfaj sosem mozgatott komoly tömegeket itthon – ahogy Szösző el is mesélte nekünk nemrég –, a formáció szekere átmenetileg most picit megdöccenni látszik.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 11504

Az Egyesült Államok különböző részeiről összeállt, ám hollywoodi székhelyű Black Veil Brides második albuma már nyáron megjelent, de akkor elrohantunk mellette a nagy dömping közepette. Mivel azonban még bő két teljes napig 2011 van, talán nem késő szólni pár szót a csapatról, főleg, hogy a karácsonyi piacra kihoztak egy digitális EP-t is Rebels címmel, ami nyilván újabb tömegek figyelmét irányítja majd rá a lemezre. És hogy miért is kell szót ejteni a bandáról? Mondjuk azért, mert az amerikai rockszakma már körülbelül egyként térdel a lábuk előtt, Nikki Sixx, Zakk Wylde, Sebastian Bach vagy Dee Snider egyaránt esküsznek rá, hogy az Andy Biersack énekes vezette csapat lehet odaát a következő nagy durranás, és a kezdődő fertőzés mintha szép lassan Európára is kezdene átterjedni az utóbbi hónapokban...

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 10707

Úgy tűnik, mintha egy másik valóságban jelent volna meg a Van Halen utolsó stúdióalbuma 1998 tavaszán, és igazából csak értékelni tudom, hogy az aktuális nyilatkozatokban a csapat nem is akarja megmagyarázni ezt a nemcsak hosszát, de mentális hátterét tekintve is axlrose-i tizennégy éves kihagyást. Pláne, hogy a vállalhatatlan széthullást igazából nem a Gary Cherone-féle III lemez bukása indította be, hanem sokkal inkább Ed Leffler menedzser halála és Sammy Hagar azzal szorosan összefüggő 1996-os eltávolítása. Másfél évtizednyi szégyenteljes tökölést azonban semmi sem indokolhat egy olyan zenekarnál, amelyik előtte több mint húsz éven át állócsillagnak és viszonyítási pontnak számított a rockzenében, függetlenül attól, mik számítottak aktuális trendnek, és ki állt éppen a mikrofonnál. Eddie Van Halennél persze minden bejátszott a '90-es évek vége óta a súlyos rehab-kezelésektől kezdve csípőműtéten és nyelvrákon át egészen a válásig, de legalább a csapat mögött dohogó menedzsment és a kiadó igyekezhetett volna kézben tartani náluk az ügyeket, ha már a bandavezérnél teljesen elmentek otthonról...

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 4836

Azon, hogy a metalcore mint műfaj mennyire lejárt lemez, és mennyire izgalmas 2011-ben, sokat lehet vitatkozni, az a tény azonban magáért beszél, hogy a San Diego-i As I Lay Dying az elmúlt tíz év alatt Amerikában több mint egymillió lemezt adott el, és ezzel a stílus egyik legnépszerűbb előadójává vált odaát és az európai kontinensen is. A zenekar egy különleges kiadvánnyal ünnepli az elmúlt tíz évet, amelyre feldolgozások, néhány új dal és pár remix került fel. Ugyan a mai letöltős világban sok értelmét nem látom az ilyesfajta kiadványoknak, de bizonyára megvolt a jó okuk a Decas megjelentetésére.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 6830

Disturbed: The Lost ChildrenHa egy zenekar hónapokig azzal kürtölik tele a sajtót, hogy hosszabb szünetet tart, ami mögött három lehetséges okot lehet sejteni, ami közül kettő az esélyesebb – anyagi dolgok, végképp elegük lett egymásból, motivációvesztés –, akkor nagyjából borítékolható, hogy a következő kiadvány valami válogatáslemez lesz. És mivel a Disturbed mögött még mindig nagy kiadó áll, így teljesen indokolt ez a B-oldalas dalokból álló gyűjtemény, ami ugyan a legtöbb esetben semmit nem ér. Ugyan a lemezen szereplő dalok nagy százalékát be lehetett gyűjteni innen-onnan, de azért van, aki nem ennyire diehard fan, és gyermekien csodálkozik rá a The Lost Children tartalmára.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 6211

