0-9 A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U V W X Y
Z

A borsos jegyár sem tudott elrettenteni attól, hogy a '97-es Sziget után újból közel kerüljek egy élő legendához. (No Sleep 'Til Alsóörs) Akkor járt ugyanis utoljára nálunk a világ első számú rock'n'roll fazonja és cinkosai, hogy maradandó nyomot hagyjanak hallójáratainkban. Jöhetett itt motorparádé, bungee jumping, netán Hooligans koncert fullos háttértáncos gádzsikkal (Csipáék tényleg inkább csak amolyan mellékszereplői voltak ennek az estének) vagy bármiféle egyéb látványosság, nekem ez az este mindenekelőtt a Motörhead bulijáról szólt.

Vannak olyan zenekarok, melyeket az embernek akkor is látnia kell, ha történetesen épp nem nagy rajongója az adott stílusnak. Ilyen a Morbid Angel is, így tehát – annak ellenére, hogy nem vagyok egy death metal fan – én is leslattyogtam nemzeti ünnepünkön a Népligetbe. Mivel én is utálom, ha olyanok okoskodnak a kedvenc műfajommal kapcsolatban, akiknek fogalmuk sincs az adott zenéről, így most én sem bocsátkoznék világmegváltó gondolatokba, netalán valamiféle észosztásba, inkább csak leírom, nekem hogy tetszett a buli.

Biztos mindenki emlékszik a nyolcvanas évek gagyi tini-karatefilmjeire… Adott egy visszahúzódó srác, akit mindig elvernek a nagyok, bénázik tesiórán, a menzán magára borítja a tálcát, stb., és közben csendben gerjed az elérhetetlen pomponoslányra. Aztán egy éjjel Bruce Lee leszáll a poszterről, vagy a szomszédban élő ferdeszemű tata lefesteti hősünkkel a kerítést, és ettől ő pár héten belül feketeöves téglaroppantó bajnokká válik. Ugyanebben a kategóriában készült pár gitáros-metalos film is annak idején, ahol a kis gizda áhítattal nézi kedvenc bandája videoklipjét, aztán egyszercsak pl. beszippantja a tévé… Szóval kb. ugyanaz, talán pomponoslány híján britnifejű rockercicával, koravén kínai kertész helyett pedig maga az öltönyös öreg ördög lép színre, hogy egy tűzpiros gitárért cserébe a kiscsákó lelkét vigye magával. (Különben a talán legdurvább támadás a jó ízlés ellen a ’87-es “Crossroads” című opusz, ahol Ralph “Karatekid” Macchio gitárpárbajban legyúrja Steve Vait. Gyalázat!)

Oké, mint tudjuk, a Katatonia neve is a fellépők között szerepelt (Manic Movementről pedig szó sem volt eredetileg), de ők valamiért lemondták a bulit. Igaz, a nézőszámot ez a sajnálatos tény döntően nem befolyásolta, nem lett tehát gáz a koncert, bár azért telt házról sem beszélhetünk. Más kérdés, hogy a legtöbben csak a Kreator színre lépésénél futottak be a Csarnokba, ekkorra alakult ki számottev tömeg a teremben. Tegyük azonban hozzá, a „késve” érkezők sem maradtak le semmilyen létfontosságú eseményről.

nevermore_k4A nem akármilyen neveket rejtő fesztiválturné odisszeája aznap épp a magyar határ közelébe vetette az öt csapatot, mi pedig egy totálisan megszállott, nyughatatlan rajongókból álló ötös tagjaiként eredtünk a nyomukba. Amilyen sokszínű a fellépők névsora, olyan vegyes a társaság is: kit a Nevermore, kit az In Flames vagy a Dimmu Borgir vonzott leginkább...

A Moonspell neve messze nem pörög már úgy, mint mondjuk bő tíz éve, az Irreligious tájékán, amikor az európai színtér egyik nagy reménységének és titkos fegyverének számítottak, de még ennek fényében is meglepett, hogy legfeljebb 350 ember volt rájuk kíváncsi. Persze sokszor jártak már Magyarországon, úgyhogy talán ez is hozzájárult a koncertet fogadó visszafogottabb érdeklődéshez.

