Mondhatni, menetrendszerűen érkezett meg év végén a Dark Tranquillity új nagylemeze. Mivel a zenekar az elmúlt évtized folyamán elég rendesen ráállt egy megbízható, szinte üzemszerű, kilengésektől mentes működésre, az ember ösztönösen rámondaná a Momentre, hogy olyan, mint mindig, tehát jó, de igazából nem hoz nagyon extrát a banda világába. Most mégis úgy érzem, hogy Mikael Stannéék valamelyest frissítettek a recepten, még ha csak nüanszokról is van szó. Amúgy meg ezekkel együtt is tényleg olyan a lemez, mint mindig, tehát jó.

Az árnyalatok változása persze nem véletlen, hiszen ez az első album a göteborgi alapbandától az évek óta csendestársként üzemelő Niklas Sundin nélkül, a fedélzeten a turnékról évek óta ismert Christopher Amott és Johan Reinholdz gitárosokkal. Ha valaki valaha is hallotta gitározni a kisebbik Amottot, nyilván sejtheti, hogy ha nem is a dalokra, de a szólómunkára elég rendesen rányomta a saját bélyegét, és az Andromedából ismert Reinholdz sem kispályás figura. Emellett pedig dallamosabb, melodikusabb ez a lemez, mint az előző jó néhány Dark Tranquillity-lemez. Az előzetes nyilatkozatokban még a némiképp megosztó – de kiváló – Projector is előkerült itt-ott. Ez összességében talán túlzás, de abból a szempontból áll a párhuzam, hogy Mikael Stanne itt is többet használja most a tiszta hangját, mint általában.

Az említett nüanszok lényege nagyjából ennyi, amúgy összességében Sundin nélkül is jellegzetes Dark Tranquillity-lemeznek örülhetünk. Úgy gondolom, ennyi év után az ember nem is vár nagyon mást – vagy pláne sokkal többet – egy-egy efféle patinás alakulattól, ez a banda pedig mindig ügyelt a minőségre, amellett, hogy a hangzásuk is összekeverhetetlen. Mára persze ők is számos korszakot maguk mögött tudhatnak, ezek pedig szépen szintetizálódnak a végeredményben: így eshet meg, hogy akár egy dalon belül is teljesen organikusan elférnek egymás mellett szinte hard rockos vonalvezetésű riffek jellegzetesen nordikus melo-death elemekkel, atmoszférikus billentyűs témákkal és némi szolid elektronikával, védjegyszerűen éteri, melankolikus dallamokkal, meg persze Stanne károgó-harákoló bömbölésével. Megszólal a zene, és azonnal tudod: ez itt a Dark Tranquillity, és kész.

Dalokat tekintve talán egy fokozattal fogósabb, karakteresebb ez a lemez, mint az utóbbi néhány. Könnyű lenne ezt a több dallamos énektémával magyarázni, csak éppen nem felelne meg a valóságnak: igazság szerint a Phantom Days – Transient – Identical To None direktebb indító hármasa egy szemmel sem ül nehezebben a fülbe, mint az első melodikus refrént hozó The Dark Unbroken vagy a még több tiszta éneket rejtő Remain In The Unknown. Ráadásul énekileg tényleg szépen eltalálták a durva-dallamos arányt. Mikael mindig pont annyit és akkor ereszti ki a tiszta hangját, amennyire és amikor kell (hallgasd csak meg a Standstillt vagy az Ego Deceptiont, mennyire jók!), ahol pedig maga a nóta nem kívánja meg, nem erőltették a finomabb megoldásokat. Nem megyek végig minden számon, de nem hagy hiányérzetet a hallgatóban az anyag. A gitárszólókat is csak dicsérni tudom, de hát ez aligha lephet meg bárkit is két ilyen játékossal a fedélzeten.

Régi csapat sokadik lemezeként semmi sem indokol magasabb pontszámot, de összességében kiegyensúlyozott a produkció, a megszólalás is letisztult, áttekinthető (semmi szétkompresszált mai izé), szóval aki szereti a svédeket, aligha csalódhat. Ha meg eddig kimaradtak, a Dark Tranquillity még mindig elég jó ahhoz, hogy akár itt is kezdheted az ismerkedést a tekintélyes hosszúságú életművel.