0-9 A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U V W X Y
Z

A beszámolómat egy Paksi Endre idézettel tudnám kezdeni: "Ha nagy koncert lesz, akkor úgyis megyek". Nos, ez a nagy koncert a Rush zenekar koncertje volt. Amikor mentem a nagy zenei eseményre, csak néztem, mint a légy, mert ugye mások voltak a körülmények, mint odahaza. Itt a környezeti dolgokat értem. Amikor bementem az A.C.C. (Air Canada Centre) épületébe, akkor a néhai Budapest Sportcsarnok jutott eszembe. A kapunál ugyanúgy motoztak, csak annyi volt a különbség, hogy mindenki ereklyéjét, a jegyet nem tépték el, hanem beszkennelték, és így nem lehetett újrahasznosítani.

Rush koncerten voltam? Csak ennyi kimondani? Átélni sokkal több volt! Sokkal. Rég elfeledett infantilis rajongás ízét éreztem a számban. Mikor az T-Mobile Arena elé értünk, belegondoltam, hogy Geddy, Alex és Neil (a kanadai zenekar három zsenije, akik már akkor lemezt adtak ki, amikor apukám még félt a lányoktól) már valahol bent “téblábol”.

Elég jó kis rockhétvégét csináltam magamnak október közepére. Csütörtökön az asszony unszolására megnéztük az elég harmatos Jamie Winchestert (vessetek meg, de mindent a családi békéért), pénteken már a sokkal inkább fogamra való Replika születésnapozása volt terítéken a Wigiben, szombatra meg befigyelt a Kiss Forever ugyancsak szülinapos koncertje, ugyanott. Éljen az aktív pihenés. Hihetetlen, hogy rohan az idő. Anno az 1995-ös Hanyatlás demóval ismertem meg Csatóékat, most meg már a közösen eltöltött dekádot ünnepeljük. Jéééézus, öregszünk!

Néha nem könnyű megtalálni az ihletet, elvégre ha az ember egy nagyon régóta várt, közel tökéletes koncertet lát-hall-él át, mi az ördögöt is lehet hozzáfűzni a témához azonkívül, hogy „kurva jó volt”? Hát nem sokat. De ezért is vagyunk újságírók – tudnunk kell papírra vetni azt, amit amúgy nem feltétlenül érdemes: meg kell próbálnunk teljesen szubjektív érzéseket, benyomásokat objektíven mások elé tárni, úgy, hogy az egyszerre legyen informatív és érdekes. Nem nagyon volt ihletem az idei év egyik legjobban várt koncertjéről beszámolni sem: nagyon vártam, a buli várakozásaimat nemhogy igazolta, de felül is múlta, fantasztikus élmény, idei top 5-ös és nagyjából ennyi.

Május elsejének estéjét nem is lehetne kellemesebben eltölteni, mint egy koncerten, ráadásul ha még tresserkedni is lehet, nem is kívánhat az ember nagyobb örömöt. A Kék Yuk mondjuk nem kifejezetten a kedvenc helyem, sőt, így egy „ez van, ezt azért meg kell nézni” felkiáltással azért elballagtam a helyszínre.

Elfogult vagyok. Erről az emberről és a zenekaráról akkor se lehetne rosszat írni, ha egyébként lenne miért. De nincs. Jó persze, igaz hogy a basszusgitáros Marcus Blake lila póló-kétforintos farmer-bakancs összeállításban inkább lepattant műszaki egyetemi kollégistának néz ki, de simán folyamodhatna szociális segélyért Jim Wilson gitáros is (motoroscsizma, szűk fekete farmer, kínai póló megkoronázva mindezt egy förtelmes cowboykalappal), viszont jól játszanak.

Mindazoknak, akik nem az európai zenei élet központjainak egyikében élnek, olykor biz' hosszabb utat kell megtenniük, ha szeretnék elcsípni egy-egy kedvencüket valamely város színpadán. Ezúttal szerencsés voltam, hisz ahhoz, hogy láthassam a Rammstein legénységét, mindössze Bécsig kellett elbumliznom.

