0-9 A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U V W X Y
Z

Azt hiszem manapság minden black metal kedvelő számára nyilvánvaló, hogy bár egyre-másra alakulnak az ilyen stílusú bandák, kevés köztük az olyan, amire rá lehet mondani, hogy az eredetiségnek akár a szikrája is meglenne bennük. Nem hiszem, hogy ma már elég az, ami a Darkthrone-nak mondjuk a Transilvanian Hunger idején elég volt. Nem elég, ha az albumod garázsbandákat megszégyenítően szarul szól, nem elég az arcfestés, nem elég a pokoli szövegvilág, és az sem elég, ha beteges álneveket vesz fel minden zenész.

Aki az elmúlt két és fél órában nem lelt volna új talján bandára, annak itt van egy. A bazseválás ötlete a gitáros Pier Gonellától származik, aki már évek óta mocorog, de csupán mostanra tudott összebarkácsolni egy épkézláb csapatot maga köré. A fickó szoros összefonódásban áll a Labyrinth zenekarral - olyannyira, hogy el is szegődött hozzájuk pengetni. Cserébe ehhez az opuszhoz Rob Tiranti járult hozzá vendéghangilag.

Komoly hazai underground arcoktól tudom, hogy pl. a szlovákiai metal élet semmivel sincs elmaradva a magyartól, sőt... Jómagam nem igazán vagyok kompetens a témában, de az a tény, hogy egy kis helyi cég képes albumokat kiadni és a nemzetközi porondon is képviseltetni magát, nem keveset árul el.

Mi történhetett október 31-én, hogy ilyen fontos? Ja, akkor van a Halloween éjszakája vagy mi, mondjuk nem értem, mi köze a zenéhez, na mindegy. Ahogy elnézem a zenekari fotót, igénytelen külsejű farmon született amerikaiak, akik heavy metalt lélegeznek. Jaj, csak ezt ne... Kliséből már oly sok van így is.

Újra él és virul az Obituary. Igaz Allen West gitárosnak mostanában halvány sejtelme sincs, valójában akar-e zenekartag lenni vagy sem, na de majd csak eldönti. Előbb-utóbb. Addig is itt az új lemez, ami kb. olyan, mintha időgépbe ülnénk és visszarepülnénk úgy tizenvalahány évet. Vagy még többet, jaj, a fene sem tudja, annyira gyorsan pörög az idő kereke, nyehh.

Néhány hónappal ezelőtt volt szerencsém írni a szolnoki October bemutatkozó, négyszámos EP-jéről, ez pedig már az első komplett nagylemez, mely szerzői kiadásban látott napvilágot nemrég. Bár a zenekar soraiban kisebb változás következett be a bemutatkozó anyag óta – Nagy Lászlót Csurik Péter váltotta basszusgitáron –, a zenei irányvonal, és a minőség változatlan.

Büntetni való állapot, ha valaki death metalos létére nincs tisztában az Obituary fontosságával. Ez a -minden túlzás nélkül legendának nevezhető - floridai csapat, egyike lévén a legelső igazi death metal csapatoknak, legelső, Slowly We Rot lemezével kedvenc irányzatunk egyik alapkövét fektette le 1989-ben. Az azóta eltelt 10 évben hosszabb-rövidebb kihagyásokkal ugyan, de rendre előhozakodtak egy-egy új dalcsokorral a déli legények.

Az October zenekar megalakulása óta mindennemű felhajtástól mentesen, ám megbízhatóan, évről-évre egy-egy igényes kiadványt elkészítve dolgozik, melyek folyamatos előrelépést is jelentenek elődeikhez képest. Ezen folyamat harmadik lépcsőfoka jelen kislemez, mely még 2008 őszén jelent meg és három számot tartalmaz.

Számomra a 2005-ös év meglepetését ennek a London-Reading-i székhelyű, egyébként multinacionális, ráadásul egy Laz (polgári nevén Pallagi Laci) nevű énekes révén magyar tagot is felsorakoztató négyesnek az Emotionally Driven Disturbulence névre keresztelt második albuma jelentette. A csapat első produktuma egyébként a 2002-es Accidentally Making Enemies, amit sajna - két szám kivételével - nem ismerek, de ezen még majd változtatunk.

Az a szerencse ért, hogy kezdettől fogva figyelemmel kísérhetem az October zenekar munkásságát, így nyugodt szívvel állítom, a srácok egyikei azon keveseknek, akik minden alkalommal törekszenek a maximumra, nem csak a belbecset, de a külcsínt is beleértve.

Vannak zenekarok, akik olyan szinten hajítják sutba a hagyományos dalszerkezetet, hogy lemezeikhez nem érdemes a szokásos módon közelíteni. Mármint, hogy éppen melyik dalban találjuk a legfogósabb refrént, a legütősebb gitártémát, vagy a legjobban megírt szólót. Náluk mindez csak másodlagos, a lényeg az, hogy érzéseket közvetítsenek, képeket fessenek, víziókat vetítsenek elénk a világról, mindarról, amit maguk körül látnak.

Melodikus black/death metal ez is, csak éppen Belgiumból, tehát hörgés, gitárok, szinti a Tiamat, Cradle of Filth, Dimmu-vonalon, erős klasszikus metal beütéssel, amit leginkább a gitárok képviselnek, mind riffelés, mind szólók tekintetében.

Számomra is mindig öröm, ha egy friss, különleges hangzású csapatról írhatok, de mint az közismert, a különleges nem minden esetben egyenlő a szenzációssal. Itt ez az eleve meghökkentő nevű ausztrál trió, illetve második albumuk, amelynek "megfejtése" nem kis fejtörést okoz nekem.

