0-9 A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U V W X Y
Z

Értem én, hogy új csendrendelet van hatályban a Városliget környékén, és a korábbi 11 óra helyett most már 10-kor be kell fejezni mindenféle hangoskodást a környéken, de egy cseppet azért akkor is problémás, hogy Charlie Dominicit és társait valamivel háromnegyed 7 után felzavarták a színpadra, miközben a plakátokon 7 óra szerepelt hivatalos koncertkezdésként... Egyebekben kifejezetten rendes húzás volt Mike Portnoyéktól, hogy lehetőséget adtak a mostanában családi szálak miatt többnyire amúgy is Magyarországon élő első Dream Theater énekesnek és szólóbandájának ezzel a fellépéssel.

dream_theater_p2009_029A Cynic muzsikusainak zsenialitását ostobaság lenne vitatni. Az 1993-as Focus megfellebbezhetetlen alapmű – elég sokan tanultak belőle a mai nagyok közül… –, és a tavalyi Traced In Air is csillogtat néhány ritka erényt, de Paul Masvidalék ennek ellenére is elvesztek a Papp László Sportaréna színpadán. Nem arról van szó, hogy hiba csúszott volna a programba, még csak azt sem mondanám, hogy nem történt odafent semmi, hiszen a turnébasszer Robin Zielhorst egymagában is komoly showt produkált, és a nagyhajú gitáros, Tymon Kruidenier is mozgott eleget, de valahogy mégis az volt az érzésem, mintha kicsit maguknak játszanának.

Tony MacAlpine, Billy Sheehan, Virgil Donati. Három olyan zenész, akik közül ha egyetlenegy is felbukkan valami színpadon, a közönség zenész és zeneértő tagjai kőkemény merevedésbe vágják magukat - nem is alaptalanul. Ez a három zenei alapvetés nemrég kitalálta ezt az Ördög Patittyája nevű formációt, és úgy döntöttek, ezt koncert formájában is az Óvilág elé tárják. Hogy ez mennyire volt jó ötlet, arról a reklám után… És hogy mi a reklám tárgya?

nemesis_kEnnek a bulinak az alapötletét az akkortájt megjelenő friss Dream Theater alkotás adta, ám zeneileg éppen Petrucciékról szólt a legkevésbé az egész. Ezt biztosan nehezményezték is páran, annál jobban örültek viszont azok, akik leakasztották a magukét a nyereménysorsoláson (a fődíj egy utazás volt a müncheni Dream/Pain Of Salvation koncertre!!!). A lényeg, hogy egyrészt bele tudtunk fülelni a Six Degrees lemezbe, másrészt pedig a hazai prog. színtér jeles képviselői, a Dream igaz hívei is összeálltak egy közös buli erejéig.

A miskolci Slytracttel ez volt a legelső találkozásom, és határozottan jól sült el. A négyesfogat inkább középtempós, mintsem gyors, death metalos alapokon nyugvó zenét vezetett elő néhol dallamos gitárokkal – Melegh Gábor énekes/gitáros Hypocrisy pólója például aligha véletlen –, és noha a többi közül kiugró nótát nem igazán véltem felfedezni, összességében teljesen meggyőző volt a program.

down_2008Amikor annak idején egy rettenetesen lehangoló szlovákiai áruház CD-boltjában kikönyörögtem magamnak az akkor frissen megjelent NOLA lemezt, sosem gondoltam volna, hogy valaha is lesz alkalmam élőben látni a Downt, de végül csak valamivel több mint 12 évet kellett várni a nagy napra… A bulit eredetileg valami Kultiplex-szerű helyre tervezték, de végül a hatalmas érdeklődés miatt át kellett rakni a prágai belváros közepének egy lényegesen nagyobb klubjába.

Depeche ModeA Nitzer Ebbnél tökéletesebb nyitószámot aligha lehetett volna találni ide: az EBM – azaz electronic body music – egyik ’80-as évek-beli úttörője hozta az elvárható külvárosi melós-formát, bár nyilván idegzet kérdése is, hogy hosszabb távon mennyire tudnak élőben szórakoztatóak lenni ezek a kopogó-csattogó, enyhén perverz beütésű dalok.

A Sunday Fury alighanem igencsak örült ennek a lehetőségnek, és habár műsoruk alatt még elég szellősen álldogáltak az emberek a teremben, az intenzitásba nem csúszott hiba.

