„Amúgy nem nézed meg Robbie Williamst az Arénában?" – valahogy így, ezzel a kérdéssel indult két (és fél) éve a viszonyom szorosabbra fűzése azzal az emberrel, akivel kapcsolatban csak a vak nem látta, hogy Gary Barlow jobb dalszerző nála, a Take Thatben pedig messze nem a legdögösebb faszi. Szóval a Papplaciba még jobbára a bakancslistán hiányzó tétel kipipálása, illetve az RW brand tömegvonzása vitt, de már a kijáratnál tudtam, hogy ezt én újra át akarom élni. Minél előbb, minél többször, annál jobb. Alig van a dologra racionális magyarázatom azon kívül, hogy nagyon szeretek jól szórakozni. És van ez az ötvenegy éves, négygyerekes családapa, aki talán még nálam is jobban, sőt, szerinte enélkül ő nem is létezne.

Tippre becsületes félház előtt kezdett a The Lottery Winners, és pillanatok alatt maguk felé is fordították az akkor még esetleg másfelé tekintgető szemeket és füleket, márpedig ez a képesség igazán kevesek sajátja. A rendelkezésükre álló szűk negyven percben a TLW tankönyvi példázatát vezette elő a bemelegítésnek, olyan terepen, ahol a zenekarok döntő többsége már a kiállásnál elvérezne. Robbie állítólag személyesen választotta ki őket erre a pozícióra, és ha így volt, jó érzékkel nyújtotta ki feléjük a kezét. A műsorra könnyen ráfoghatnánk, hogy Thom Rylance énekes/gitáros one man showjáról van szó, aki tényleg az első perctől fogva ellátja nézni- és hallgatnivalóval a nagyérdeműt, szélesvásznú szemtelen ripacs mivoltával kapcsolatban talán mindennél beszédesebb, hogy már rögtön a szettjük elején az Angelsszel (!) fakasztja dalra a közönséget, és ezt a színpad mögött és előtt is vigyorogva elnézi neki mindenki. Hű társa ebben a hozzá hasonlóan komoly fazonnal bíró zenekara, akik kellő feszességgel (és príma vokális támogatással) lekísérték ezt a vándorcirkuszi porondra illő előadást, ami egyszerűen lehengerlő volt.

Levonulásukat követően üresjárat is épp csak annyi akadt, ami a hidratálás szinten tartásához szükséges, a feszes menetrendet tartva 20:40-kor már javában pörgött Robbie Williams intrója, ami után – több ezer torokból érkező sikolytól kísérve – maga a főhős is begördült. Már a TLW is rendesen, hangosan, jól szólt, a főműsorra aztán a maradék aránytalanságok is elsimultak a hangképben, hogy ezzel kapcsolatban se lehessen kivetnivalót találni az előttünk álló bő két órában. Nem tudom, hány embert foglalkoztatott a tény, hogy a BRITPOP elnevezésű turné egy olyan lemezt „népszerűsít", amely majd csak októberben fog megjelenni, valószínűsíthetően nem sokakat, nem is esett a dologról túl sok szó azt eltekintve, hogy a kapcsolódó pólók természetesen máris megvásárolhatók voltak a merchpultban. Ez lesz amúgy az az album, amelyet hősünk a Take Thatből való kiválása után akart elkészíteni, de csak most sikerült, mi sem természetesebb tehát, hogy a felvezető single-ként rohamozó Rocketben Tony Iommi és Glenn Hughes is közreműködik. Hja, ilyen a popszakma... vagy ezt nem az ilyesmire szokták mondani?

Robbie Williamsnél belefér ez is, maradjunk ennyiben, és hogy ezen túl még mi minden fér bele, arra pedig ez a péntek este szolgált bizonyságul. A turné alapkoncepciója nagyjából az életközepi válság tüneteit magán érezni vélő szórakoztatóipari katona és az AI által „megtestesített", érzelmektől megszabadított gépi technológia küzdelmének bemutatása. A főhősnek ebben a harcban azonban nem csupán annyi célja van, hogy a végszó majd a győztes oldalon (vagyis az emberi oldalon) érje, ő továbbra is a megkérdőjelezhetetlen vezénylő tábornok szerepére vágyik. Ennyi, nem kevesebb a tét, és százhúsz percnyi lehetőséget kér arra, hogy bizonyítsa: nincs a világon nála nagyobb kaliberű Szórakoztató. A legszebb az egészben, hogy Robbie mára révbe ért szupersztár, aki látszólag teljesen görcsmentesen tud erről a küzdelemről mesélni, mert ez alapvetően továbbra is egy stand-up előadás, ahol egyébként a legnagyobb Robbie Williams-slágerek is elhangzanak. A főhősnél senki sem közelíthet szemtelenebb, kihívóbb modorban a főhős szobrához, amikor pedig kiderül, hogy a nevezett szobrot továbbra is jó karban tartják, senki nem lehet nála elégedettebb.