Azért eredetileg nem egészen erről volt szó! Az előzetes hírek az Armored Saint és a Saxon fellépését is ígérték, utóbbi neve a jegyen is rajta volt!.. A vége az lett, hogy a tradicionális heavy csapatok közül egy nem sok, annyit sem láttunk, és a több mint egy évtizedes múltra visszatekintő katowicei metal őrület idén erősen death-doom-dark-gothic jelleget öltött.

A brit The Pilgrim Fathers azt az igazi széteffektezett, porszívósra torzított ősrockot játssza, ami koncerten nálam akkor működött volna, ha valami tudatmódosító hatása alatt állok, a helyzet azonban nem ez volt, ezért aztán elég kevéssé tudtam ráhangolódni a ’60-as évek végét idéző dallamvilágra, a néha berobbanó széttorzított gitárokra és a sci-fi hanghatásokra. Pláne, hogy a zenekar sem igyekezett különösebben eladni a produkciót, eléggé magukba borulva játszottak. Ahogy elnéztem, a közönség nagyobb része is inkább csak érdeklődve figyelgette a bandát, de különösebben nem reagálták le a zenét. Kérdés persze, mit lehetne élőben lépni erre az egészre… Rokonszenves a fiatal csapat, de nem ilyen közegbe valóak, legalábbis szerintem.

Emlékszem, mennyire meglepődtem a minden elvárásomon felüli felhozatalon, amikor a decemberi Opeth koncerten megláttam a 2006-os Metalmania programtervét. És bár a Testament helyett a Therion lett végül az estet záró fellépő, a Negative Art jelesre vizsgázott fesztiválszervezésileg.

moby_dick_p2002_06Az 1998-as búcsúkoncert óta a négy Moby Dick tag közül hárman szépen megtalálták a számításukat az ún. civil szférában (Hoffer Péter ex-dobos ugyanis megmaradt a pályán). Szerencsére azonban maradt még bennük a muzsikusvérből jócskán, mert hát annyi szép és sikeres zenészévet nem lehet csak úgy kitörölni a memóriából, és annak tudatában, milyen minőséget képviseltek Smiciék eddigi monstre PeCsa bulijai, nyilván minden rajongó könnyebb szívvel csengette ki most is a belépő árát.

Nem mondhatnám, hogy problémáktól mentes volt a MetalMania cirkusz harmadik magyarországi jelenése… A legfőbb tanulság mindenképpen az, hogy az Almássy tér nem alkalmas egy ekkora szabású esemény lebonyolítására, és ez még akkor is így van, ha a főattrakció sem könnyítette meg éppen a szervezők és a többi fellépő életét. Hát igen: mivel Chuck Billyék valami rejtélyes oknál fogva közel három órán keresztül csekkolták a hangzásukat, így az eredetileg 14.45-re tervezett kezdés alaposan elcsúszott, és az első fellépő csak valamivel 17 óra előtt pattanhatott fel a deszkákra, természetesen rövidített programmal.

A Moby Dick régi favorit nálam, talán azt is mondhatnám, hogy a kedvenc magyar bandám, így egy pillanatra sem volt kétséges, hogy a Petőfi Csarnokban a helyem ezen az estén. Az utolsó falat bejgli elfogyasztása után kicsit késve érkeztem a bejárathoz, így a Virgin One műsorából sajnos semmit nem láttam, a Monastery pedig elmaradt, így a Depresszió volt számomra az est nyitánya. Nos, amit ők művelnek az abszolút nem az én műfajom, de mivel egyik kedves barátom nagy rajongójuk, ezért láttam őket néhányszor, és most is végignéztem a műsort. Az tagadhatatlan, hogy amit csinálnak, azt jól csinálják, bár szerintem igazából nem sok újat mutatnak… Lendületes, kicsit punkos zenéjük legfőképp a fiatalokhoz szól, akiket most is elkapott a lendület. Bár ekkor még eléggé néptelen volt a PeCsa, mégis kialakult kisebbfajta pogó, és láthatólag a csapat is élvezte a fellépést. Aki szereti, biztos most is elégedett volt a röpke háromnegyedórás program végén…

