0-9 A B C D E F G H I J K L M N O P Q R S T U V W X Y
Z

A Zlin melleti Vizovicében, a Jelínek likőrgyár területén megrendezett nemzetközi fesztivál főleg a metal hagyományosabb irányzatai kedvelőinek jelent biztos pontot a nyár közepén. A két fronton zajló eseménysorozatban a lényeg természetesen most is a főszínpadra koncentrálódott, míg a kisszínpadon jobbára helyi érdekeltségű, feltörekvő zenekarok mutatkoztak be. A körülményeket illetően a legkomolyabb változás mindössze annyi volt, hogy az eddigi fő szponzor Pilsner Urquell helyére a Gambrinus lépett be, minek következtében tavalyhoz képest olcsóbban, 30 koronáért lehetett hozzájutni a fesztivál alapsöréhez. Természetesen a helyi nevezetességet, a Jelínek gyár főzeteit és párlatait ezúttal sem bírtuk kihagyni (Hruskovice rulez!) hiába, csak kellett őket valamivel ösztönözni, hogy jövőre is itt lehessen a Masters Of Rock. Jókat enni-inni egyébként általában teljesen barátságos árakon lehetett, gyors és kedves volt a kiszolgálás, aki pedig egyéb szuvenírekre vágyott, az a bazársoron megszerezhette, amit kinézett magának. A lényeg persze a zene volt – lássuk csak részletesebben, mi is történt a július közepi hosszú hétvége során!

Mint az egyik helyszínen felmart ingyenes programmagazin interjújából is újfent kiderült, Jon Bon Jovinak és Richie Samborának még 2011-ben is magyarázkodnia kell a '80-as évek feltúrt frizurái miatt. Ez azonban teljesen lényegtelenné silányul a Bon Jovi újabb európai turnéja iránti elképesztő érdeklődés fényében. Az aktuális bécsi koncertre körülbelül nyolc hónappal a buli előtt mind az 54 ezer jegy elfogyott a hatalmas Ernst Happel Stadionba, ilyesmiről pedig tényleg csak roppant kevesen álmodozhatnak manapság. Kérdés persze, hogy a Bon Jovi miként volt képes megmaradni ekkora közönségmágnesnek ennyi éven át. A választ sajnos én sem tudom egyértelműen, de Jon, Richie, David Bryan és Tico Torres több lehetséges magyarázatot is adtak a dologra ezen a péntek estén.

Hosszú évek után tavaly végre újra volt metalfesztivál Magyarországon, és bár az első Metalfest jó néhány gyermekbetegségtől szenvedett, a hangulatra nem lehetett panasz, a kezdeményezésért pedig minden dicséretet megérdemelnek a szervezők. A tavalyi sufnituning jelleg idénre nagyjából odalett, a 2011-es fesztivál minden szempontból jóval profibbra sikerült, mint elődje. Sokféle és jó kaja, megfelelő számú, könnyen elérhető sörvételezési lehetőség, és ami talán a legfontosabb: jobb hangzású színpadok, és ismét csak erős felhozatal.

Bár az elmúlt két évben nem vettünk részt a németországi fesztiválon, elmondható, hogy kisebb, majd még kisebb társasággal jó néhány éve rendszeresen tiszteletünket tesszük a Bang Your Head!!!-en. Sajnos a legutóbbi, 2008-as látogatásunk élménybeszámolójának anyaga a technika ördögének „köszönhetően” megsemmisült annak idején, és újraírására sem kedv, sem idő nem maradt már – de valljuk be, úgy már nem is lett volna az igazi. Ahogy pedig öregszünk, egyre kényelmetlenebbé válik az efféle fesztiválozás, még akkor is, ha régóta csakis emberhez méltó szálláson aludtunk – elvégre az éves szabikeretből kell lecsippenteni a napokat, ami annak ellenére, hogy gyarapszik, egyre drágább, hiszen az ember ugye „rendes” nyaralásra is sokkal jobban vágyik a kor előrehaladtával.

