Amikor a Satyricon negyedik albuma 1999-ben napvilágot látott, döbbenetet és megosztottságot hagyott maga után, megítélése a mai napig harsány viták tárgyát képezi. Satyr és az őt kisegítő zenészcsapat elemi gyűlöletből és túláradó kreativitásból egy olyan balegyenest vitt be a színtéren, ami senkit sem hagyott érintetlenül. A sok beszéd közt legkevésbé a dalokról esik szó, melyek pedig ma is bármilyen összevetésben a műfaj aranykorának legszebb napjait idézik. Tizenöt év telt el a kiadás óta, de a Rebel Extravaganza rideg csillagfénye ma is makulátlan.

A '90-es évek második felére a norvég black metal első generációs bandái már túljutottak pályafutásuk zenitjén, az életben maradtak pedig új megközelítések és produkciós technikák irányába tapogatóztak, túlélésüket indokolandó. Túl vagyunk egy rövid, de elképesztően intenzív, hatalmas kreatív lánggal lobogó időszakon a feketefém birodalomban, amely olyan klasszikusokat teremtett, mint a De Mysteriis Dom Sathanas, a Pure Holocaust vagy a Burzum és a Darkthrone első albumai, hogy csak néhányat említsek a vegytiszta black metal kiadványok közül. A Satyricon sem volt ez alól kivétel: az 1996-os Nemesis Divina a legtökéletesebb példázata annak, hogy ez a lesajnált, meghurcolt és utóbb engedelmességre kényszerített műfaj milyen tökéletes kompozíciókat érlelt meg a rendszerében. A Sigurd „Satyr" Wongraven által tulajdonképpen egyszemélyben kormányzott hajó előtt a korai évek epikus/folkos vonalán aligha maradhattak új kihívások. Ahogy Satyr találóan megjegyezte, ekkorra „a black metal eljutott oda, hogy a romantika és a vérszívás fontosabbnak tűnt, mint a sötétség és az extrémitás". Az 1999-ben végül a hallgatóság elé tárt Rebel Extravaganza egyértelmű üzenetet hordozott ezen a téren.

A lemez kiadását megelőzte némi átrendeződés a „tagságban", amit persze a szokásos satyriconi idézőjelek között kell érteni, hiszen a két főszereplőn kívül a többiek számára jórészt mindig is átjáróház volt a banda. A korai években megbízható támaszt nyújtó Samoth és Nocturno Culto helyett új játékosokkal kellett feltölteni a keretet, összhangban az új megközelítés által meghatározott keretekkel is. A legfontosabb új összetevő az elegyben Snorre Westvold Ruch (itt S.W. Krupp néven szerepel) meghívása volt, akinek eltéveszthetetlenül gyors és tömény riffelési stílusa a Rebel Extravaganza hangzását is meghatározta. A Throns-főnök, de a De Mysteriisen is közreműködő Snorre – érintettként az Euronymous-gyilkosságban – ekkoriban éppen nyolcéves börtönbüntetését töltötte, személye éppen Satyrék által, illetve a Thorns vs. Emperor split révén kezdett újra beszivárogni a köztudatba. Gitárosi poszton hasonlóan lényeges szerep jutott még Anders Oddennek (Cadaver) is, de a Blood Red Throne-ból ismert Daniel „Død" Olaisen is hozott ölteteket a lemezhez. A többi kisegítő szerepe egyedi alkalmakra korlátozódik, személyük felfedése helyett beszédesebb az általuk kezelt instrumentumok (fretless bőgő, Hammond-orgona, egyéb billentyűs és ütőhangszerek) számbavétele. Nem is meglepő, hogy a zsigeri mizantrópia mellett leginkább a hangszeres megoldásokkal folytatott tudatos építkezés jellemzi az albumot.

A Rebel Extravaganza előfutáraként, az ugyanazon év májusában kihozott Intermezzo II EP volt hivatott felkészíteni a tábort a zenében végbement gyökeres változásokra. Az EP-n új tételként a pusztító A Moment Of Clarity terpeszkedett, majd egy Sarcófago feldolgozás és egy Snorre/Satyr ambient kompozíció közé ékelve a Nemesis Divina lecsupaszított újraértelmezése volt még megtalálható. Az A Moment... feszes, groove-os, Snorréhoz méltóan néhol embertelenül gyors gitártémái a maguk pőre módján köntörfalazás nélkül beszélnek az új megközelítésről. Snorre jellegzetes hangszerkezelésének köszönhetően az általa jegyzett munkák jellemzően hordoznak egyfajta indusztriális jelleget, mégsem szabad abba a hibába esnünk, hogy a Rebel-korszakos Satyricont ipari metal bandaként könyveljük el, hiszen az csupán az egyik legjelentéktelenebb a számtalan őket ért, és a zenébe beépült hatás közül. A teljes album leginkább csak sötét, extrém metalként jellemezhető világában szépen elkeverednek a 21. századi éra hard rockba hajló megoldásait sejtető témák és a definitív black metal megoldások, hogy csak a két végletet említsem. A thrash/death vagy éppen a nagyzenekari hatásoknak egyre komolyabb teret engedő norvég black metal színtéren a Satyricon már ekkor is szembe ment a fősodorral, és úgy tudta megőrizni komolyságát, hogy a zene izgalmi faktora sem szenvedett csorbát.

