Hírek

Német tévésorozat. Szinte látom magam előtt, ahogy ennek olvastán a többség gúnyosan röhögve emlegeti a világ legtáskásabb szemeivel rendelkező Stephan Derrick főfelügyelőt, ahogy odaszól csicskásának: „Harry, hozd a kocsit!", vagy még rosszabb esetben Hildegard főnővért, ahogy rendre lecseszi a Fekete-erdei Klinika vidáman haldokló betegeit, amiért összevérezték a frissen húzott ágyneműt. Pedig a német sorozat már régen sem csak erről szólt. A germán filmgyártás legveszettebb fenegyereke, Rainer Werner Fassbinder már 1980-ban megrendezte a Berlin, Alexanderplatzot, ami az '20-as évek dekadens fritz fővárosában játszódó drámafolyamával bizony fényévekre állt a fentiektől. Talán nem véletlen, hogy ugyanúgy a weimari köztársaságban játszódik az elmúlt évek egyik legnagyobb német sikere, minden idők legdrágább nem angol nyelvű sorozata, a Babilon Berlin is, amire bizony már angolszász országokban is felkapták a fejüket.

Mint ahogy egy decemberben „sugárzott" misztikus drámára, a Darkra is, ami ráadásul a Netflix legelső saját gyártású német filmsorozata. És ha már Netflix, nyilván nem mulasztották el a lehetőséget, és a reklámkapányt szépen ráfűzték egy éppen futó másik sikerszériájukra, így születhetett meg a hangzatos, „a németek válasza a Stranger Thingsre"-szlogen. Hangzatos, de nem igazán helytálló, bár, nyilván valóban vannak hasonlóságok. Mint például, hogy a Darkban is megidéződnek a nyolcvanas évek, viszont itt a gyerekek nem AD&D-znek, hanem félnek a csernobili sugárzástól, pláne, hogy a lakóhelyükül szolgáló álmos kisváros, Winden külterületén éppen egy atomerőmű üzemel. A tinédzserek nem csak félig-medig ártatlanul zrikálják egymást, hanem konkrétan nemi erőszakkal vádolják a másikat, és a helyi rendőr sem az a kicsit morózus, ám mindenképpen szeretnivaló mackó, mint Hopper seriff a ST-ben, hanem egy múltjában súlyos titkokat és veszteségeket rejtegető, feleségét a három közös gyerek ellenére is megcsaló, nem is túl szimpatikus fazon. A kamaszfiú itt nem Clash-t hallgat a magnóján, hanem a Pleasure To Kill-t a Kreatortól. Emellett az 1986-os idősík csak az egyik a háromból, ráadásul nem is a legfontosabb.

A Dark jelene ugyanis 2019-ben van. Amikor is egy Michael Kahnwald nevű férfi felakasztja magát, és meg is hal, mindösszesen egy lezárt borítékot hagyva maga után, melyre azt a megjegyzést írta, hogy nem szabad kinyitni november 4-e, 22 óra 13 perc előtt. Már ez a kezdőjelenet is ellentmondást nem tűrően jelzi, hogy ez a sorozat sokkal komorabb lesz bármely angolszász társánál, az meg aztán pláne, ahogy néhány hónappal később nyomtalanul eltűnik egy tinédzser. Aztán meg egy kisfiú, majd még egy, cserébe előkerül egy ismeretlen gyerek holtteste, az idősebbeknek pedig beugrik, hogy harminchárom évvel ezelőtt mintha már történtek volna ilyen rejtélyes eltűnések. És mint akkor: a madarak döglötten potyognak le az égből, a birkák elpusztulnak. Közben pedig ebben az isten háta mögötti, nyomorult Windenben állandóan vagy esik az eső, vagy éppen gyülekeznek a viharfelhők, hogy minden szürkést színnel lepjenek be. Ha van valami igazán zseniális ebben a sorozatban, akkor az ez a rendkívül nyomasztó és lehangoló hangulat – amit a jó teutonok leginkább északi szomszédaiktól, a dánoktól tanulhattak el (elég idecitálnom egyik legkedvesebb skandináv krimi-sorozatomat, a Forbrydelsent).

Nyomasztó a jelen, méginkább a '86-os múlt, de a legridegebb mégis a harmadik idősík, az 1953-as régmúlt, ahol a hidegháború még húsbavágó valóság, és a majd hét évtizeddel később felszínre kerülő konfliktusok magvai természetesen itt jelennek meg először. Mert Winden tényleg egy kisváros, generációk óta ugyanazok a családok lakják, amik közül négy família tagjaival fogunk jobban megismerkedni, akik között a kapcsolatok egész szövevényes hálója figyelhető meg szerelmekkel, megcsalással, barátsággal, ellenségeskedéssel, árulással és még sokkal több mindennel. És a legtöbb néző itt veszítheti el a fonalat, a Dark ugyanis közel ötven (!) fontosabb szereplőt mozgat, amelyek többsége ráadásul ugyanazt a karaktert jeleníti meg két, vagy akár három idősíkban is, a német nevek pedig nem feltétlenül könnyíthetik meg a feladatot a szereplők megkülönböztetetésénél.

Ennek ellenére – vagy talán éppen ezért – bárkinek jó szívvel ajánlhatom a tízrészes Darkot, aki szereti a sokszereplős, szövevényes történetet elmesélő, nem is mindent teljesen kibogozó, és sokszor bizony logikai bakugrásokba kavarodó történeteket (mondjam ki végre: aki szereti a Twin Peakset, mindenképpen tegyen vele egy próbát), a klausztrofób hangulatot, Baran bo Odar rendező korábbi munkáit (minimum a Néma csönd - The Silence melegen ajánlott), ad absurdum Nena zenéjét (az Irgendwie, irgendwo, irgendwann igen hangsúlyos helyen szerepel). Megmondom őszintén, nekem ráadásul a mások által kárhoztatott, német nyelv okozta exkluzivitás még direkte jól is esett az irtózatos angol nyelvű sorozatdömping közepette.