Sokan felhúzták a szemöldöküket annak hallatán, hogy a Back II Black énekes hard rock projectje kapta meg a bemelegítő szerepet, és a koncert előtt nekem is csak jobbára anyósom kedveskedő megjegyzése jutott az eszembe az egészről, aki szerint Bebének „olyan jó kis puha nyaka van". Szerencsére Bebének nemcsak nyaka, de hangszálai is vannak, sőt, frontemberi rutinnak sincs híján, így ügyesen megbirkózott a gyarapodó közönség megszólításának cseppet sem hálás feladatával. Jó, elismerem, a Scorpions kazetta emlegetése, mint élete első megvásárolt hanghordozója először ugyan cseppet túlzásnak tűnt, de mivel a Bebe & The Change teljesen jól nyomta a Van Halen, Jovi, Extreme feldolgozásokat, semmi okom kételkedni a valódi hard rockos elkötelezettségben.

Azt hiszem, a két évvel ezelőtti jubileumi banzáj volt a vízválasztó. Mármint nem az én életemben, mint inkább a Hegyalja Fesztiváléban. Akkor produkáltak tán először olyan nézőszámot – cirka hetvenegyezer látogató – amire már abszolúte nem lehetett lesajnálóan legyinteni, a jól ismert „Hegyalja – legalja” szlogent szajkózva. Meg persze abban az évben tette itt tiszteletét a thrash tagozat is (Death Angel – Machine Head – Testament), jobbnál-jobb koncertekkel kápráztatva el a nagyérdeműt, így aztán jogos kérdésként merült fel: van-e feljebb? És ha a tavalyi év még nem is adott egyértelmű választ a kérdésre, a 2011-es fesztiválnál nehéz lenne csattanósabb igent vágni a kétkedők arcába.

RoxetteLehet könnyes szemmel nosztalgiázni a nyolcvanas éveken, hogy akkor még minden más volt, a zenei élet virágzott (bármilyen műfajról is beszélünk), és akkor még a popslágerek sem előregyártott fájlokból rakták össze, hanem értékálló zenét írtak – többnyire. És ez igaz is, talán nem véletlen, hogy rengeteg rockzenekar (és nem csak rock) hosszú évek óta rákapott az 80's nagy sikereinek átdolgozására.

Az elementárisra sikeredett tavaszi budapesti koncert után természetesen nem volt kérdés, hogy élni kell a lehetőséggel, és ha már egy éven belül kétszer is Magyarországra látogat a Slayer, az egyik leghangulatosabb vidéki fesztiválon is muszáj megnézni őket. Még akkor is, ha szerencsétlen Jeff Hanneman továbbra is csak lábadozik, és nincs társaival, pedig áprilisban még mindenki reménykedett benne, hogy július közepén már megint ő gitározik majd a csapatban. Egy nyári fesztiválbuli természetesen sok szempontból nem kelhet versenyre egy modern arénában rendezett eseménnyel, de ezt úgyis mindenki tudta előre, és most még az is izgalmas bónuszkérdésnek tűnt, vajon milyen a zenekar az Exodus főnök Gary Holttal Jeff helyén.

RiversideSajnos annak idején - rajtam kívül álló okok miatt - Mariusz Dudáék első magyarországi koncertjét kihagyni kényszerültem, úgyhogy most kétszeres izgalommal vártam ezt a bulit. A helyszínválasztástól ugyan nem igazán ájultam el (valahogy mindig is nyomasztónak, élettelennek tűnt számomra ez a klub, és az akusztikájával sem vagyok igazán elégedett), de a lényeg végül nem ez volt, hanem az este fő attrakciója, a lengyel Riverside négyesfogata.

Whitesnake - David CoverdaleFogalmam sem volt, mire számítsak ettől a koncerttől. A Whitesnake Slide It In – 1987 – Slip Of The Tongue mesterhármasa életem meghatározó albumai közé tartozik, de a régebbi bluesos dolgaik is közel állnak hozzám, ráadásul David Coverdale hosszú évek óta két olyan übergitárossal nyomul Doug Aldrich és Reb Beach személyében, akiknek minden megnyilvánulására igyekszem odafigyelni. Nem csoda, hogy ilyen alapozással hatalmas csalódást jelentett, amikor 2006-ban az elemek tombolásának következtében elmaradt a zenekar budapesti koncertje, a 2008-as pótlás pedig Coverdale mester kritikán aluli teljesítménye miatt ejtett rajtam nehezen gyógyuló sebeket. Ráadásul ahogy Schmidt kollégától értesültem róla, a főhős Bécsben ugyan nagyszerű volt az aktuális turnén, de előtte Prágában finoman szólva sem domborított valami nagyot... A dolog azonban végül szerencsére jól sült el.