Rollins Band - sóhajtanak fel azon metallisták, akiket nem bírtak meghódítani sem a Hammerfall-szerű bőrös-szegecses mozgó anakronizmusok, sem pedig a gitárt markoló fiúbandák. A helyenkénti eufóriába csapó metallista-lelkesedést azért letörte kissé a csaknem ötrongyos belépő, ami meg is látszik a tömegen; egészséges sokaság (ezerkét-ezerötszáz embert saccoltak a saccográfusok), de nincs teltház, nem fúródnak vesék a könyökömbe, nem kell más lábán taposnom, és még véletlenül sem tudom ráönteni a traubisodámat senkire. Családias.

Jótékony előrebocsátásaim: 1. szószátyár leszek, 2. ráadásul elfogult is. Első ízben láttam közelebbről az Arénát. Kívül-bévül tágas építmény, a helyi erők pedig meglepően emberszabásúak és udvariasak voltak. Semmi tolongás, fennakadás – kezdünk felzárkózni a világ fejlettebb tájékaihoz?

therollingstones_2007Úgy néz ki, tényleg öregszem. Alig két héttel a margitszigeti Riders On The Storm fiesztája után ugyanis ismét egy olyan koncertre készülődtem, amin a fellépők életkora vígan túl van a hatvanon. Na jó, persze, ez a Stones, és lehet, hogy tényleg most láthatjuk őket utoljára (ennek ellentmondó hírek aztán rögtön másnap napvilágot is láttak), meg úgyis rég voltam igazi stadionkoncerten. Nem mondhatnám ugyan, hogy rajtuk nőttem volna fel, de a szimpatizáns státusz azért simán kijár, úgyhogy kicsengettem szépen a 14.900-at és vártam a nagy napot.

rammstein_2010Őszintén beismerem, igencsak felemás érzésekkel vártam a germán indusztriál istenségek harmadik magyarországi eljövetelét. Egyrészt a várakozás adott volt: eddig még nem találkoztunk élőben, a ’98-as Szigetes koncert idején ugye még ki a fene ismerte őket, arra meg már nem is igen emlékszem, hogy öt éve miért hagytam ki a dolgot.

Ráadásul azt azért mindenki tudja, hogy Lindemann és gárdája koncerten az igazi, esetükben a szórakoztatás és show kifejezéseknek tényleg van értelme, így akár azt is mondhatnánk, hogy ők napjaink KISS-e – ha ez a kijelentés nem lenne már alapjaiban megmosolyogtató. Viszont tudtam azt is, mennyire komolyan veszik azt, hogy egy-egy turné alkalmával az épp aktuális lemez dalai kerülnek terítékre, és hát a tavalyi Liebe Ist Für Alle Da enyhén szólva nem lett hatalmas mestermű. A koncertjegy novemberi megvásárlásakor még úgy voltam vele, hogy a hátralévő időben majd megszokom - „jóra hallgatom”, ahogy mondani szoktuk – azonban ez nem igazán következett be.

Cseppet sem lepett meg, hogy az öt évvel ezelőtti kisstadionos koncert nagy sikere után ismét teltház fogadta Budapesten Roger Waterst, a Pink Floyd egykori kreatív géniuszát, aki az istennek sem hajlandó felmarkolni azokat a garantálhatóan kilencszámjegyű dollárösszegeket, amiket egy David Gilmourral történő könnyes összeborulás és világkörüli turné hozhatna a konyhára.

Nem szívesen járok az E-Klubba koncertre, mert emlékeim vegyesek az ott megrendezett eseményekről: volt ugye a legendás Iron Maiden koncert, sosem szólnak igazán jól a bandák és hát mégiscsak egy “főállású” diszkóról van szó, ahol a rockkoncertek kedvéért nem cserélgetik le egy-egy napra a teljes személyzetet és így a “diszkós” attitűd időnként visszaköszön. A koncertszervezők azonban valamiért nem tudnak leszokni a helyről, aminek az okai nyilván abban keresendők, hogy a Wigwam mellett még nem nagyon létezik Pesten (Pecsánál kisebb méretű) épkézláb helyszín rockkoncertekre. A Wigwam sem mindig fenékig tejfel, de mégiscsak rockklub, és legtöbbször a koncertek hangzása is jó. Na mindegy, ez volt, ezt kellett szeretni, elindultunk, megérkeztünk és türelmesen vártunk a sorunkra. Majd ezt követően tovább vártunk. Valamilyen furcsa perverzió folytán ugyanis mind az E, mind a Wigwam esetében előszeretettel szívatják a fizető nézőket a beengedési folyamat elkezdésének elnyújtásával. Kösz, legalább friss levegőn voltunk addig is!

