Újabb mérföldkövet hagyott hátra a Metallica az 1991-es fekete albummal: a lemez immáron 750 hetet töltött a Billboard 200-as listáján, ez pedig eddig mindössze három másik albumnak sikerült.
E héten a Billboard-lista 178. helyén tanyázik a Metallica fekete lemeze, amivel az anyag hivatalosan is a 750. hetét tölti az amerikai albumeladási listán. Erre a bravúrra mindössze három másik kiadvány volt képes eddig a könnyűzene történelme során: a Pink Floyd The Dark Side Of The Moonja 990, Bob Marley Legendje 843, a Journey Greatest Hitse pedig 813 héten át jutott be megjelenése óta a legkelendőbb kétszáz nagylemez közé.
A fekete album minden idők legsikeresebb és legnagyobb példányszámban elkelt lemezei közé tartozik, csak az Egyesült Államokban tizenhatszoros platinalemez, világszerte összesen pedig több mint 30 milliót adtak el belőle. A lemez utóéletét és kultuszát jól mutatja, hogy 2021 szeptemberében, huszonkilenc év, 1992 augusztusa óta először ismét bekerült a Billboard-lista első tíz helyezettje közé, a kilencedik helyre akkori újrakiadása révén a maga 37 ezer példányos eladásával.
A bevezetőben linkelt Klasszikushock-cikk mellett a lemezről harmincéves jubileumán is megemlékeztünk egy visszatekintésben. A Metallica július 5-ei és 7-ei varsói kettős koncertjéről itt olvashatsz.
Hozzászólások
Gondolatkísérletekben úszunk, nekem meggyőződésem, hogy már a Justice is eléggé más lett volna, ha életben marad, de ha már:: kétlem, hogy Burton a maga legendásan laza attitűdjével és már huszonévesen is elképesztően előrehaladott zenei nyitottságával érdemben foglalkozott volna azzal, hogy sperma van a borítón, meg hogy Lars azt mondja, szerinte a Metallica nem annyira metál. (Ezek mind-mind olyanok, amik 16-17 évesen engem is zavartak, majd eltelt tíz év, és már abszolút nem érdekelt, ma meg aztán főleg nem.)
A körítést is vegyük hozzá. A gecis borítót, a stricis öltönyöket, a smárolós fotókat, a metalról tett nyilatkozataikat.
A blues-, dzsessz- és ősrock- meg hippirock-rajongó Burton vajon tolerálta volna...?
Igen, és pont, hogy Cliff volt az, aki beoltotta őket zeneiséggel...:) De egyébként ha Burton még élne, akkor is Hetfield lenne a fő dalszerző, bármennyire fájna és fáj is ez egyeseknek.
A blues-, dzsessz- és ősrock- meg hippirock-rajongó Burton a Load meg a Reload hallatán? Kétlem...
Na, ezt ugatom harmincvalahány éve én is...
Mustaine, és főleg Cliff zsenije nélkül csak egy tisztességes iparosbrigád a banda.
Ami nem baj, ilyen is kell, csak a szívem vérzik, ha belegondolok, hogy mivé lehettek volna ha Cliff nem hal meg.
Az biztos, hogy a '90-es évek Metallica-lemezeit látva, úgy rúgta volna picsán őket, hogy a hajuk leég.
Ahogy ma már elmondhatatlanul nevetségesnek tűnik az is, hogy mekkora csalódás volt a Fekete lemez 1991 augusztusában. (az utána következőket most nem említem).
A Solarisban másoltattam kazettára, majd pár napra rá vinylen is megvettem, és emlékszem a kétségbeesésre, amit akkor éreztem, amikor meghallgattam
Enter Sandman, Sad But True, Follow the God That Failed, stb, kiváló nóták, de azóta se sikerült megkedvelni őket, pedig több százszor biztosan végigpörgettem. Személyes sértésnek vettem tőlük azt a lemezt akkor, de 50 pluszos vén trógerként ma már nem haragszom rájuk.
Biztosan volt párezer fiatal kölyök anno, akiknek "kapudrogként" ez a lemez volt a belépő a megtéréshez; ma már így gondolom.
Minden tiszteletem a Metallicáé, hogy a mai napig vannak és zenélnek, még akkor is ha, '88 óta nem tudtak kiadni semmit, amire rezonálna a sörben áztatott fémes lelkem.
Nem arrogancia, hanem tény, hogy a tömegek kifejezetten elvárják, hogy a szájukba adják, miért kell éppen lelkesedni. Szerinted az ezt a lemezt vásárló tízmilliós nagyságrendből hányan tudnak még legalább öt hasonló stílusú zenekart felsorolni? (nem a hallgatásról beszélek, csak felsorolásról...) De továbbmegyek, a Metallica egyéb munkásságából se tudnának túl sokat mesélni. Nekik elég az a pár szám, amit ismernek, számukra így kerek a világ, nincs igényük többre. És ugyanez igaz a koncertek látogatóira is, a többségnek elég, hogy egy ultrasikeres banda überlátványos buliján legyenek ott (lásd anno a Gunsnál szinte mindenki a fütyülős meg a terminátoros nótát várta...) a tömegben. Bizony ilyen nagyságrendben a siker a fontosabb, a minőség másodlagos befolyásoló tényező. És ezen felesleges besértődni, ettől még jó zene, csak messze nem olyan kiemelkedő, mint amit az eladási számok mutatnak.
Jóember...ki mondta hogy csak thrash metalt hallgatok?
Kurvásul el vagy tévedve... Kb ötezer albumból válogatom össze a hallgatnivalókat a 60-as évek zenéitől kezdve, pár százaléka csak thrash... Ami Hetfieldéket illeti, úgy tűnik, Cliff kiesésével az isteni szikra is távozott tőlük. A 91-es lemezen ugyan még volt pár átlag feletti nóta, utána már... hagyjuk. Az első kommentelő is írta, hogy vannak ennél jobb lemezeik, sokan gondolják ezt és nem a thrash elemek hiánya miatt. Ez egy fontos és trendcsináló lemez volt (az utolsó, amivel még hatottak a műfaj fejlődésére), de zeneileg innentől számomra már egyszerűen nem elég érdekes, amit művelnek, kb az összes pályatársukat szívesebben hallgatom, noha azoknál is vannak stílus- és minőségbeli kilengések.
Én értem, hogy egy "szar" album, de akkor mitől fogy így belőle?! Ja, mert hogy a szar finom, elvégre több milliárd légy nem tévdhet...
Én is megvettem még kazettán annak idején és a koncerten is ott voltam. Már rohadtul unom az egész lemezt, annyiszor hallottam minden dalt róla, de azt próbáld meg megérteni, hogy ez nem egyéni ízlés kérdése. Az, hogy te unod meg én unom nem jelent semmit, amíg több mint három évtizede folyamatosan vásárolják és hallgatják az emberek. Elképesztően arrogáns ezt úgy értelmezni, hogy hallgatók milliói valami fogyatékos bábok lennének, akiket beszopatott a menedzsment, nem úgy mint minket, akik tudjuk, mi a valódi érték. Ami az autós pendrive-unkon van.