Már első ránézésre feltűnik, hogy szokatlan módon a lemezt két tízperces opusz foglalja keretbe, remekül szolgálva az album elkészítőinek azon igényét, hogy hallgatóikat minél tökéletesebben saját, végtelenül sötét és rideg világukba rántsák alá. A tetemes hossza ellenére is ideális nyitódal, a Tied In Bronze Chains egy mindvégig izgalmas Odden/Satyr kompozíció számos, a Satyricontól korábban sosem hallott újdonsággal. Az egyetlen dolog talán, ami változatlan a korai évekhez képest, az a frontember csontszáraz károgása, amelyet szerencsére nem próbáltak tiszta énekkel ellensúlyozni, ahogy azt ezidőtájt éppen a Dimmu Borgir vitte sikerre a Spiritual Black Dimensions albumon. Ami azonban amott emelte az est fényét, az itt, a mizantróp lázadók vadászterületén egyértelműen a megcélzott atmoszféra rovására ment volna. A dobos Frost, a formáció csendestársa a Nemesis Divina óta tett egy vargabetűt a Gorgoroth irányába is (az Antichrist albumon végig, a Destroyeren egyetlen dalban volt hallható a játéka), miközben saját jogán is felküzdötte magát a legelismertebb black metal zenészek ligájába. Játéka megtestesíti mindazt, amit a kritikusok sziklaszilárdnak és technikásnak neveznek, itt azonban az is egyértelműen kiderül, hogy az öblösebb groove-okhoz passzoló húzós játékban is otthon érzi magát.

Az album eredeti kiadása tíz tételt tartalmaz, melyek közül hét tekinthető teljes értékű dalnak. Az akkori divat szerint a CD-n itt is találunk rejtett (nulladik) tracket, Kjærlighet Fra Gud (Isteni Szeretet) címmel, mely egy 19. századi ballada (az 1850-es évek Amerikájában rendkívül népszerű Lilly Dale) feldolgozása, ipari környezetbe ágyazva. Ezután, a már említett Tied In Bronze Chainsszel egy vadonatúj Satyricon mutatkozik be, hogy ha valaki ezt az első csapást képes kivédeni, azt a Filthgrinder old school támadása máris visszaterelje a táborba. Ez a változatosság azután végig uralja a lemezt, a bő órányi műsoridőbe annyi ötletet zsúfoltak össze, hogy egy percig sem unatkozunk, de még az instrumentális átkötők sem céltalan időkitöltők. Voltaképpen mindegyik tétel egy-egy műremek a maga módján, a csúcspont mégis a záró The Scorn Torrent, Snorre húsba gyémántkoronggal vágó riffjeivel, ahogy a női énekkel megtámogatott ultradallamos refréntől eljutunk a kíméletlen ipari fűrészelésig, majd a konklúzióhoz: Rebel against the chains / Break down the embodiment of your pain / Attack with robot precision / Rise and shine under wings of divinity / Now pick me up night and whirlwind / and let me ride with you / to peace of mind and nothing to rebel...

Az a tény, hogy a Rebel Extravaganza a maga idején felemás kritikákat kapott, a közelében sem jár annak a megosztottságnak, amely manapság érzékelhető a Satyriconnal kapcsolatban. Itt ellenben tökéletesen érthető volt egyes keményvonalas rajongós felháborodása, hiszen gyakorlatilag mindent, amit korábban a zenekarral kapcsolatban tudtunk, azonnal át kellett értékelni az új témák hallatán. A zenekar sikerszériája azonban mindezek ellenére is töretlen maradt: a Satyricon elkezdte megtölteni a nagyobb koncerttermeket, és a fesztiválok jegyzett nevei között is egyre többször tűntek fel – vagyis az underground varázs végérvényesen odalett, cserébe azonban hatalmas kapuk nyíltak meg a norvégok előtt. 2000 tavaszán egyenesen a Pantera frontembere, Phil Anselmo nyúlt a hónuk alá, és hívta meg Satyrékat előzenekarnak az éppen összeomlófélben lévő texasi legenda aktuális turnéjára. Nem volt ez persze váratlan az undergroundban is előszeretettel megmártózó Phil részéről, aki black metal fanatizmusát odáig vitte, hogy Satyrral, Fenrizzel és Killjoyjal közösen egy rövid életű projektet is összeraktak Eibon néven (a szupergroup egyetlen nótát vett fel végül, Mirror Soul Jesus címmel, mely a Moonfog 2000: A Different Perspective válogatáson jelent meg). Bár nem egy filmtörténeti alapvetés, de aki erre az időszakra képben is kíváncsi, az a Roadkill Extravaganza DVD-n egyfajta roadmovie formájában követheti végig Satyrék napjait, nem minden tanulság nélkül.

A Rebel Extravaganza számos tekintetben önmagában áll a mára tekintélyessé növekedett Satyricon-életműben, hiszen sem a csapat korai, sem modern felfogását nem hordozza száz százalékig. Anélkül azonban, hogy a fenti két, egyértelműen elhatárolható korszakot bármilyen értelemben is összevetnénk egymással, pusztán a zene minősége alapján a klasszikusok között a helye ennek az albumnak is. Világosan megmutatta ugyanis, hogy mennyi új dimenzió nyitható a black metalban, az eredeti szellemiség maximális tiszteletben tartása mellett is. Ahogy Nietzsche mondta: „Annak titka, hogy az életből a lehető legnagyobb termékenységet és élvezetet hozd ki: Élj veszélyesen! Építsd a városod a Vezúv lejtőjére!"