Már-már közhelyszámba menő tételmondat, de igaz: az Appetite For Destruction utáni években talán a Vain volt az egyetlen glam/sleaze/rock'n'roll alakulat, amely az 1989-es No Respect lemezzel olyasmit tett le az asztalra, ami megközelítette a Guns N' Roses bemutatkozó albumának erejét és hitelességét. A csapat a papírformával ellentétben nem a Sunset Stripről, hanem a hajmetal-világ központjától nagyjából 560 kilométerre északról, San Franciscóból érkezett, és tökösségükről mindent elárul, hogy a főnök Davy Vain még dallamos zenéje ellenére is a helyi thrasherek elismert cimborája volt, sőt, az első két Death Angel albumon producerként is melózott.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 5901
Mark Lanegan Band: Blues FuneralVannak olyan dalnokok, akik hallatán olyasmi érzés kerít hatalmába, mintha előző éjszaka valami ordenáré módon beakasztottál volna, és most véreres szemekkel, zúgó fejjel próbálnád összerakosgatni az emlékmorzsákat viszonylagos egésszé. A világ furcsán ismeretlennek tűnik, mintha valami delíriumos álomban lépkedne az ember, és még a megszokott dolgok is ridegen valószínűtlenek. Nem sokan, de azért léteznek ilyen előadók, és Mark Lanegan egy közülük. Olyasmi, mint egy fiatalabb Tom Waits. Közös bennük a kissé idegenszerű, kivülálló attitűd, az underground jelleg, az önpusztításra való züllött hajlam, és mindenekelőtt azonos a ráspolyos, mély bariton is, bár Lanegan énekstílusa, egyben muzsikája is jóval könnyebben befogadható, mint az öreg zsenié.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 6975

Minden korszaknak megvannak a maga zenekarai, amiket sikk utálni, és nem kérdés, hogy napjaink egyik legkedveltebb fikacéltáblája a kanadai Nickelback. Chad Kroegerék közönségét persze nem nagyon érdekli, hogy az úgymond hozzáértő körök és a kritikusok többnyire szívből gyűlölik a csapatot: miközben már jóformán senki sem vesz CD-ket, a Nickelback még a legutóbbi, 2008-as Dark Horse-ból is több mint 5 millió példányt értékesített világszerte, vagyis röhögve ott vannak a legkomolyabb rockzenei lemezeladók között, nagyjából egy elitklubban az AC/DC-vel, a Metallicával, a Red Hot Chili Peppersszel meg a Linkin Parkkal. Mivel a Here And Now novemberben ismét a Billboard-lista második helyén startolt alig néhány ezer példánnyal lemaradva Michael Bublé karácsonyi albuma mögött, nem nehéz megjósolni, hogy a csapat sikersztorija tovább folytatódik majd a következő periódusban.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 4953

Cadaveres: DigitalscreamJól van, ide vele! A MindStream nálam nemcsak a 2010-es listát vezeti, de nagyjából az új évezred eddigi legjobb magyar döngölésének tartom, így aztán újra és újra magamra szaggatom az ínyencséget, megunhatatlannak tartva azt. És ilyenkor rottyantja kicsit össze magát az ember az értetlenségtől, hogy miért kell ebből egy „digital" EP-t csinálni, még ha csak dajdajozáshoz, vagy kártya-szivar-konyak kombó mellé is hallgatja az ember? A válasz a kérdésben: azért, hogy dajdajozáshoz és pénteki vagány zsugázáshoz koszolja valami a hangulatot, amire nem kell odafigyelni, de elég tökös ahhoz, hogy kiegészítse a férfiember (ilyen irányú) szórakozását.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 4098

Nyilván az öregedés jele, vagy mifene, de a szép lassan elköszönő esztendőben egyre inkább előnyben részesítettem a feelinges, '60-as évek végi/'70-esek eleji blues rock muzsikákban gyökerező rockzenét az igazán súlyos hallgatnivalót művelő bandákkal szemben. Szerencsére szép számmal bukkantak is fel ilyen hagyományőrző brigádok, amelyek jelentős részéről korábban nem is igen hallottam. Ilyen az ausztrál Tracer is, pedig jelen írás tárgya már a harmadik korongjuk a sorban, és a rajta hallható muzsika alapján simán megkockáztatom, hogy a független kiadóknál megjelent korábbi kettő sem lehetett éppen lepkefing.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 4919