metalmania2008Tavaly év végén eltökéltem magam, hogy idén ha törik, ha szakad, megnézem Dave Mustaine-t és csapatát, erre pedig kedvezőbb alkalom nem is kínálkozhatott volna, mint az Overkillel, az Artilleryvel és a Flotsam & Jetsammal is megerősített Metalmania fesztivál. Rajtuk kívül persze még számos rangos zenekar fellépett a fesztiválon (Primordial, Marduk, Vader, Satyricon, The DEP, stb.), de mivel ezen csapatok munkásságának finoman szólva sem vagyok szakértője, illetve energiám sem volt mindegyiküket megnézni, nem is emlékeznék meg róluk túlzottan.

Az idén 25. születésnapját ünneplő soproni Moby Dick egy igen nagyszabású bulival emlékezett meg negyedszázados fennállásáról február 10. napján a Petőfi Csarnokban. Előzenekarok is akadtak szép számmal persze, ám a csúcspont mindenképpen a soproni srácok kétórás, őstagokkal és sztárvendégekkel fűszerezett koncertje volt.

A Metallica - és ami mögötte van... Egyszer volt, hol nem volt, még az Atlanti óceánon is túl, a 80-as évek elején egy pattanásos és roppant lelkes szőke srác úgy gondolta, hogy egy olyan zenekart hoz össze, amilyen nincs sehol máshol kerek e világon. S úgy is lett.

Bármilyen hihetetlen, de a soproni Moby Dick ezen februári alkalmat megelőzően egyetlen egyszer sem lépett még fel a Wigwamban, ráadásul, ha jól emlékszem, a tavalyi jubileumi buli óta egyáltalán nem játszottak a fővárosban, így igencsak ideje volt már, hogy tiszteletüket tegyék errefelé.

Tipikusan az én formám, hogy életemben egyszer indulok el valahová időben, és akkor sem érkezem meg pontosan. Igaz, ebben nemcsak az M1-esen történt csúnya tömegbaleset játszott közre, hanem az is, hogy Matthew Tuck operációja miatt a Bullet For My Valentine lemondott pár turnéállomást, köztük a bécsit is, így a speciális vendégként meghívott Heaven And Hellnek előbb kellett kezdenie.

Azt hiszem, már-már köztudott, hogy szerkesztőségünk nagy része nem kimondottan rajong a klasszikus magyar rockzenekarokért. Persze ennek generációs okai is vannak/lehetnek, elvégre a kollégák nagy része nem lehetett jelen a magyar rock fénykorában, a régi nagy nevek gyakran önparódiába fulladó, kínos önlejáratását és kompromittálódását viszont már szinte élő egyenesben követhettük az elmúlt 10-15 évben.

Nagy szerencse, hogy amikor elkezdték árusítani a jegyeket erre a koncertre, még élénken éltek bennem az AC/DC-s tapasztalatok, és valóban: aki nem lépett azonnal, itt is lemaradt a jóról. A bécsi Stadhalle körülbelül feleakkora, mint amilyen méretű helyeken a Metallica játszani szokott, így gyorsan rá kellett startolni a belépőkre, amik aztán nem egészen egy nap leforgása alatt el is fogytak. Nem kifejezés, hogy örültem a szerencsének, mint majom a farkának, a Death Magnetic lemeznek köszönhetően ugyanis évek hosszas kihagyását követően ismét Metallica rajongóvá avanzsáltam, ráadásul ehhez hasonló fedett arénás, pláne körszínpados turnét emberemlékezet óta nem csináltak Európában.