Ki tudja, miért, de a főzenekar saját maga ragaszkodott ahhoz, hogy akusztikus nyitószámuk legyen ezen a bulin, ez a magyarázata tehát az Eleven duó fellépésének. Igazán persze annak tudnék örülni, ha a Frontiers inkább csomagban turnéztathatná a náluk hemzsegő régi nagyságokat, bár alapvetően nincs bajom az unplugged dolgokkal, amennyiben azok jók. Az Elevenből nem láttam sokat, de annak alapján ez sajnos egyáltalán nem volt meggyőző. Annyira legalábbis semmiképp, hogy a látottak nyomán leténferegjek őket valahová önállóan is megnézni, és revideáljam magam az esetleges felületességért. Ördögi kör...

Az A38 terasza remek koncerthelyszín az olyan kaliberű bandáknak, mint a Karma To Burn. A színét a naplementével együtt változtató Duna ideális hátteret nyújtott a stoner rock egyik legkultikusabb képviselőjének magyarországi jelenéséhez, amit a műfaj (zömében harmincas) fanatikusai több mint egy évtizede vártak.

Marty FriedmanTeljesen mindegy, mi a pőre igazság, Marty Friedman a világnak ebben a nem túl méretes szegletében mindig a Megadeth ex-gitárosa marad, illetve a srác, aki előtte a Cacophonyban zenélt Jason Beckerrel, azzal a hosszú évek óta Lou Gehrig-kórral küzdő gitáros-zsenivel. Az mindegy, hogy annak idején a Megadeth lemezekkel párhuzamosan adott ki szólólemezeket, melyeket nálunk feltehetően csak a gitárfanatikusok szereztek be. Ezzel számot vetve korántsem számítottam teltházra, de azért az igencsak szellősen ácsorgó „tömegnél" némelyest nagyobb nézőszámot saccoltam volna. Igaz, koncerteket tekintve húzós az idei május.

Judas PriestHabár jó ideje köztudott, hogy a Judas Priest és a Whitesnake is Budapestre készül, mégis meglepően sok magyarral akadtunk össze mindkét bulin (csak a prágai szálláshelyen két másik hazai, a koncertre érkezett társulatba botlottunk). Úgy látszik, sokan vagyunk, akiknek megért ennyi utazást ez a két (illetve Bécs vonatkozásában három) legenda – az emberben azért csak ott motoszkál, vajon meddig lesz még lehetőségünk megnézni őket, még akkor is, ha a Priest esetében már most tudni lehet, hogy a belengetett búcsú nem éppen úgy búcsú, ahogyan azt errefelé értelmezni szokás...

kamelot_flyerAz eredetileg a PeCsába hirdetett bulira előzetesen egyfajta többismeretlenes egyenletként tekintettem. Egyfelől mindjárt a helyszínváltozás miatt („Ennyire rosszul fogynának elővételben a jegyek?"), másfelől pedig ugye a Kamelot frontján bekövetkezett személyügyi fejlemények okán („Pótolható-e egyáltalán Khan hangja, stílusa és színpadi egyénisége?"). És akkor még nem is említettem az Evergrey kérdését, akik egy teljesen megújult felállással vágtak neki az európai koncertkörútnak.

StingMindenki a tavalyira készült, pedig az idei volt a jobb. Magamat is ideértem, mert a novemberi élmény megerősítése, és nem felülírása végett látogattam el Sting második budapesti szimfonikus koncertjére. Ezúttal nem volt nagyobb csinnadratta, néhány utcai óriásplakát kivételével senki és semmi nem fokozta a várakozásaimat. Ráadásul előző este southern rockkal melegíteni Stingre sem éppen a katarzis előkészítésének garanciája. Konkrétan tehát mindent megtettem annak érdekében, hogy ne a Stingért korábban órákat kapunyitás előtt várakozó rajongó, hanem az egyszerű zenekedvelő üljön be az előadásra. De ettől dől el, hogy egy koncert működik-e vagy sem. Az a fellépés nem ér sokat, ahol a belső magnóra hallgatva lehet élvezni a produkciót, legyünk bármennyire is fanatikusak.

