Az idei év javarészét a Slayer búcsúturnéjának egyik fix vendégeként tölti az Anthrax, így az aktuális interjúkban természetesen elég gyakran felmerül a téma, hogy vajon van-e elég utánpótlás a színtéren a régi nagyok helyére. Scott Ian a maga részéről szkeptikus a kérdésben...
Charlie Benante nem csinált titkot belőle, hogy érzékenyen érintette, amikor a Slayer bejelentette búcsúturnéját. Scott Ian kevésbé lelkizős típus, így a téma egyik más vetületét elemezte ki egy ausztrál weboldallal. „Nem tudom", felelte a gitáros a The Moshpit Backstage-nek, amikor arról kérdezték, ki léphet majd a Slayer és a többi régi nagy metalzenekar helyébe. „Ha azt kérdezed, lesz-e még valaha bárki is akkora, mint a Metallica, azt mondom, nem. De 1983-ban azt sem gondoltam volna, hogy a Metallica lesz a világ legnagyobb heavy metal zenekara, szóval ki tudhatja ezt előre? Én biztosan nem, és nem is a dolgom szerencsére, hogy ilyesmiken gondolkodjak. Ma már teljesen más a világ, mint a '80-as években, sokkal szélesebb a merítés a zenekarok között is, és az is másképp működik, hogyan lesznek naggyá a csapatok. Ugye régen lemezeket adtunk el – ma már nincs ilyen. Minden a turnézásról szól. De ez persze nem jelenti, hogy ne futhatnának be bizonyos zenekarok. Mint ahogyan az elmúlt tíz évben is jelentek meg olyan csapatok, akik naggyá váltak. De lesznek-e ezek valaha akkorák, mint az Iron Maiden vagy a Metallica? Mert én bizony úgy érzem, hogy a legnagyobb zenekarok sikerei javarészt abból fakadnak, hogy az emberek nagyon erősen kötődnek a lemezekhez, amiket régen készítettek. Ebből a szempontból magunkat is ide sorolom: mi is emiatt tudunk ma is turnézni és a saját elképzeléseink szerint működni. Viszont ez az egész eltűnőben van mára."
Scott szerint alapvetően mindegy, milyen hordozón hallgatják az emberek a lemezeket, mert a lényeg az ingyenességben rejlik. „Őszintén: leszarom, milyen a formátum, amíg valaki meghallgatja a zenémet. De az utóbbi nagyjából tíz évben az emberek már nem ápolnak olyan viszonyt az albumokkal – az enyémekkel, az Iron Maidenéivel és a Metallicáéival sem –, mint azelőtt. Ennek az az oka, hogy alapvetően mindenki ingyen jut hozzá ezekhez, így a jelentőségük is csökkent. Ezzel szemben sokkal többet jelentett az élmény, amikor gyűjtögetted a pénzedet egy-egy albumra, aztán elmentél a lemezboltba, és megvetted. Az ebből fakadó szenvedély a hagyományos hanghordozók halálával együtt eltűnt. Szóval nem tudom, lehet-e még valaki valaha is akkora, mint a Metallica vagy a Maiden. Persze elképzelhető, hogy húsz év múlva öt zenekar is rám cáfol majd, de mondjuk úgy: nehezen tudom elképzelni, hogy így lesz..."
A Slayer búcsúturnéjának európai körén az Anthrax mellett a Lamb Of God és az Obituary szerepel a menetrendben. Magyar koncert nem lesz, sőt, Kelet-Európa egyetlen lengyel fellépést leszámítva teljesen kimarad, így legegyszerűbben Bécsben lehet megnézni az összeállítást november 23-án.
Hozzászólások
A múltkor beszélgettem az egyik cimborámmal és a Maiden volt a téma, X Factor, bekerült újra a setlistbe,.Ö aki anno utálta, azt mondja, jó hogy megint játsszák, erre én: Mi az, neked az tetszik? Háát...igen, az idő, meg a komolyabb ismerkedés megváltoztatta a véleményem :)
Lehet benne valami, de azért nem tudok feltétlen egyetérteni, mert nálam például egy-két éve ütöttek be olyan zenekarok/előadók, mint Joe Cocker és a Dire Straits, de hogy ne csak öregeket mondjak, például a Parkway Drive is. Soha korábban nem hallgattam őket, de most rendszeresen.
Erről írtak egy remek tanulmányt, miszerint 30 fölött mintegy (gondolom fokozatosan) befagy az ember zenei ízlése és a régi megszokott dalokban leli inkább örömét (az szabadít fel dopamint).Szerintem inkább ez játszik közre a legtöbb embernél, mert bizony azért most is vannak jó zenék, én legalábbis többet találok mint anno, pusztán csak az internet miatt is. Az már valóban más kérdés és a fentiekhez kapcsolódok, hogy mennyire fűznek ezekhez a zenékhez/bandákhoz olyan erős kötelékek mint a régiekhez.
Külön öröm, hogy mi, shock! olvasók ennyire normálisan tudunk eszmét cserélni :)
Remélem, Scott Ian is olvassa a kommenteket :)))
Vajon, ha mindenki fejben elkezdené összeállítani mondjuk a saját top 50 lemezét, akkor abban mennyi lenne az ezredforduló utáni albumok aránya? Nálam kb. 10%, de lehet, hogy túlbecsültem.
Amikor kezdtem, egy fiókban elfértek a kazetták, majd lett belőle két fiók.
Ma jóformán Anthrax-szel meg lehetne tölteni a két fiókot.
Az új megjelenések nem csak egymással versenyeznek, hanem a régebbi megjelenésekkel is, mert azokat is előveszi az ember, azokat is hallgatja. Az ideje meg véges.
Másik
nem csak a zene van. A nyolcvanas években sokkal kevesebb film, sorozat jutott el hozzánk, de megkockáztatom, még az amerikaiakhoz is. A számítógépes játékok, meg maga az internet is sokkal kevesebb időt vett el.
Egész egyszerűen, a zenének nagyobb volt a jelentősége, mint most.
Nekem is volt mindenfele korszakom - letoltosbol mentem CD vasarlos fele majd vissza, mikor rajottem, hogy ha mindent meg akar venni, akkor havonta kb. 20-30 ezret kell CD-re koltenem, amit egyszeruen sokallottam.
A javasolt lelassulast tobb modon es tobb eletteruleten el lehet kezdeni (egyik kihat a masikra), magam a klasszikus zene fele fordultam. Nagy turelmet igenyel, hihetetlen dolgok tortennek egyszerre (nem gondoltam volna, de egy ido utan minden mas zene olyan jelentektellenek tunik, meg a metal is, pedig ugyanugy elvezem) es ingyen, jogszeruen is elerheto.
Akarhogy is, engem ez vezetett oda, hogy mas fullel hallgatom a metal zenet is. Miutan megtanultam picit jobban ertekleni amit a zeneszek csinalnak es jobban el is tudok benne melyedni, nem vagyom uj zenekre, meg a kedvenceket sem hallgatom meg szuksegszeruen azonnal ha kijottek egy lemezzel.
Persze nem mindig van ez igy, es nem is receptnek irtam, csak illusztralni szerettem volna, hogy szerintem picit jobban befele kell fordulni/lelassulni az elet valamely teruleten es akkor akar ujra vissza lehet hozni az "aranykorszakot" is. Picit.Megint csak: szerintem.