A Denevér Hangstúdió által szervezett tehetségkutató fesztivál negyedik évéhez érkezett! A Cserfalvi "Töfi" Zoltán nevével fémjelzett eseménysorozat minden eddigit felülmúlt, a 2 naposra tervezett verseny 3-ra bővült, a résztvevő csapatok száma is 80 fölé duzzadt, így a 6 tagú zsűrit (Nagy Róbert - Rock Gyémántok fanzine, Rakk László - Rockinform, Nagy Szabolcs - Metal Hammer, Alapi István - zsűrielnök, Cserfalvi Zoltán - főszervező, és jómagam, Bakó Csaba - Shock! magazin) is jelentős megmérettetés várta az asztal túloldalán.

Magam se mertem volna semmi biztosat mondani a nézőszámot illetően, de végül nem vallottunk szégyent ilyen téren. A leginkább kétséges pontja az ilyen buliknak számomra a hazai előbandák szereplése.

Az ötödik, közel 70 zenekarral, 24 díjazottal, és a "szigorú" 8 tagú zsűrivel. Valahogy így fest egyszerű számadatok tükrében a 2001-es Denevér Tehetségkutató-fesztivál.

Nagy hazardőr ez a Livesound. Folyamatosan olyan zenekarokat hoz be kicsiny országunkba, akik még egy működő zenei-gazdasági helyzetben is rizikósnak számítanának... Manapság meg szimplán öngyilkosságnak tűnhet két ilyen "őskövület" meghívása ebbe a mulatós-letöltős banánköztársaságba - épp ezért megamaximális tiszteletem Bogdanéknak a kitartásért. Úgy tűnik, ezúttal egy fokkal jobban bejött a hazárdjáték mint az érthetetlenül alul-látogatott Threshold buli esetében, kábé háromszáz néző gyűlt össze a Defenders Of Rock névre keresztelt turné tiszteletére az Artemovszk gyomrában.

Két patinás zenekar ugyanaznap a fővárosban, elég szerencsétlen véletlen, ám ha az embert kamaszkorában megrángatta a death metal szigorú, de igazságtalan keze, nos, akit ez a goromba, szőrös kéz úgy megcibált, hogy még ma sem tagadja le, sőt nagy becsben tartja az első találkozást és még mindig képes átérezni ezt a zenét, az nem sokat töprengett, hol múlassa az időt péntek éjjel. Hiszen a floridai death metal egyik alapformációja, a legendás Deicide, élén Glen “abszolúte fordított kereszt” Bentonnal igazi kuriózum.

Tény, hogy a volt Lyuk a Golgota utcában, igazi melegágya az underground megmozdulásoknak. A Shadowrunból ismert pusztulatok jutnak eszembe róla. A Keletinél már gyűltek a különböző arcok, a szokásos egy rongyos pólóban feszítő fiatal rockerhad, harci szerkóban pózoló félvikingek. Szegecses csuklóvédők, néhol arcfestés, még sodronyinges barbár harcost is láttam.

deftones_p2006_017Végre, végre, végre, végre, végre, végre, végre, végre, végre, végre (szorozd meg végtelennel, plusz egy) valaki elhozta piciny kis hazánkba a Deftonest. A dolog pikantériája, hogy nem a jól ismert metal koncertszervezők egyike tette mindezt, hanem egy olyan cég, amelyik ritkán szervez zúzdát, bár akkor általában finom zenekarokat hozott.

A Dimmu Borgir és a Hypocrisy közös turnén, hát ezt nekem találták ki ott északon, gondoltam, mikor olvastam valahol a hírt, bár kicsit sokalltam az 5000 krajczárt.

Nem árulok el nagy titkot (sőt, valószínűleg önismétlőnek hat az elkövetkező vallomás), ha elmondom: nem a bulizós, headbangelős, léggitározós koncertlátogatók közé tartozom, sokkal inkább azok táborát erősítem, akik a tiszta muzikális élmény és a zenei csemegék miatt járnak “rockhangversenyre”. A “kötelező-best-of-live” műsorok és a hejjegtetős sablon-programok csak, és kizárólag minimum három sör elfogyasztása után jelentenek felhőtlen szórakozást. Általánosságban azonban inkább a különlegességekre szomjazom.

Sajnos a Hatesphere többrendbeli problémák sokasága miatt lemondta az egész turnét, amit rendkívül fájlaltam: nagyon kíváncsi lettem volna a dán thrasherekre, hiszen a lemezeiket kifejezetten kedvelem. Helyettük egy viszonylag új csapat, az Engel ugrott be, akikről némi utánajárással megtudhattuk, hogy svédek, és az In Flames egykori gitárosa, Niclas Engelin játszik itt, továbbá a mindig szigorú tekintetű Michael Hakansson, akit az Evergreyből és a The Project Hate-ből ismerhettünk.

