Tavaly két alkalommal is sikerült elcsípnem a Queen és Adam Lambert kooperációját, és mind a bécsi, mind pedig a krakkói koncert igen komoly élményt jelentett, így mikor láttam, hogy ismét elérhető közelségben bukkannak fel, nyugodt szívvel fizettem be az újabb alkalomra, ezúttal Linzbe. Bár a rendezvény a hangzatos Steel City Festival elnevezés alatt futott, a gyakorlatban ez két osztrák előzenekart, valamint Brian Mayéket jelentette, szóval sokkal inkább volt ez önálló Queen-koncert két teljesen érdektelen helyi csapattal, semmint igazi fesztivál. Gondolom, így könnyebb volt hozzá támogatást szerezni...

A helyszín nincs közel, így mikor öt óra autózás után megérkeztünk, a második helyi csapat melegített, az osztrákok pedig már ekkor is eléggé megtöltötték az egyébként meglehetősen csendes város benyomását keltő Linz stadionját. Mire szereztünk magunknak némi harapnivalót, már a főattrakció előtti átszerelés zajlott egy gigantikus Queen-molinó mögött, majd a kiírásnak megfelelően, kilenc után nem sokkal indult is a buli a One Visionnel.

A látvány nagyjából hasonló volt, mint az általam látott két tavalyi bulin, annyi különbséggel, hogy a közönség közé benyúló kifutót valamivel kisebbre építették, illetve ezúttal nem végződött kör alakú színpadban. Ennek ellenére természetesen felkerült rá a buli közben a második, kisebb dobszerkó, hogy Roger Taylor ismét csatázhasson egyet fiával, Rufusszal, illetve a Killer Queent is ezen énekelte el Adam Lambert, épp csak most nem kanapén heverészett közben, hanem egy trónszéken pózolt.

A műsor sarokpontjai tehát ugyanazok voltak, a setlistben azonban akadt jó pár változás. Talán az volt ezek közül a legfájóbb, hogy kimaradt az akusztikus blokkból a korábbi turnén a zenekar bemutatását szolgáló 39, melyet kifejezetten sajnáltam, igazi csúcspont volt ugyanis a korábbi koncerteken. Helyette viszont játszották Play The Game-et, a Hammer To Fallt meg These Are The Days Of Our Lives-ot, amiket múltkor nem, szóval olyan sok ok azért nem kínálkozott a szomorkodásra. Az akusztikus blokk természetesen óriási volt most is, kezdve az ismét csak Brian May által énekelt Love Of My Life-fal. Brian persze most is viccelődött kicsit németül, illetve megígérte, hogy ha elég hangosan éneklünk, talán csoda fog történni. A várva várt katarzis nem is maradt el: a dal végén Freddie is feltűnt a kivetítőn, és szintén énekelt egy verzét a dalból, ahogy a Bohemian Rhapsody emblematikus acapella része is szalagról ment, David Bowie-t viszont csak az arcképével idézték meg az Under Pressure alatt.

Brian mellett Roger Taylor is énekelt a vokálok mellett szólóban is, ezúttal azonban nem az A Kind Of Magicet, hanem a Radio Ga Gát. Emellett mindössze egyetlen alkalommal váltotta le a fia a dobcucc mögött, méghozzá a Tie Your Mother Downnál, ellentétben pedig a legutóbbi körrel, Rufus most nem teljes dobcuccot, hanem csak egy pergőből, állótamokból és cinekből álló kisegítő-szettet csépelt, méghozzá állva, hogy vastagítsa kicsit a dobsoundot. Mivel harmadszorra láttam már a műsort, jobban oda tudtam figyelni az apró részletekre, így számomra csak most tűnt fel, hogy Roger gyakorlatilag végig fordított ütőfogással játszik, azaz a vékonyabb végét fogja, és a vastagabbal üt, Brian Maynek pedig eddig vagy nem volt ilyen ízlésesen ezüstös a körme, vagy csak átsiklottam felette. Úgy látszik, Adam Lambert azért hat egy kicsit az öreg motorosokra stílusában is.

És ha már a stílus szóba került, Adam nyilván megosztó személyiség, de továbbra is fenntartom, hogy ide pontosan ő kell. Az csak egy dolog, hogy a szép számban jelen lévő fiatal csajok igen jelentős része vélhetően miatta jött el a bulira, ennél azonban sokkal fontosabb, hogy énektudása és színpadi munkája mellett az az alázat is tanítanivaló, amellyel előadta a klasszikusokat. Az egyik dal előtt saját maga is elmondta, hogy a mai napig rajongónak érzi magát, és köszöni, hogy estéről estére itt lehet, de az igazán fontos, hogy mindezt el is hittem neki. Ráadásul tuti, hogy marha jól ki is jön az öregekkel, azokat a cinkos összekacsintásokat ugyanis nem lehet megjátszani, amelyekből most is bőven akadt.

Mint fentebb már írtam, hiába szerepelt a fesztivál szó az este elnevezésében, ez egy sima, önálló Queen-buli volt, ami persze azt jelenti, hogy igen kimerítő, huszonöt tételes szettet kaptunk a legnagyobb slágerekből, majdnem két órában, ismét csak kiváló minőségben. Annak ellenére, hogy a koncert után ismét öt órát kellett vezetnem, majd másnap élőhalottként végignyomnom egy teljes munkanapot, maximálisan megérte a kiruccanás. A Queen gyermekkorom legmeghatározóbb zenekara volt, és ha már Freddie nem lehet többé közöttünk, Adam Lambertnél jobbat elképzelni sem tudok a helyén.

Fotó: Stormbringer.at - Michelle Metal-Rock Impressions