Ugyan Axel Rudi Pell hosszú évtizedekig meglehetősen mostohán bánt a magyar rajongókkal, mostanában mindent megtesz, hogy kiköszörülje a csorbát. 2024 októberében a kisebbik Barba sátorban lehetett elcsípni, és szerencsére a most futó Ghost Town turnénak is volt magyar állomása: Axel nagypénteken a Dürer Kert színpadát vette be.

Nagyot dobbant a szívem, amikor szembejött velem a hirdetés tavaly novemberben: bemutatják a Nightwish utolsó, Yesterwynde című albumának szimfonikus zenekarra hangszerelt, énekkarral előadott változatát Helsinkiben. Tuomas Holopainen zenéjét élőben már régóta ilyen körülmények között képzeltem el, mint a teljesen esélytelen kategóriában versenyző koncertjeim listavezetőjét. Némi nehezítéssel, a budapesti Művészetek Palotája helyett a helsinki Musiikkitalóban (Helsinki Music Centre) mégis megvalósulni készült a dolog, így hosszas osztás-szorzást, családi büdzsé átkalkulálását követően lett egy hosszú hétvégénk feleségemmel, egyfajta speciális karácsonyi- és egyéb összevont családi ünnepek ajándékaként.

Igen komoly tempót diktál a Lord Of The Lost: a 2023-as dupla feldolgozáslemez, a Weapons Of Mass Seduction után 2025-ben egy trilógiába vágták a fejszéjüket. Az Opvs Noir első két része tavaly meg is jelent, a befejező korong pedig néhány napon belül várható. És mindehhez még turnéznak is. A magyar közönséget pedig kifejezetten szeretik, hiszen kétévenkénti rendszerességgel járnak vissza a kisebbik Barba Negra sátorba. 2028-ban viszont már lehet, hogy nagyobb helyre kell majd szervezni a bulit, Chris Harms és zenekara ugyanis ezúttal teljesen telepakolta a helyet, a koncert napján ki kellett tenni a megtelt táblát.

A hosszú pályafutás törvényszerűen sok különböző felvonást jelent egy-egy zenekar pályafutásában, de ezek közül csak jóval kevesebbre lehet rásütni, hogy tényleg korszakhatár. A Tankcsapda életében az elmúlt egy év mindenképpen átmenetinek számított, így valószínűleg nem tévedek nagyot, ha azt mondom: ezzel a grandiózus látvánnyal kísért, vendégek tekintetében is speciális arénabulival zárult le a köztes időszak, innentől már az új sztori pörög. Vörös Attila csatlakozásával a zenekar előtt kétségtelenül új távlatok nyíltak – nagyon bízom benne, hogy hosszabb távon is sikerül majd leütni a labdákat. Ezen az estén nem csúszott hiba a dologba.

Kissé meglepődtem, hogy jó tíz éve már, hogy először és sajnos – Kiss kolléga minap megjelent kvázi beharangozó cikkét leszámítva – utoljára írtunk az immár negyvenöt éves magyar progrock-legendáról. Na, nem mintha rá lennének szorulva a Shock! plusz támogatására, mert a közel öt évtized nyilván kitermelte a ma már ki tudja, hány generációs, lojális tábort, de hát egy ennyire erősen Ayreon-beállítottságú szerkesztőségnek azért mégiscsak illenék többet foglalkozni a bandával. Továbbra is fixa ideám ugyanis – és ebben a koncert ismét megerősített –, hogy azért itt a tojás volt előbb, mint a tyúk: nem létezik, hogy a tinédzser Arjen Lucassenhez ne jutott volna el egy példány a maga idejében külföldön is terjesztett Marsbéli Krónikákból.