Szomorú aktualitást ad ennek a recenziónak Mark Reale halála, és valóban, elég hülyén is veszi ki magát, hogy pont most kerül fel az oldalra. Mentségünkre szolgáljon azonban, hogy hetek óta téma, melyik szimpatizáns kolléga is írjon a tavalyi év finisében beérkezett új Riot lemezről, hiszen a tragédiától függetlenül is 2011 egyik legjobb tradicionális metal anyagáról van szó. Nem beszélve arról, hogy a csapat még a metal közönség előtt is szinte teljesen ismeretlen, tehát még csak ízetlenséggel sem vagyunk vádolhatók, hogy ilyen eseményekből akarnánk hasznot húzni. Persze ne legyen igazam – a Riot pusztán eddigi életművével is a heavy metal legnagyobbjai közé tartozik, ha (el)ismertségben nem is, de dalaik, illetve lemezeik minősége, kitartásuk, hozzáállásuk és mindvégig megőrzött hitelességük miatt mindenképpen. Az ő esetükben sosem volt közhelyes és megmosolyogtató a „metal igazi szellemiségének" emlegetése, vagy egy olyan kijelentés, miszerint „őrzik a lángot és magasra emelik a metal zászlaját".

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 11093

Nem biztos, hogy célravezető találgatásokba bocsátkozni azt illetően, vajon a Metallica csak a Lulu gyakorlatilag egyöntetűen pocsék fogadtatása miatt, sürgősségi tűzoltásként érezte-e szükségét kihozni ezt az EP-t négy elfekvőben maradt Death Magnetic korabeli dallal, vagy akkor is kiadták volna amolyan extra harmincéves szülinapi bónuszként, ha sosem bútoroznak össze Lou Reeddel. A kezdeményezés így is, úgy is rendhagyó, hiszen James Hetfieldéknél sosem volt szokás kiadatlan saját témákat közkinccsé tenni, a maxikon, extra verziókon sokkal inkább erőltetnek egy-egy ötvenezredik riói Harvester Of Sorrow-t vagy madridi Seek & Destroyt, mint valami tényleg érdekes csemegét. Vagyis akármi is volt a fő motiváció, a dolognak csak örülni lehet. A Beyond Magnetic egyelőre csak digitális formában jelent meg, de mivel a Metallica rendelkezik egy olyan teljesen elborult módon fanatikus közönségréteggel, amelyik a régi dalok szanaszét csócsált újabb koncertverzióit is képes drága pénzért begyűjteni még akár a különböző kiadványok régiónként eltérő verzióin is, előbb-utóbb nyilván lesz majd fizikai hanghordozó is.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 4664

„Az Album, Amelyet Rohadt Sokszor Kellett Meghallgatnom, Hogy Eldöntsem, Tetszik Vagy Sem" – ezt a besorolást kapta az ohiói keresztény metalcore-os The Devil Wears Prada tavaly ősszel kiböffentett albuma, így fogok rá emlékezni, ha majd hosszabb szünet után ismét mérges fület szeretnék növeszteni magamnak.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 12723

Manapság, amikor két kattintással elérhető bármi, megjelenés előtt a neten kering szinte minden, és lassan már letölteni sincs kedvünk a friss zenéket, mert egyszerűen túl sok van mindenből, még mindig hírértékű, komoly fegyvertény, ha újabb hazai előadó kerül neves külföldi kiadóhoz. Annak fényében különösen értékelendő az ilyesmi, hogy a Thy Catafalque formációt vélhetően sosem fogjuk koncerten látni, tehát a kiadó arra sem építhet, hogy majd turnékon behozza a befektetést.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 8494

Az azért szerencsére várható volt, hogy a Lamb Of God nem fogja nagyon elbénáskodni az új lemezt... Mindig kellenek a metal színtéren amolyan holtbiztos pontok, és a virginiai srácok az utóbbi évek során abszolút ilyenné váltak: a kezdetek óta változatlan felállásban, elhajlások nélkül nyomják azt a zenét, amiben hisznek, és szép fokozatosan építkezve iratkoztak fel a profi ligába. Manapság, amikor a zeneiparban jóformán a totális bizonytalanság az egyetlen biztos pont, a fehér hollónál is ritkább az olyan egyenletesen felfelé ívelő karrier, mint a Lamb Of Godé, és a zenekar abszolút meg is érdemli a sikert. Nem csoda, hogy a Resolutiont immáron Európában is komoly tábor várja, és ahogy azt a két évvel ezelőtti Metafesten megtapasztalhattuk, Randy Blythe-ék az újdonságokra baromi lassan vagy egyáltalán nem mozduló Magyarországon is átütötték a közöny masszív falát.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 51104

