Vannak események, amelyekről egyszerűen muszáj megemlékezni e hasábokon. Attól függetlenül, hogy van-e épp kedv, idő, energia, egyéb kapacitás megírni, de meg kell, mert fontos. És aztán ez ad is egy extra motivációt, mert akárhogy is nézzük, akármerre sodortak is minket az évtizedek, a magyar heavy metal ′80-as évekbeli hőskora jelentős löketet adott annak, hogy a Shock! egyáltalán létezik és hogy mi magunk is részesei vagyunk. Ennek a hőskornak pedig igen fontos részét képezi a thrash aranykora, amelyhez meglepő frissességgel és naprakészséggel tudtak kapcsolódni az itthoni bandák – ha valami, akkor ez tényleg rávilágít arra, hogy mekkorát ment akkoriban a műfaj, és mekkorát megy ma retro verzióban is.

Mindig élvezetes folyamat megfigyelni, ahogy egy zenekar megérdemelten növekszik, és fokozatosan egyre magasabb ligába sorol. A Parkway Drive esetében, a rendszeres hazai fellépéseknek köszönhetően testközelből is végignézhettük ezt, most pedig viszonylag nagyobb szünet, nyolc év után tértek vissza hozzánk, immáron igazi arénaprodukcióval, tényleg a legnagyobbakhoz méltó show-val. Aki jegyet váltott az ausztrál szörfös brigád fennállását ünneplő húszéves turné budapesti állomására, minden túlzás nélkül etalon bulit láthatott tőlük, két további ausztrál haveri zenekar társaságában.

Kapásból az 1968-as Furcsa pár című film ugrott be, amikor először meghallottam, hogy Cowpunks & Glampires néven közös turnéra indul a D-A-D. és a The 69 Eyes. Papíron ugyanis kábé annyira illettek össze, mint a tisztaságmániás Jack Lemmon és a trehány Walter Matthau Neil Simon történetében. Persze esetünkben szó sincs bármiféle kényszer szülte együttműködésről, a meglehetősen eltérő stílus ellenére régi haverság van a két zenekar között, és ahogy ez a budapesti turnényitón egyértelműen kiderült, az összebútorozás is kifejezetten jó ötlet volt.

Bármilyen eretnekségnek tűnt elsőre (és aztán másodjára is), valójában maximálisan érthető és védhető Per Gessle döntése a Roxette reaktiválásával kapcsolatban. Marie Fredriksson hat éve meghalt, és már évekkel azelőtt visszavonult a koncertezéstől, de ha úgy nézzük, a zenekar 2002 szeptembere, vagyis Marie agydaganatának diagnosztizálása óta legfeljebb takaréklángon üzemelt. Per januárban betölti a 67-et, és ki tudná/akarná számon kérni rajta, hogy szeretne egy (talán) utolsó esélyt adni azon dalok élőben való megvillantásának, amelyeket végső soron mégiscsak ő írt? Az esély Lena Philipsson személyében érkezett, minden továbbiról pedig úgyis a közönség reakciója dönt majd.

Igen sűrű október végét zárt le ez a koncert, ráadásul olyat, ami lényegében csak pozitív töltődést hozott. Hét nap alatt ez már az ötödik rangosabb nemzetközi rock/metálesemény volt, a Helloween és a W.A.S.P., majd utána D.A.D. és a The 69 Eyes párosa is piszok jó volt, épp egy nappal korábban pedig még az Offspring is felülmúlta önmagát (avagy az én várakozásaimat). Ezen a sorozaton szerencsére ez az este sem tudott törést eszközölni.