Szóval igen, ezen a ponton szokott következni a „receptre kéne felírni" szöveg, amit mi is sokszor elsütöttünk már, és pontosan az ilyen szituációkra igaz százszázalékosan. Te is megérdemled, hogy legalább egyszer az életben láss egy Robbie Williams-előadást, mert a szórakozás alapjog, és mert pusztán a lemezeket hallgatva ezt nem kapod kézhez. Teljes természetességgel fogadod el, hogy amit látsz, az a maga műfajában a csúcs, még akkor is, ha módod van mondjuk Nick Cave vagy a Rammstein hasonló léptékű performanszaival is összehasonlítást tenni, amelyek mélységükben és/vagy méretükben esetleg felül is múlják ezt, de összhatásában aligha. Ott az a bizonyos X faktor, amiből Robbie tavaly már az ötödiket is begyűjtötte, ha csavarni akarunk egyet a képzavaron. Guy Ritchie szavaival élve: „Ha te akarsz lenni a dzsungel királya, nem elég, ha csak játszod a királyt. Tényleg királynak kell lenned. Kételynek nincs helye, mert a kétely káoszt szül, a káosz pedig bukáshoz vezet." Ha önmagában az illúzió elég volna, nem lenne olyan égető szükség az efféle nagybetűs Szórakoztatásra.

Miközben tehát valószínűleg Robbie is azzal küzd, hogyan tudná bő húsz éve folyamatosan rotált alapdalait friss és izgalmas állapotban tartani, kerít a műsorhoz egy irgalmatlan feszesen játszó háttérzenekart, táncosokat és látványelemeket, végül minden azon áll vagy bukik, hogy ő maga mennyire meggyőző. Nos, egyelőre nagyon. Nem tudom, hogy a minimum nemzetközinek nevezhető összetételű közönség mennyire tudott végig a főszereplővel maradni a csodás angol kiejtéssel elővezetett monológok közepette, a maró önirónia szerintem mindenkinek lejött, és akkor is együtt nevettek az emberek Robbie-val (és Robbie-n), ha esetleg nem is értettek minden egyes szót. Az énekes tizenhét éves énjével folytatott, mesterséges intelligenciát is bevető „beszélgetés" jelentette ebből a szempontból az egyik vitathatatlan csúcspontot, ami után természetesen csakis az önbizalomhiányos sztárok himnusza, a Strong következhetett. És közben persze tudod, hogy tulajdonképpen ugyanarra a mozira ültél be, mint legutóbb, a giccsfaktor az egekben, mégsem lennél szívesebben sehol máshol.

Ami a szett zenei részét illeti, annak is volt egy szépen felépített íve, ami az első részben még zavarba ejtő csapongásnak tűnt, az a műsor végére ráfordult a jól bevált sztrádára, és ez így rendben is van. Mondjuk aki zárásként a She's The One-ra (egy „szerencsés" norvég hölgynek dedikálva) és a My Wayre képes rápakolni a ráadásban a Feelt és az Angelst, az tényleg (de komolyan) nem érzi az egészséges határokat, de azért persze vigyorogsz és/vagy meghatódsz. Megint. És hogy mi hangzott még el? Livin' On A Prayer, YMCA, Hey Jude, Paranoid... persze ezek csak jelzésértékkel, többségük a poptörténelem legélvezetesebb zenekaritag-bemutatása ürügyén, aztán előkerült a klasszikus New York, New York téma, na meg a Relight My Fire, amit Robbie annak idején nem énekelhetett el a Take Thatben, itt viszont nagyon is, duettben a The Lottery Winners bőgősével, Katie Lloyddal. Borzasztóan hangzik így egyben leírva, ugye? Mondom én, hogy látni kell! És még ha ezektől eltekintve a setlist biztonsági játékról is mesél, Robbie, aki rakétaemberből változik menet közben angyallá, úgy meséli azt el, ahogy csak ő tudja.

(Tudtad? Jobb egérgomb - kép megnyitása új lapon - a képeket megnézheted nagyobb méretben.)