Nyár óta nézegettem, hogy mi az isten csapása lehet az a Miyavi, és persze elsőre én is lánynak néztem a flyeren szereplő japán srácot (illetve félig japán, félig koreai, de ez nagyjából mindegy is), majd miután kb. két YouTube videót megnéztem, úgy döntöttem, ez annyira bizarr és távol áll mindentől, amit eddig valaha láttam, hogy meg kell nézni. Aztán persze később (tulajdonképpen már a koncert után, előtte direkt nem riogattam magam semmivel) informálódtam, hogy ez a nettó transzvesztita külső egyfajta stílusjegy (visual, J-pop, bármit is jelentsenek ezek), és ebben a műfajban halálosan normális az is, ha a srácok fullosabban sminkelik magukat mint a csajok. Persze mit csodálkozunk, Japán az a hely, ahol metalkoncerten illedelmesen tapsolnak, majd elmennek fosóversenyt nézni, más kultúra, más világ. Nekik mi vagyunk idegenek, nekünk ők és ez soha nem fog megváltozni.

Korrekt húzás James Hetfieldéktől, hogy az utóbbi években már nem üzleti szempontok alapján válogatják a nyitóbandáikat, és tényleg kizárólag olyanokat visznek magukkal turnézni, akiket ők is szeretnek (nem volt ez mindig így...), de egyetlen csapatot sem szabad megítélni annak alapján, amit ilyen körülmények között produkálnak.

Kissé abszurdnak tűnhet igazi Misfits turnéként hirdetni olyan koncertsorozatot, ahol mindössze egy alaptag, nevezetesen Jerry Only bőgős/énekes (fölöttébb találó a név ez esetben, ha-ha!..) képviseli a bandát és annak jól ismert horror image-ét, bár Dez Cadena (Black Flag) gitáros és Marky Ramone (természetesen Ramones) dobos jelenléte vitán felül a “nem semmi” kategóriába tartozik.

Mivel sikerült pont a Subscribe búcsúzására megérkezni, így sajnos lemaradtunk az utóbbi hónapok egyik legcombosabb magyar lemezét megjelentető brigádról, amire nincs mentségem. Sajnáltam a dolgot, de hát majd legközelebb.

Az idén nyári kiszámíthatatlan időjárás, no meg a szokásosan kiszámíthatatlan hazai koncertre járó réteg a Petőfi Csarnok belsejébe helyezte a Ministryt. Nem is baj, előző nap Avril Lavigne-en sikerült esernyővel+esőkabátban rommá ázni és megfázni, semmilyen porcikám nem kívánt egy újabb szabadtéri áldást.

Döbbenetes sűrű programon rágtam magam végig az elmúlt cirka két hétben, ráadásul szinte minden második koncert után bólintottam, hogy ez igen, az év bulija, mi jöhet még? Ha akkor valaki azt mondja, hogy az idei év legjobbjának (eddig sanszos) a Meshuggah-t fogom mondani, önként vonultam volna be vele kényszerzubbonyban a puhafalúba. És mégis.

Kellemes péntek esti kikapcsolódásnak ígérkezett az ismert underground arcokat tömörítő három csapat fellépése a Nagyvárad téri "Terembúrában", előttük pedig egy számomra eddig ismeretlen fiatal társulatot is lefigyelhettem. Nos, a Weightin' 4 U amolyan "mindenki kedvére" jellegű műsorral próbálkozott, amelybe ugyanúgy belefért a Fuel és a Seek And Destroy (hej, azok a régi idők, amikor szinte minden magára valamit is adó fiatal hazai metal banda játszotta ezt a dalt!..) a Metallicától, mint egy kis Pantera és Rammstein is.

megadeth_k1Harmadszor tette tiszteletét nálunk Dave Mustaine és csapata, akik a metalhoz is visszatértek a rádiós (le)szereplés után. Hiába, elég rosszul hangzott volna az amcsi diszkókban az, hogy megahalál, mint sztárcsapat... Nyolckor kezdődött volna a koncert, viszont az emberek csak jöttek és jöttek, így cirka 8:20-kor lépett színpadra a zenekar. Tömegnyomor mondjuk nem lett, de bő 3/4 ház igen, ez pont elég volt ahhoz, hogy az amúgy elég párás idő a teremben dzsungelesen izzóvá váljon. Mazochistáknak kitűnő alkalom nyílott arra, hogy a színpad előtt fogyókúrázzanak, mínusz 5 kg garantált súlycsökkenés.