Hírek

Magyar nyelven is igen jól dokumentált a Sabbath története, hiszen amellett, hogy már 2000-ben megjelent Szakács Gábor tollából egy Black Sabbath, Ozzy Osbourne és a Fekete Mágia című átfogó, írott anyag, az elmúlt években szép lassan előbb Ozzy, majd Tony Iommi és Ronnie James Dio hivatalos életrajza is honi kiadást kapott. Hozzájuk csatlakozott most Terry „Geezer" Butler, akinek Into the Void címmel megjelent monográfiáját pont a legendás basszer 75. születésnapjához igazítva dobta piacra a Helikon kiadó.

Geezer, akit a heavy metal basszusgitározás ősatyjaként is szokás emlegetni, társszerző nélkül, saját maga rendezte kötetbe emlékeit, a végeredmény pedig ennek ellenére kifejezetten olvasmányos és összeszedett. A korábban megjelent önéletrajzok ismeretében nyilván sok újat nem mutat, de akkor is érdemes végigszaladni rajta, ha a többi bandatag történetét már végigolvastad, hiszen mindig jó újra felidézni a legendás sztorikat meg a Sabbath kacskaringós életpályáját. Nyilván szóba kerül Geezer gyerekkora is, ami alapján képet kapunk arról, honnan jöttek a Sabbath tagjai. A családi gyökerek meg a birminghami háttér pedig természetesen igen komoly szerepet játszott nemcsak abban, hogy a négyes minden korábbi bandánál súlyosabb muzsikában gondolkodott kezdettől fogva, de abban is, hogy ezek a vert helyzetből indult figurák sosem adták fel, és tűzön-vízen át megvalósították álmaikat, sokszor a legmélyebb gödör aljáról is visszakapaszkodva.

A könyv egyik előnye egyben a legnagyobb hátránya is: lévén mindössze 280 oldal, akár egy délután alatt végezni lehet vele, és így a nem fanatikus rajongók számára sem válik unalmassá, másrészt viszont épp a helyhiány miatt, néhol meglehetősen felületes és egyértelműen túl gyors. Míg Geezer gyerekkora viszonylag nagy hangsúlyt kap a könyvben, hiszen csak a 80. oldalnál jutunk el a Black Sabbathig, addig a Live Evilig bezárólag született klasszikus lemezekre összesen százharminc oldal jut. Minden másra (Born Again, kooperáció Ozzyval, Dehumanizer, Cross Purposes, Reunion, szólólemezek, Heaven And Hell zenekar, 13 satöbbi) meg mindössze hatvan. Pedig az ember Geezer magyar fordításon is átütő, néhol kifejezetten önironikus, fanyar stílusának köszönhetően nagyon szívesen elidőzne még itt-ott.

Annak ellenére, hogy a felemlegetett sztorik nagy része már ismerős lesz, előkerülnek olyan események (Geezerről lévén szó, sokszor transzcendentális tartalommal) is, amikkel most találkozhat először az olvasó, meg persze nem egy olyan is, ami Geezer olvasatában nem egészen úgy volt, ahogy arra az egykori kollégák emlékeznek. Tipikus példája ennek Ronnie James Dio emblematikussá vált ördögvillája, melynek kialakulásához Geezer szerint köze sem volt Ronnie olasz nagymamájának, hanem az énekes egész egyszerűen tőle kérte azt „kölcsön," mikor belépése után hirtelen nem tudott mit visszamutogatni a közönség békejelet dobáló tagjainak. Aztán kétségkívül érdekes, Geezer miért nem hallgatta meg mai napig sem a Live Evil koncertlemezt, ahogy árnyalja a róla a köztudatban kialakult képet az is, mikor leírja, sokszor mennyire ok nélkül és ostobán kereste a bajt a legkülönfélébb helyzetekben. De van szó üzletről, családról, zenészkollégákról és az Aston Villáról, a legnagyobb hangsúlyt meg persze a Sabbath zenéje és a klasszikus felállás tagjainak egymással való rendkívül összetett, izgalmas, ellenmondásos, sokszor szélsőségekig elmenő, dinamikusan alakuló viszonya kapja.

Ami furcsa, hogy a borítón látható fotót leszámítva a kötet egyetlen fényképet sem tartalmaz, pedig Geezer kifejezetten kiemeli a könyvben például azt, hogy a mai napig megvannak neki a Paranoid első szövegvázlatát tartalmazó papírfecnik, illetve a legelsőt leszámítva valamennyi basszusgitárja is, amin élőben valaha játszott. Ezekről mindenképpen érdemes lett volna pár képet beilleszteni, de abban is biztos vagyok, hogy a saját elmondása szerint is mániákusan gyűjtögető figuránál tonnányi fotót, köztük igazi kincseket rejthet a padlás.

Nem hiánypótló vagy hibátlan kiadvány az Into The Void tehát, aki viszont szereti a Black Sabbathot, annak azért így is érdekes lesz, hiszen kicsit más nézőpontból mutat be egyes eseményeket, mint ahogy azt Ozzy vagy Iommi tette. De ha valaki most akar visszaásni a '70-es évekbe, és átélni a heavy metal talán legnagyobb hatású zenekarának aranykorát, neki is kimondottan jó választás lehet.