VoivodNincs is jobb egy szerda esti Voivod koncertnél, még ha azért konkrétan keresztben át is kell szelni érte a várost. Az est első fellépőjére, a szegedi Dystopiára kimondottan kíváncsi voltam, akikről a 2007-es lemezük óta vajmi keveset lehetett hallani – néha egy-egy koncerthír, de inkább az énekes/gitáros Vári Gáborról lehetett olvasni, aki időközben ígéretes hangmérnökké nőtte ki magát. Viszont az előbb említett nem kis távolság miatt mégis sikerült pár perccel lecsúsznom a koncertjük elejéről.

HatebreedEgy Hatebreed koncert értékelése igazából csak egyetlen módon történhet: ha hazaérve minden testrészed egyben van és sehol sem érzel fájdalmat, akkor valami nagyon nem stimmelt. Na persze nem a bunkó HC/metal koronázatlan császáraival, hiszen ők gyakorlatilag képtelenek hibázni: ahogy lemezen is mindig hozzák a magas színvonalat, úgy élőben is garantált a pusztítás.

roger_miretA Cherry Bomb a nem igazán ideális körülmények (19.20-as kezdés a korán érkezőknek) ellenére remekül helytállt, és csajos rockzenéjével tutira megnyerte magának a jelenlevőket. Olyan számokkal tették le a névjegyüket, mint a Nice Boys (azaz Girls) Don't Play Rock N'Roll, a Fuck Off And Die vagy a Kickstart My Heart, utóbbit ráadásul elég szépen át is hangszerelték. Külön tetszett, hogy Máté Évi a riffelés és szólózás közben még a headbangelésről sem feledkezett meg, de szemmel láthatóan Mogyoróssy Adrienn énekes is abszolút színpadra termett személyiség. Egy kisebb klubbuli lenne jelenleg az igazán nekik való közeg, remélem, hamarosan egy ilyenen is megleshetem őket.

Zakk Wylde alighanem rekorder a meghiúsult magyarországi koncertek terén, hiszen Ozzy Osbourne oldalán két, a Black Label Societyvel egy fixen leszervezett bulija maradt már el Budapesten. Hogy azért ne menjen minden olyan simán, pár napig most is aggódhattunk, hiszen június közepén egy csúnya hangszálgyulladás miatt a bandának két nyugat-európai fellépést megint le kellett mondania, de Zakk aztán gyorsan meggyógyult, és végre teljes valójában itt volt a Városligetben. A közönség pedig azzal díjazta ezt, hogy koncertdömping ide, fesztiválszezon oda, gazdasági válság amoda, nem maradt távol a nagy eseménytől. Nem nagyon mertem volna előre megtippelni, hányan lesznek ezen a koncerten, de a bejárat előtt hosszasan kígyózó sorok láttán már nem volt kérdéses, hogy a rockgitározás egyik leghatalmasabb egyéniségének első hazai jelenése tényleg attrakciónak számít. Ránézésre valahol erős félház és laza kétharmadház között lehettünk, ami igazán jó eredmény.

Die KruppsEgy angol és egy német zenekar, akik jobbára menetelő lépésben szántják fel a nem túl méretes színpadot, ahol a háttérvásznon a második zenekarnál egy fogaskerék, egy vörös csillag, meg egy kalapács is látható, mindez május elsején – ennek azért akad némi pikáns mellékíze. Ugyan a brit zenekar szinte hazajáró vendégnek számít nálunk, ellenben a Die Krupps utoljára 1995-ben járt nálunk (a Waltarival és az Econoline Crush-sal). Majd' tíz évig szünetelt a zenekar, az újjáalakulás után pedig pár évet várni kellett, hogy újra átélhessük, miért is volt annyira magával ragadó ez a zenei miliő. És mi a titka annak, hogy vérbeli thrash muzsikusokat is évekig magához tudott láncolni – már a megélhetésen kívül.