Robert Plant esetében nehéz nélkülözni a közhelyeket. A Led Zeppelin élén olyat alkotott, ami nem csak, hogy a hard rock és a heavy metal vagy a könnyű műfaj, de úgy általában véve a ZENE és az egyetemes kultúra fejlődésére is óriási hatással volt.

Ha jól számolom, ez volt a negyedik alkalom az utóbbi négy évben, hogy Rage koncerten voltam, ebből kettő előzenekaros fellépés volt (Primal Fear, Helloween), kettőt pedig főzenekarként nyomott a trió. Ha tavaly odaértünk volna a Masters Of Rock fesztiválra a cseheknél, akkor meglenne az öt és pezsgőt is bonthatnánk. Valamennyire tehát meg kellett gondolni, érdemes-e kimenni, hiszen nagyon jól lehetett tudni, mi várható. Nos, végülis pont ezért mentem el: Peaveyék ugyanis zseniálisak élőben, tehát egyszerűen meg kell őket nézni, amikor csak lehet – nem bántam meg ezúttal sem!

dimebagemlekest_k2005_3Kétségtelen, hogy a 2004-es év legnagyobb tragédiája, ami Dimebag Darrell-lel történt. Mindazonáltal már sokan írtak memoárt, búcsúbeszédet, megemlékezést, ezért én nem is foglalkoznék ezzel. Koncentráljunk a muzsikára, hisz Dime is azt tette egész életében és a megjelent több mint 1300 rajongó is ezért jött a Wigwamba. Na meg a hazai rockélet színe java... A több mint két órás koncerten tényleg mindenki ott volt, aki számít a honi undergroundban. Megjelent többek között Mentes Norbi, Töfi, Vörös Gábor és Madi is, hogy csak a legnagyobb neveket említsem.

Szinte hihetetlen, de már több mint két éve annak, hogy az überdobos showman Mike Terrana és a Rage útjai kettéváltak. Azóta volt már szerencsém élőben látni Peavyt és Victor Smolskit a frissiben igazolt André Hilgerssel - természetesen nem okoztak csalódást - és a jó öreg Mike mestert is elcsíptem Tarja csapatában. A két évvel ezelőtti BYH-es buli igazolta, hogy van élet Mr. Terrana után is, a néhány hete napvilágot látott, immár tizenikszedik Rage korong a Strings to a Web pedig tényleg az utóbbi évek legerősebb anyaga a veterán csapattól.

Vannak koncertek, amelyeknél az ember nem igen tudja előre, hogy mire számíthat. Valahol persze minden élő fellépés lutri, az élményt nem lehet előre borítékolni, és talán éppen ez a szép a dologban, mégis, a Riders On The Storm esetében nagyon sok volt a kérdőjel.

queensryche_k1Mit sem tudtam az előzenekar kanadai The Tea Partyról, de név alapján nem sok jóra számítottam. Ehhez képest kellemesen csalódtam, mert kimondottan érdekes és élvezetes zenét vezetett elő a trió. Elsőre az tűnt fel, hogy a jamaicai beütésű Gary Moore-nak kinéző énekes-gitáros (aki mellesleg számos egzotikus hangszert is használt) hangja a Cultos Astburyéra emlékeztet, de aztán rájöttem, hogy helyesebb a Doors-hoz hasonlítani, mivel az egész Tea Party ahhoz áll közelebb. Voltak egészen modern dolgok a zenéjükben, miként ősrockos részek is, meg sok-sok közel-keleti zenei hatás. Ennyi alapján egy 8-9 pontot megérdemel a csapat, nagyon tetszett a műsoruk.

