Noha az ausztrál – konkrétan tasmániai – Psycroptic már idénre várható nyolcadik nagylemezén dolgozik, igazából csak az utóbbi néhány évben kezdett igazán mozgolódni körülöttük valami. Vagyis a szélesebb közönség a világnak e részén még mindig csak tanulgatja a Haley tesók, a dobos Dave, illetve a gitáros Joe bandájának nevét. Bevallom, én is csak az utóbbi években figyeltem fel erre a tényleg különleges zenekarra, ismerkedni viszont sosem késő, ráadásul ebben az esetben bőven meg is éri, mert marha jók. A tavaly év végén kihozott, kétszámos The Watcher Of All EP pedig már csak formai keretei miatt is kiváló ízelítő a négyes munkásságából, hiszen rövid, és könnyen bele lehet kapaszkodni általa, miről is szól itt a játék. (Biztosan nem arról, amit a klisés és ocsmány borító sugall...)

A Psycroptic a súlyos zenei oldalakon, lapokban általában a technikás death metal címkét kapja, ami egyfelől érthető, a másik részről viszont nem teljesen írja már le a mai zenéjüket. Jó, az új minialbum első dala, az A Fragile Existence már címében is a néhai Chuck Schuldinert idézi, és ha nagyon akarjuk, magára a nótára is rásüthetjük a skatulyát, bár szerintem nem igazán érdemes. Valóban összetett, intelligens, ám igen erőszakos fémzenét hallunk, de ez itt nem kópia, és főleg nem 1991-es vagy akár 2005-ös panelekből kukázták össze. A durva törésekkel operáló, ide-oda tekeredő, folyamatosan pulzáló, négy és fél perce alatt egyetlen pillanatra sem nyugvó szám egyszerre hat a zsigeri ösztönökre és az agyra, ráadásul akármilyen kiművelt, még baromi fogós is. Az ilyesmi azért elég komoly attrakció ám ezen a vonalon... Pláne, hogy a végeredmény még valami fennkölt, apokaliptikus szépséget is rejt magában. Az ezt követő címadó némileg direktebb, hagyományosabb szabású tétel, és ha mindenáron el kell helyeznem műfajilag, legalább annyira groove/thrash is, mint death metal. Ez nemcsak a gitáralapokra, de Jason Peppiatt énektémáira is áll, és szintén roppant jól sikerült.

Nem tudom, mekkora kiugrási lehetőség áll még a Psycroptic előtt, elvégre mégis két évtizedes zenekarról, negyven körüli arcokról beszélünk, nem pedig világmegváltó ifjú titánokról. Én azért szeretnék bízni benne, hogy ami érdemes rá, az előbb-utóbb legalább azt a réteget eléri, amelyik fogékony lenne rá, márpedig biztosan tudom: ez a minialbum is nagyon sokaknak bejönne, ha eljutna hozzájuk. Utána pedig lehet szépen visszaásni az eddigi munkásságukban... Két számot és nem egészen nyolc percet nem akarnék mindenáron számszerűen értékelni, de ha a következő lemezen is tartják majd ezt a szintet, az biztosan nem fog megállni kilenc pont alatt.