Nem lesz ez egy szokásos fesztivál-beszámoló, már csak azért sem, mert a súlyosabb muzsika finoman szólva is csak marginálisan volt érintett az idei Volton – akadt azonban egy zenekar, amit nem szívesen mulasztottam volna el az idei kínálatból. A Volbeatet, ha jól számolom, ötödszörre láttam itthon, tegnapelőttnek tűnik szinte, hogy a Népligetben, pár százan először akadtunk össze velük, ma pedig már a legnagyobb európai fesztiválok headliner pozícióiban találjuk a bandát. Azt, hogy az egyébként csodás gördülékenységgel lebonyolított Volt szervezői mindezt mennyire érezték át, nem tudhatom, de a nyugati tájolású színpadon negyed nyolckor, naplemente előtt felléptetni a fesztivál egyik húzónevének számító dánokat azért mindenképpen a kibaszás kategóriájába sorolandó (ne feledjük: az utólag bejelentett Arctic Monkeys nélkül ez lett volna a zárónap egyik főműsora). Ehhez képest csak mellékes tény, hogy Poulsenék a nagyszínpadtól mindössze pár méterre, egy nyitott sátorban voltak kénytelenek interjúzni, vagyis egyértelműen nem ők voltak a szombati összeállítás kedvezményezettjei.

Ennyit a sirámokról, hiszen aki hozzám hasonlóan szeret korán ágyba kerülni egy koncert után, és a fényorgia sem annyira szívügye, az aligha verte a pultot a matiné sávba került Volbeat miatt. A zenekar ázsiójának emelkedését nem csupán az jelezte, hogy nyolcezer magyar forintért mérték az aktuális turnépólót: beszédesebb volt a gigantikus méretű, dupla háttérvászon és a színpadra begurított egyéb, western-hangulatot idéző látványelemek, amelyek – számomra legalábbis – valódi újdonságot jelentettek. Maga a zenekar szerencsére megmaradt abban a léptékben, ahogy megszerettük őket, továbbra is feltétlenül megbíznak személyiségük és zenéjük puszta erejében, és nem építenek különösebben az extra körítésre. Most éppen a farmermellényes-felvarrós design van náluk műsoron, amúgy hetfieldes módra, ami roppant egészségesen és jól mutat rajtuk, lényegesen pofásabb kiállást eredményezve, mint a tavalyi pecsás megmozduláson. Ami a 2013-as analógiákat illeti, ez egyfelől ugyanaz a lelkét is a színpadon hagyó brigád, akikkel legutóbb összefutottunk, másfelől viszont a Volbeat jelenség egy még újabb, továbbfejlesztett verziója.

A porondmester persze továbbra is a dán Elvis, Michael Poulsen, aki a hatalmas színpadon is gond nélkül megél, mindenhol maximálisan jelen van, de mivel frontemberi repertoárja már jórészt ismert, így ezúttal jobban hegyeztem magam a többiek produkciójára. Jon Larsen dobosból a második sorban is mindössze két kart véltem látni, az viszont határozottan meglepett, hogy Anders Kjølholm bőgős mennyire aktívan, direkt módon kommunikál a közönséggel, nem csupán a szokásos, stadionméretű grimaszait hozza. A nap hőse mégis az „új srác", Rob Caggiano gitáros lett, aki láthatóan tökéletesen érzi magát a szerepében, és mivel a témákat egészen lazán, csuklóból is hozza, jobbára lubickol a közönség szeretetében. Jellemző mozzanat volt, amikor a kifutón elnyomott egyik szóló után egyből a rajongók közé hajította a pengetőjét, tökéletes rocksztár pózt vett fel, majd percekig ide-oda rohangált a színpadon, hogy legyen mivel játszania, miközben egy ideig Anders pengetőjével volt kénytelen beérni. Óriási figura, pedig az effélét kevés zenésztől veszem jó néven, de itt tökéletesen tölti be a számára kijelölt teret.

Mivel az Alpokalját egy zivatar előzetesen szerencsésen megtisztította a portól, gyakorlatilag ideális fesztiválkörülmények között egy majdnem hibátlan koncertet láttunk a Volbeattől. Egy hajszálnyival jobb végeredményre juthattunk volna, ha a gitárok hasonlóan töményen szólaltak volna meg, mint a ritmusszekció (különösen a főnök gitársoundja tűnt erőtlennek), de ez még bőven elviselhető volt. A napi Poulsen-gegek közé egy kissrác színpadra hívása („gyere fel apukáddal, nézd a színpad széléről a showt!") és némi kordonra mászás fért bele, egyéként példás összeszedettséggel ügyeltek rá, hogy a bő egyórás műsoridőbe minél több dalt bele tudjanak préselni. Elmaradtak tehát a hosszú konferanszok, az idétlen levonulok-visszajövök játék, és persze a felesleges (amúgy elméletben jogos) melldöngetés is, ami soha nem volt jellemző a kvartettre. Ha pedig a kivetítőkre pillantottunk, zseniális nagytotálokat, vagy éppen közelképeket láthattunk magunkról és a zenekarról, feledtetve a fények viszonylagos hiányát.

A némiképp méltatlan körülmények dacára is oda-vissza maximális élményt jelentett ez a fellépés, zenekarnak és táborának egyaránt, ami egyszersmind a Volt szervezői számára is bebizonyíthatta, hogy melyik műfaj képes a legnagyobb energiákat felszabadítani. El lettünk kényeztetve, sőt, ez itt igazi ünnep volt!

Fotó: Volbeat Official