Nem igazán értem, milyen szempontok szerint választanak előzenekart a hazai szervezők a Deep Purple elé. 2003-ban a Hooligans nyitott nekik az Arénában, akik finoman szólva sem passzoltak eléjük, de a HARDnak is csak egy körrel sikerült náluk beljebb kerülnie. Elismerem én Kalapács mester munkásságát, nem is beszélve a többiekéről, egytől egyig kipróbált veteránok mind, ezért is merem leírni, hogy ez a friss project bizony nem több üres erőlködésnél.

John Dillinger az Egyesült Államok első számú közellensége volt az 1930-as években: mindenhonnan megszökött, minden bankot kirabolt, és lelőni is csak egy árulás segítségével tudta az FBI. A TDEP zenéje pont annyira őrült, amennyire maga a bűnözőkirály is az volt. Dillinger állítólag egy fekete cipőpasztával bekent fapisztollyal szökött meg egyszer a börtönből, a Dillinger Escape Plan pedig állítólag dobókockával választja ki számai ritmusképletét. Állítólag.

Mivel a kiírtnál majdnem 20 perccel korábban kezdtek, a HARDból csak az utolsó pár dalt csíptem el, de azok alapján ugyanúgy totális értetlenséggel állok a csapat tevékenysége előtt, mint legutóbb, amikor szintén ők kapták a lehetőséget, hogy bemelegítsenek a Deep Purple-nek. Ha érdekel, keress vissza és olvasd el a tavalyi beszámolómat, sok újdonságot nem tudok és nem is akarok hozzátenni ahhoz, amit ott leírtam róluk, feleslegesen ostorozni meg nem szeretném a zenekart.

Az osztrák Bloodsucking Zombies From Outer Space-ről korábban még soha az életben nem hallottam, horrorplakát-dizájnos pólóik azonban állati jól néztek ki, ráadásul a merchpultos kiírások nagy show-t ígértek tőlük. A bagázs fazonra tényleg tökéletes, úgy néznek ki, mintha a magyar Mystery Gang sírból kikelt unokatestvérei lennének némi Misfits áthallással (halálfejes nagybőgő, hullasmink, Elvis-frizura, miegymás), punkba oltott rockabillyjük azonban nem volt valami nagy szám. További rossz pont, hogy mindezt ők még szellemeskedve képesek horrorbillynek is hívni...

Gótika farsang ide vagy oda, csupán a két külföldi zenekar érdekelt az aznapi felhozatalból, hazai gót-jellegű zenekarokat nem szokásom hallgatni, így a Sonic Syndicate-re értem a Dieselbe (ami E-klub, akkor is!!!). A közönség egy része valóban farsangként értelmezte a rendezvény címét, a pálmát a műtősmaszkos kislány vitte, illetve a rajzolt szemöldökű androgün, akit anyukája fiúnak szült, aztán mi lett belőle…

Öt zenekar egy este, ilyen rendezvényen is rég voltam. Bár jól elkéstem, ezért úgy saccoltam, hogy a WMD kezd majd, ennek ellenére csúszott az egész program, így egyik tollnokunk és népi zenekara kezdett pont akkor mikor lebattyogtam a Trafó pincéjébe.

Megmondom őszintén, a Death Angel nem volt nagy kedvencem korábban, begyűjtöttem a lemezeiket, szerettem is őket (különösen az Act III-t), de nem voltak nagy favoritjaim. Ez azonban egy csapásra megváltozott, mikor a No Mercyn láttam a legendás Bay Area csapatot. Ott, akkor fanatikusukká váltam, az a buli tényleg talán a legnagyobb koncertélményem. Még a Slayert is überelték, pedig ha valaki ismer, azt tudhatja mekkora szó ez tőlem. Ilyen előzmények után nem volt kérdés, hogy november 14-én ott a helyem a Mega Pubban. Ráadásul az előzenekarok között is volt egy-kettő, amelyikre kifejezetten kíváncsi voltam.

Noha az előző esti/éjszakai elhajlás nyomait merev álmosságként cipeltem egészen estig ábrázatomon, de nem lehetett kihagyni ezt a kombót, ráadásul amíg lehet, menni kell a Kultiba.

death_angel_p2008_01Nem én öregszem – állapíthattam meg újfent a hajós négyes csomag első két brigádja láttán-hallatán, mivel most is csak ugyanaz jutott eszembe, ami mindig is, amikor ilyen összeállításokkal (értsd: zseni főbanda plusz egy középkategóriás support, kiegészítve két totálisan érdektelen, lényegtelen csapattal, akikre már a befejezés után 2 perccel sem emlékszik senki) kerültem szembe.