Roger WatersEmlékszem, első találkozásom a The Wall-lal egy gimnáziumi angol faktos órán történt, amikor gyakorlatilag azzal telt el a dupla óra, hogy megnéztük egy ezerszer átmásolt videókazettáról a '82-ben készült filmet. Ez akkoriban még nagy szám volt, beavatottaknak éreztük magunkat, hogy "mi már láttuk". Noha kimondottan nem volt kötelező megnézni, kevesen hagyták el az osztálytermet. Nem állítom, hogy túlságosan értettük volna, miről is szól, de a rendszerváltás előtt még ez is valamiféle lázadásnak tűnt, értelmezzük a Falat akárhogy is. Néhány animációs rész örökre beégett az agyamba, és ugyan akkor nekem a The Dark Side Of The Moon jobban tetszett, ennek lehet, annyi volt az oka, hogy az volt meg éppen bakeliten otthon.

theidoru_time_front_2011A pop punk/metal/hardcore Till We Dropra kifejezetten kíváncsi voltam, és az már az első két szám alatt lejött, hogy próbálnak szinte mindent belepakolni a fenti műfajok jellegzetességeiből a számaikba. Vagyis az ultradallamos punk témákat keverték a hardcore-os üvöltésekkel, miközben a remek színpadi munkát bemutató brigád hozta a témahalmozós metalcore alapot. Viszont a dalírás terén még fejlődniük kellene, mert helyenként elég nehezen lehetett elválasztani a számokat egymástól.

boysetsfireAz Antillectual triójáról valahol azt olvastam, hogy olyanok, mint a Propagandhi, és elsőre tényleg nem állt messze a zenéjük a kanadai, erősen politikus hardcore/punk bandáétól: egy sajátos dobverő-fogással dolgozó dobos diktálta váltásokra fűzték fel energikus témáikat, amik egész érdekesek voltak... úgy nagyjából negyedóráig. Aztán muszáj volt megállapítanom, hogy tényleg pont olyanok, mint a Propagandhi, vagyis erős dalhiányban szenvednek. Ezen persze még javíthatnak, és bemelegítésnek ez így is megfelelt.

Slayer és Megadeth együtt – létezhet ennél ütősebb összeállítás? Hasonló talán igen, jobb azonban aligha, és óriási öröm, hogy ezúttal még csak külföldre sem kellett elutazni a Big Four feléért. A nagyjából felénél lefüggönyözött Aréna elsőre érdekesen nézett ki az oldalt elhelyezett színpaddal, de nekem nagyon bejött ez az elrendezés: a saccra úgy ötezer néző szépen meg is töltötte az így kialakított csökkentett méretű helyet, és sem tömegnyomortól, sem hangulatgyilkos lézengés-effektustól nem kellett szenvedni. Az állójegyek egyébként estére el is fogytak, vagyis az érdeklődés nálunk is komolynak bizonyult a nagy páros iránt. Aki meg rendes teltházra számított tizenkétezer emberrel, az finoman szólva is rossz nyomon keresgél...

twistedsister_k2011_1Idén ötödik alkalommal került megrendezésre a Pannónia Fesztivál, mely nevéből is adódóan eleddig kizárólag hazai zenekarokat felvonultatva szállt versenybe az egyre növekvő itthoni kínálatban egyre nehezebben döntést hozó koncertlátogatók kegyeiért. Rendhagyó módon azonban most egy külföldi húzónevet is sikerült csatasorba állítani, Várpalotára nem kisebb csapat érkezett, mint a Twisted „Fuckin'" Sister, akiknek We're Not Gonna Take It című gigaslágerét nincs élő ember, aki ne ismerné, legalábbis a világnak ezen a részén.

 

vandenplas_k2011A Vanden Plas hiába tölt be úgymond vezető szerepet a német prog színtéren, Ausztriát eléggé elhanyagolták eddig, és ez sajnos a koncert kuriózum-jellegének ellenére is meglátszott a gyér érdeklődésen. Ha azt vesszük, hogy pár éve a Symphony X headliner turnéjának bécsi állomásán tisztességesen megtelt a Planet, ahhoz képest elég siralmas a negyedház a kábé feleakkora Szenében.