nightwish_imcMondhatjuk, hogy a Nightwish már tulajdonképpen nem kockáztat igazán nagyot ezzel az új lemezzel: az évszázadra esedékes „tizenkilencre lapot" húzásukat ellőtték a Dark Passion Playen, a Tarja Turunen helyére érkezett új frontasszony, Anette Olzon bemutatkozásával. Noha sokan fújoltak a legutóbbi lemez hallatán, az anyag a finnek eddigi legsikeresebb kiadványa lett, és több mint 2 millió eladott példány manapság bizony nem tréfadolog, főleg független kiadónál dolgozva. És mindezt ráadásul úgy, hogy a világ legnagyobb zenei piacán, az Egyesült Államokban a zenekar legfeljebb közepesen ismertnek számít, de még annak sem feltétlenül.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 7689

Furcsa csillagzat alatt született meg ez a lemez, hiszen a Reborn In Defiance a brooklyni hardcore/metal hősök eredeti felállásának visszatérését lett volna hivatott megünnepelni, időközben azonban Evan Seinfeld kilépésével épp egy nem várt ponton állt be változás a bandában. A helyzet oklevelesen skizofrén: először nagy hanggal beharangozzák a klasszikus négyes újjáalakulását, komoly sikerrel körbeturnézzák az egész világot (így Budapestet is), a felvételek közben mindannyian agyondicsérik az új dalokat, aztán miután elkészül az anyag, az egyik főarc még a megjelenés előtt szépen kiszáll... Amolyan igazi coitus interruptus ez az egész a kellemetlenül elsült fajtából, hogy Mr. Spyder Jonze-hoz passzoló kifejezéssel éljek, és még akkor is megkeseríti az ember szájízét, ha Scott Roberts – aki a legutolsó Means To An End anyag idején még szólógitárosként feszített a Bióban – jó megfejtésnek tűnik Evan helyére, hiszen még a fazonja is stimmel.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 8155

Evanescence: EvanescenceAz, hogy egy sikeres rockzenekar élén egy nő áll, 2011-ben maximum egy vállrándítást érdemel. Az, hogy ezt a formációt a mai napig a világ vezető rockcsapatai között tartják számon, máris érdekesebb, főleg úgy, hogy 1995-ös megalakulásuk óta nem azzal töltötték az időt, hogy évente-kétévente összehozzanak valami frappáns slágergyűjteményt, hanem szép fokozatosan érték el a csúcsot – aztán persze meg is borultak bizonyos szempontból, ahogy az illik ilyenkor – náluk ez a tagcseréknél érződött. A 2003-as Fallen lemez döbbenetes sikerét a 2006-os The Open Door már nem tudta megismételni, már ha sikertelenségnek lehet nevezni valamit, amiből 6 millió példány fogyott világszerte, igaz, ez az előző 15 millióhoz képest valóban visszaesés. Kétségtelen, hogy az öndefiniáló Evanescence címet viselő idei album nem fogja elérni ezeket a számokat, de ezen senki nem is fog csodálkozni. Már rég átléptünk egy másik világba.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 3628

Kezdhetném egy kis magyarázkodással a méltatást, mondhatnám, hogy azért szól kicsit megkésve a tavaly megjelent albumról a dicstelen himnusz, mert a jó bort érlelni kell, vagy mert új core hajnala virradt a műfajban, de sajnos én sokáig alszom, így lecsúsztam róla. Blabla helyett halljunk szót, valljunk színt: az album megjelenésekor szépen becsusszant a megfelelő mappába – hogy aztán néhány hallgatás után feledésem homályába és egy még megfelelőbb mappába merüljön, kerüljön. Szép számban jelentek meg minőségi anyagok is akkoriban, ha diplomatikusan akarok fogalmazni.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 3695