Én is azon kekec ürgék közé tartozom, akik úgy vélik, hogy egy alkotás esetében bizony sokat számít az is, hogy a tartalmat milyen formában sikerül a közönség elé tárni. A szar az persze díszdobozba téve, színes szalaggal átkötve is csak szar marad, azonban sokkal inkább jellemző, hogy az a művész, aki veszi a fáradságot, és mutatós külsőt kreál művének, a mondanivaló szempontjából is igényeset alkotott.

Most egész őszintén: nem unjuk már baromira a tribute lemezeket, különös tekintettel az Iron Maiden előtt tisztelgőeket? De bizony! Én legalábbis nagyon. Mindazonáltal az embert mégis mindig érdekli, hogy kedvencei mit tudnak kezdeni egy másik kedvenc dalaival, a Maiden pedig különösen "nehéz" dió lehet még a legfelkészültebbeknek is.

Elsőre nagyon szokatlan volt eme litván csapat zenéje - talán, mert anyanyelvükön énekelnek, és ez a szlávos hangulat megtévesztő. Aztán próbáltam minél nyitottabban végighallgatni, és bizony előbb-utóbb a cd-lejátszó gyakori vendége lett ez a korong.

Nem mondom, hogy elárasztott volna információval a Nuke, gyakorlatilag elirányítottak a weboldalukra, ahol informálódhattam róluk. Így is tettem. 2000-ben alakultak, de csak 2003-ban kezdtek komolyabban zenélgetni. Koncerteztek mindenfelé, új dobos is került a zenekarba, aztán a Parkplatzban rögzítették ezt a négy dalt tartalmazó EP-t 2005 év elején, amit hozzánk is elküldtek.

Az új magyar heavy metal generáció egyik kiugróan jeles képviselője a győri Obstruction. Magam sem hittem volna, hogy valamennyire is megfog ez a lemez, mivel a szövegek elolvasása után elég klisésnek éreztem a produkciót. Viszont rögtön az első szám után kellemesen csalódtam.

Annak ellenére, hogy a Nuclear Assault mindig is az amerikai thrash színtér második vagy még inkább harmadik ligájában játszott, a nyolcvanas évek végén volt pár egészen jó lemezük, gondolok itt olyanokra, mint az 1988-as Survive vagy az 1989-es Handle With Care. Aztán a kilencvenes években, csakúgy, mint jó pár társuk, ők is eltűntek szépen a süllyesztőben.

Asszem, az Ossian után itt a második zenekar, akikre azt tudom mondani, bizony, ez a tipikus magyar metal. Az egyetlen külföldre utaló jel maga az Obstruction név, amit nem is értek teljesen, hiszen full magyarul szólnak a dalok és ez a név ráadásul eléggé nehezen kimondható egy magyar rocker számára. Számomra egyenesen olyan, mint egy jól irányzott tüsszentés (copyright V.Sz.).

Ez a Nox nem az a Nox, itt ugyanis egy holland csapatról van szó, melyben korábbi Deicide, Severe Torture és Centurian tagok egyesítették erőiket, az Ixaxaar pedig debütáló lemezük, mely a Pokol bejáratának nevét viseli magán.

A német Obsidian Gate története 1994-ig nyúlik vissza, de ez az első lemezük. Az ismertető "Richard Wagner találkozik a Black Metallal" címen mutatja be a háromtagú zenekart. A műfajon belül már megszokhattuk, hogy intróval indulnak az albumok, most sincs ez másképp.

Olasz csapat a Novembre, akik '95-ben adták ki debütáló lemezüket, melyet anno atmoszférikus dark metal és death keverékeként írtak le. Három újabb lemez után úgy érezték, hogy az első anyag, melyet még egy olcsó stúdióban, minimál produkciós keretek között rögzítettek, megér egy újrafelvételt. Így hát berontottak egy kicsit jobbnak tűnő stúdióba, rögzítettek mindent megint, és hogy jelezzék a minőségi különbséget az eredeti és az új között, új címmel látták el az anyagot, ez lett a Dreams D'Azur.

Durva, technikás death metalt játszanak az oldenburgi fiúk, és nagyjából ez minden, ami a lemezről elmondható. A név unalmas, a logót egy esztétikavizsgán kettessel átcsúszott rajzoló formálta cirkalmasra és unalmasra, a borító számítógéppel készült, béna, és... igen, unalmas, úgy van. A zene is pont ilyen, csak még sokkal inkább.

Az olasz Novembre elindult anno az Opeth/Katatonia útvonalon és nem is tért le róla. Zenéjük ugyan kicsit könnyebben emészthető (mondhatni populárisabb), mint az említett két csapaté, új lemezük pedig ebből ad ízelítőt több, mint egy órán keresztül.

Death/grind válogatás, 34 nótával, a műfaj(ok) kíméletlenebb zenekaraitól. Jókkal, rosszakkal, röhejesekkel, változó hangzással, ami érthető. A cd bookletje jó vastag, bár elég nehéz kibogozni melyik zenekarról mi a fontos, mondjuk nagyjából nulla infót tartalmaz, inkább lemezborítót meg dalcímet, elérhetőséget mellékeltek. Az is igaz, hogy dupla ilyen vastag booklet kellett volna ahhoz, hogy minden zenekarról legyen érdemi információ.

A szolnoki Nottingham első igazi, saját kiadású albuma. A csapat tagjai nem ma kezdtek el zenélni, s ezt ez a felvétel maximálisan beigazolta. Matos Zoli jellegzetes hangja az évek múlásával sem kopott meg, dallamos hard rock/metalban változatlanul a legjobbak között a helye.