Mivel a Devil’s Slingshot előtt lemaradtam a K3-ról, most láttam először őket. Kállai János, Szuna Péter és Nagygyörgy Gábor vitán felül baromi jól nyomják ezt az instrumentális prog metalt, nagyon tudnak bánni a hangszereikkel, feszesen és töményen szólalnak meg, roppant okosan muzsikálnak, ráadásul olyan bivaly hangzást kaptak, hogy nem hittem a fülemnek.

queensryche_k2008_2Ugyan sokan hörögtek azon, hogy mégis milyen dolog volt már a csendrendelet miatt a belső nagyterembe költöztetni a szabadtérire tervezett színpadi showt, a változtatás a koncert napján kétszeresen is igazolást nyert. Egyrészt, kábé a benti nagyteremnek megfelelő (hátul már kissé lazán is álló) embertömeg jött össze az estére - ez egyébként a mai viszonyok között szerintem egyáltalán nem vészes nézőszám, de a kinti 3-4000 fős placcon már furábban nézett volna ki.

Tavaly különböző okokból kifolyólag kihagytam Richie Kotzent, mivel azonban állítólag zseni volt az a buli, ezúttal úgy döntöttem, megnézem magamnak a srácot. Mivel egyetlen Richie szólólemezzel sem rendelkezem, illetve Posion-ügyben is meglehetősen hiányosak az ismereteim, teljesen objektíven közelíthettem a bulihoz. A végkövetkeztetés pedig egyértelmű: nem bántam meg a részvételt!

queen_k2005_1Nos. Aki szerint a Queen csak egy apró porszem a már letűnt zenekarok porszívózsákjában, lapozzon is tovább. Ez egy ultra-elfogult közvetítés lesz (ami nem feltétlenül jelent minden esetben pozitív hangvételű áradozást), mivel a Queen életem meghatározó zenekara volt.

richie_kotzen_p2009_21Valahol döbbenetes azért, hogy egy világsztár, aki konkrétan poszterarc volt annak idején (illetve a világ egyes tájain még mindig) egy évben már másodszor jár nálunk – februárban ugye már megfordult a hajón Richie Kotzen, noha akkor éppen Jack Sparrownak álcázta magát (hála az égnek azóta megszabadult a borzalmas szakálltól).

queen_p2008_006Persze, eltelt huszonkét (!!!) év a legendás, Népstadionbeli koncert óta… És igen, Freddie halála is már tizenhét éve történt - ennek fényében még úgy is furcsa egy 2008-as Queen koncert, hogy ez a második ebben a felállásban. Gondolom mindenkinek a könyökén jön ki, hogy állandóan arról beszélek, mennyire gyenge ötlet volt az Európában szinte teljesen ismeretlen, de máshol is eléggé levitézlett hírnevű Paul Rodgers csatlakozása, az meg főleg elbaltázta az „amihez a Queennek köze van, csak minőségi lehet” elméletet, amikor egy öregecskedő, inkább Rodgerses, mint Queenes új lemezt is összehoztak.

Ezer éve nem láttam a Replikát (leszámítva a nyári unplugged bulit), így ideje volt már egyszer meglátogatni Csató Petit és kompániáját. Anno az első lemezük eléggé bejött, a másodikat is szerettem, de utána valahogy elvesztettem a fonalat velük kapcsolatban. Az új lemez – biztos, hogy nem lett volna a “Durva élet”-nél jobb cím?! – megjelenése volt ezen este apropója és a Mantra is fellépett Kowával az élen, de róluk még lemaradtam.

queen_tribute_k2005_2Eddig nem volt megszokott koncerthelyszíne a Wigwam a Queen rajongóknak: az Emlékzenekar is a PeCsában játszott az elmúlt években december tájékán, így mindnyájan kicsit félve gyülekeztünk a helyszínen, ahol bitang hideg volt, és a szívbajt hozta ránk, hogy 10 körül még csak a zenészekkel és rokonaikkal csevegtünk egyen-ketten.