December 8-án egy olyan, valódi csemegének ígérkező koncert lesz a Dürer kertben, amit igazán vétek lenne kihagyni. És nem is (csak) azért, mert ingyen lesz, sokkal inkább, mert a tavalyi Shrinebuilder szeánsz után ismételten tiszteletét teszi nálunk a doom pápa Scott Weinrich, vagyis inkább Wino. És ezt a fazont tényleg bármikor öröm látni/hallani, hiszen szinte egy személyben megjelenít mindent, amit a doom metal jelent. Nyers, szikár, elég komor fizimiskájú alak, akiről lerí, hogy nem különösebben ajánlatos viccelni vele és nem feltétlenül a világ legbarátságosabb embere ugyan, viszont ha egyszer megkedvelted, többé már nem igazán fog elereszteni. Pont, mint a zenéje.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 4412

A 2011-es évértékelő összeállításakor szembesültem azzal az örömteli ténnyel, hogy a tavalyi évben valahogy erősebb volt a melodikus/AOR/hajmetal felhozatal, mint az utóbbi időben szinte bármikor. Illúziókba persze nem ringatom magam, hiszen mindent elárul a stílus jelenlegi állapotáról, hogy a csúcslemezeket az egyetlen Steel Panthert – és talán a Reckless Love-ot – leszámítva kivétel nélkül fénykorukat huszonharminc éve élt veterán előadók (Journey, Vain, Night Ranger, Mr. Big, Alice Cooper, Michael Monroe satöbbi) szállították... De legalább ezeket jó szívvel lehetett hallgatni, ha már a Frontiersnél púposkodó ismeretlen tucat-stúdióprojektek és mesterségesen összeerőltetett nagy nevek egyenproduktumaival nem igazán tudok mit kezdeni.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 5326

Hetek óta halogatom ezt az ismertetőt, mert reméltem, hogy ha eltelik egy kis idő, jobban beérik nálam az utóbbi évek egyik legsikeresebb szupergroupjának új műve. Immáron bő két hónapnyi ismerkedés után azonban sajnos le kellett vonnom a végkövetkeztetést: akármennyire is szerettem a két évvel ezelőtti első nekifutást, Sammy Hagarék bizony elsiették egy cseppet a másodikat. Még akkor is, ha az amúgy poénos címválasztással pont azt akarják sugallni, hogy átugrottak egy minden zenekar életében necces lépcsőfokot... Eleinte csak azt hittem, biztos nem hangolódtam rá megfelelően a Chickenfoot hullámhosszára, ám amikor a menetrendszerű pihentetéseket követően minden egyes újabb kísérletnél ugyanaz az „és akkor mi van?" érzés járt át, rá kellett jönnöm, hogy itt bizony többről van szó ennél.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 4668

Sokat panaszkodunk mi itt a Shock!-on (de az is lehet, hogy csak én), hogy mostanában micsoda irtózatos lemezdömping ömlik az ember nyakába, és mennyire sok a megjelenő alkotások között a fércmunka. Ennek több oka is van, ám szerintem a legfontosabb mind közül az, amit talán a legkellemetlenebb bevallani: a rock, mint olyan, kifulladt. A fémzene már jó ideje nem tesz mást, mint önmagát ismételgeti újra és újra. Új, addig járatlan ösvényeket már képtelen vágni maga előtt, hiszen ebben a műfajban mára már mindent megtettek, amit csak a gitár-basszus-dob-billentyű szabta lehetőségek megengedtek. Itt már nincs új a nap alatt, a frissesség varázsa pedig nem egyéb, mint illúzió, amelyet a rajongói lelkesedés tart még életben.

Részletek
Kategória: CD kritika
Találatok: 8933

Hosszú hónapok óta kommunikálja a Korn a sajtó felé, hogy mennyire döbbenetes új dolgot készítenek, és még csak hasonló sem jelent meg ezidáig. Nos, ez valóban így is van: Korn dalokat eddig még senki nem kombinált dubsteppel, mindazonáltal finoman szólva is dőreség forradalminak és újszerűnek kikiáltani az The Path Of Totalityt. Azt sem igazán értem, miért esett a zenekarnak a rajongók nagy része habzó szájjal az előre kiszivárogtatott két dal kapcsán, hiszen semmi mást nem hallhattunk, mint két valóban slágeres és fülbemászó, ízig-vérig Korn dalt kicsivel több elektronikával. 2011-ben pedig két gyökeresen más zenei műfaj összeházasítása csak azok számára lehet nóvum, akik valami elzárt szigeten tengették eddig az életüket, bármiféle külső inger – és persze internet – nélkül.