level42_cMost bizonyára sokan gondolják, hogy valamiféle fatális tévedés áldozatai, azonban mindenkit megnyugtathatok: jó helyen jártok! Noha a szóban forgó anyag elkövetői sosem tartoztak szűkebb értelemben a magazin profilját jelentő műfaji kategóriákba, az általuk képviselt nívó stíluspreferenciától függetlenül hasábokért kiált. Azaz utóbbi inkább csak kívánatos állapot lenne, ugyanis hazánkban nem úgy érzékelem, hogy Mark Kingék különösebben izgatnák a firkászok fantáziáját, dacára annak, hogy az elmúlt harmincöt-negyven évben számtalan alapvetés jött ki a kezeik alól. A Level 42 friss DVD-jének elemzése emiatt aztán hiánypótló célt is szolgál.

kingdiamond_cSzinte sejtettem, hogy a király nem fog 2018-ban előrukkolni a nagyon régóta ígérgetett friss kiadványával, hiszen nem is ő lenne, ha nem kapcsolná szigorúan a számmisztikához karrierje sarokpontjait. Így aztán megint nem érheti szó a ház elejét, ha összefüggéseket kell vonni a mester életének alakulásával és a számokban rejlő misztikával. Az idei évszám összevont összege, valamint a lemezmegjelenések közötti tizenkét év ugyanis megint csak visszavezethető a titokzatos 3-6-9-es számrendszerre, ami King teljes karrierjére jellemző (csak egy példa: „Eighteen is actually nine" – Abigail).

laibach_c„Pályafutásom egyik, ha nem a legfontosabb koncertje" – nem más, mint a Mute Records alapítója, Daniel Miller nyilatkozta ezt, aki mondjuk a Depeche Mode vagy Nick Cave társaságában átélhetett már jó néhány szürreális pillanatot az elmúlt évtizedekben. És mégis: a Koreai Népi Demokratikus Köztársaságban vendégeskedő Laibach képe még gondolatban is annyira bizsergető, hogy szinte semmilyen más élménnyel nem állítható párba. Egészen egyértelműen többről van itt szó, mint a kommunista ország függetlenné válásának 70. évfordulóján egy apró európai ország artrock-zenekarának bemutatkozásáról. Egyszerre brutális tabudöntögetés, ugyanakkor óvatos násztánc a penge élén, majd a biztos tudata annak, hogy a függöny legördülése után többé semmi sem lesz ugyanolyan.

saga_cKissé megkésve, ám annál nagyobb örömmel tudósíthatunk a Saga legfrissebb DVD-kiadványáról, amely minősége okán a diszkográfia utolsó vagy közbenső darabjaként egyaránt megállja a helyét. Persze a búcsúhoz vegyül egyfajta keserédes hangulat is, azonban úgy hiszem, az úriemberek jó pár olyan dokumentumot hagytak maguk után, amelyek kapcsán az elégedettség lehet úrrá rajtunk. A So Good So Far is ebbe a sorba tartozik.

yes_cAmennyire rajongok a progresszív rock őskövületeiért, annyira érdektelen voltam az utóbbi egynéhány évük iránt. Rendkívül nehezen fogadtam be az állandósult fluktuációt, és a Yes emellett egyre inkább satnyuló színvonalú, érdektelenné váló ténykedését. A zenekar egyik kulcsfigurája, Jon Anderson fiatalabb klónokra váltását pedig egyenesen megbocsáthatatlannak tartottam és tartom mind a mai napig, Benoit David és Jon Davison maximális tisztelete mellett. Ahogy abban sem feltétlenül értek egyet a fedélzeten maradt urakkal, miszerint ennek a történetnek a másik kvázi főszereplő, Chris Squire 2015-ben bekövetkezett sajnálatos halála után is ennyire kiterjedt formában kell folytatódnia. Squire végakarata ide vagy oda, ez így bizony erőteljesen hakni benyomását kelti.