A Machine Headben elég rendszeresek a belső válságok, így nem meglepő, amit Robb Flynn legfrissebb blogbejegyzésében bevall: a zenekar megint majdnem feloszlott, mielőtt ráfordult volna a héten megjelent Bloodstone & Diamonds album munkálataira.
„Két évvel ezelőtt sosem gondoltam volna, hogy ismét ez az érzés kerít majd hatalmába, ami egy új album megjelenésekor jellemző”, írta a Machine Head frontembere. „2012. december 14-én adtuk az utolsó koncertet a Dethklok turnéján New Yorkban, a néhai Roseland Ballroomban. Katasztrofális nap volt: egy katasztrofális turné katasztrofális befejezése. A feszültséget szinte vágni lehetett. Dave McClain a színpadról lefelé haladva annyit mondott nekem: ez volt az utolsó koncertje, amit Adam Duce-szal játszott. A turné befejeződött, hazamentünk, és amíg otthon voltunk, nem is beszéltünk egymással. Én magam az üvegbe fojtottam a bánatomat egyéb dolgok mellett. Vége volt. A Machine Headnek vége volt. És 2008-ban, négy évvel korábban, egy Slipknottal közös európai turné felénél már eljutottunk egyszer pontosan ugyanide.”
Flynn többek között éppen azért adott ezután akusztikus szólókoncerteket, hogy eldöntse, mi történjen, és úgy határozott: kilép a zenekarból, mert egyszerűen nem merte felvállalni Duce kirúgását a Machine Headből. „Egy héttel később leültem dumálni Dave-vel és Joey-val, a menedzserünkkel. Dave kibökte: komolyan beszélt New Yorkban, soha többé nem akar együtt játszani a basszusgitárosunkkal, és ha erre kényszerülne, inkább kilépne a zenekarból. Joey elnevette magát, és azt mondta: ó, nem, nem te lépsz ki, bazmeg, hanem én. Én is elröhögtem magam, és hozzátettem: kapjátok be, srácok, mert ÉN lépek ki a zenekarból. Mind nevettünk egy percig, aztán abbahagytuk, mert ebben semmi vicces nem volt: hárman, egymástól függetlenül arra a döntésre jutottunk, hogy szakítunk a zenekarral, mert nem voltunk képesek tovább elviselni a kialakult helyzetet. Hárman lettünk volna hajlandók távozni egyvalaki miatt, aki igazából nem is akart részt venni abban, amit csinálunk. A történet folytatását ismeritek, kivéve, hogy később, az egész káosz közepette Phil is kilépett a csapatból egy napra. Kivéve, hogy Dave-vel utána kutya-macska harcot folytattunk. Kivéve, hogy korábban minden hármunk közötti problémát a szőnyeg alá söpörtünk, hogy kezelni tudjunk egy sokkal nagyobb gondot, és ezek most mind előjöttek. Jó kilenc hónap telt el, mire mindent lerendeztünk egymás között. Így aztán az, hogy megélhetjük ezt a pillanatot, ismét tudjuk, hogy Phil, Dave, Joey és én még mindig képesek vagyunk együtt zenélni, az újonnan érkezett Jareddel együtt, és tényleg élvezzük is a közös zenekari létet, jóformán először azóta, hogy egyáltalán vissza tudok emlékezni, és ki tudtunk hozni egy lemezt, amit vagy imádnak, vagy utálnak, vagy akármi… Szóval kibaszottul hálát adunk ezért. Több mint szerencsések vagyunk.”
A Bloodstone & Diamonds egyébként Flynn szerint is olyan mértékben osztja meg a Machine Head táborát, mint az 1999-es The Burning Red óta egyetlen albumuk sem. A lemezről a jövő héten olvashatsz kritikát a Shock!-on, a csapat pedig már turnézik is Európában: november 23-án Bécsben, a Gasometerben el lehet csípni őket a Darkest Hour és a Diablo Blvd. társaságában.
Hozzászólások
Persze, mert mind reménykedünk hogy "na most, hátha...újra", aztán a szokásos...
én most már csak arra lennék kíváncsi, hogy és ez a "Joey" milyen hangszerrel van jelen a színpadon, ha együtt _zenélnek_ vele? szóval ha egyszer látok egy MH koncerten Phil és Robb között egy Schuszter Lóri szerű figurát léggitározni, akkor azt tekinthetem Joey-nak?
;DDD
Nem nyomunk agyon, sokan így gondolják hidd el.
Számomra is folyamatosan érdektelenedik el ez a banda, pedig az első két albumuk top 10 nálam, a Burn My Eyes egyenesen 20 éve a legnagyobb kedvecem.
A Blackening agyon lett ajnározva, ami szerintem sem rossz, de azóta egyre gyengébbek.
Bármit csinálnak agyon lesznek dícsérve, de valljuk meg, ez a szétnyújtott album a vonósokkal meg ilyesmikkel, max annyi ötletet tartalmaz, ami egy 40 perces almumra talán elég lett volna.
Davidia, Old, Thousand Lies, A Nation On Fire, Take My Scars,Ten Ton Hammer, Imperium, Bulldozer, ezekért a dalokért a mai napig rajongok, szerencsére van mit hallgatni tőlök:)
tíz tonnás kalapácsot akartál eredetileg írni, ugye? :DD
Hárman nem elegek ahhoz, hogy egy(!) embernek megmondják: figyelj, ez így nem ok, neked sem az, nekünk sem, mostantól mind haladjunk tovább a magunk útján egymás nélkül - de nem: (...) "korábban minden hármunk közötti problémát a szőnyeg alá söpörtünk, hogy kezelni tudjunk egy sokkal nagyobb gondot, és ezek most mind előjöttek." Akkor most mi volt a gond? A nagy gond.
Mivel a kisebbeket sem tudták kezelni, így a legnagyobbat elviccelik?
Nem, srácok, ti rohadtul nem vagytok szerencsések.
A #10-eshez pedig: én is személyesen tapasztaltam mindazt, amit írtál, én is ki akartam lépni, de a "barátság" (akkor még) fontosabb volt. Óriásit tévedtem. Pláne, hogy aztán egy másik tagot rúgtunk ki közösen ezzel a "baráttal". Nyilván az a csapat semmilyen lapon sem említhető együtt a Gép Fejjel, de az alapok, az alapvető emberi viszonyulások mindenhol ugyanazok. És amikor valaki már nyilvánvalóan szarul érzi magát, és szenved, akkor akárhány embert is érint, lépni kell. Nem picsogni basszus, hanem lépni!
A címből tudtad, hogy ez nyavajgás lesz? Mert én nem, de ettől még érdekelhetnek a zenekarral kapcsolatos történések. Anno az Elegies DVDn például ugyanez a témakör teljesen más érzéseket hoz elő...