Hosszú évtizedek óta mondogatják, hogy a rockzenében nincs új a nap alatt: minden riffet és dallamot eljátszottak, minden hangot lefogtak és minden dalt megírtak már a műfaj megszületése óta. Bár van benne némi igazság, ezen álláspont egyértelműen túlzó, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy időről időre felbukkannak olyan csapatok, amelyek hangzása merőben szokatlan, új és teljességgel egyedi. Hogy csak a legismertebb példákat említsem, ilyen volt a maga idejében a Faith No More és a System Of A Down, vagy hogy a maistreamen kívülre is nézzünk, a Meshuggah is. Rajtuk kívül pedig ott vannak azok a kisebb zenekarok, amelyek valamely rétegműfaj határait igyekeznek kitágítani, és az adott struktúrán belül valami izgalmasat alkotni. Utóbbi csoportba tartozik az amerikai Vektor is.

Bár a Terminal Redux még csak a harmadik lemez a sorban tőlük, a Vektor nem nevezhető igazán friss csapatnak, hiszen 2002-ben indultak. Munkatempójuk azonban nem valami gyors: előző stúdióanyaguk még 2011-ben látott napvilágot Outer Isolation címmel, én pedig a mai napig hálás vagyok annak a Shock!-olvasónak, aki évekkel ezelőtt egy kommentben felhívta rájuk a figyelmemet. Akkoriban mindenki a Voivod kisöccseként hivatkozott az arizonai négyesre, és nagyot nem is tévedtek, hiszen amellett, hogy zeneileg is egyértelműek voltak a csapat gyökerei, a sci-fi tematika, illetve a logó és a borítók grafikai világa is a kanadai mestereket idézte. Nem mondom, hogy a Voivod-hatás mára egyértelműen a múlté, de egy biztos: harmadik nagylemezével a Vektor végképp túllépett azon, hogy sima utánérzés-zenekarként gondoljunk rájuk.

A Terminal Redux a szélsőséges thrash metal olyan mixét tartalmazza, amelyben a Voivod mellett a Slayer, a Death, Devin Townsend, de még az olyan post metal-cuccok hangzásvilága is ötvöződik, mint például a német The Ocean (lásd például a kettes track Cygnus Terminalt). Mindez pedig totál egyedi keverékké állt össze, azaz a 2016-os anyagon valóban megszületett a nagybetűs Vektor-Hangzás. Mindez remekül hangzik, az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy a tízszámos anyag borzasztó tüskés, a magam részéről pedig teljesen megértem, ha valakinek a torkán akad. Ennek ellenére mindenkit arra biztatok, hogy feccöljön bele energiát, a Terminal Redux ugyanis tényleg az egyik, ha nem egyenesen a legizgalmasabb thrash-orientált cucc idén.

Ahogy korábban már írtam, az origó esetükben még mindig a Voivod, ahogy az a nyitó, kapásból kilenc perc fölé csúszó Charging The Void alapján le is szűrhető, David DiSanto énekhangja miatt azonban már ebben is hatalmas Death-érzés van, és számomra Chuck Schuldiner szellemének jelenléte a lemezanyag végéig érezhető is. Ahogy anno Chuck sem volt az, úgy a szó hagyományos értelmében véve David sem kifejezetten jó énekes, ez a fajta, néhol magasakat is hozó stílus azonban tökéletes az effajta muzsikához. Azt, pedig talán felesleges is lenne hosszasan boncolgatni, hogy mit muzsikálnak össze a srácok a 73 perc fölé kúszó korongon, a lényeg ugyanis pusztán annyi, hogy az eszeveszett tempóktól a technikás riffelésen keresztül egészen a meglepően dallamos gitártémákig mindent felvonultatnak. Devin hatása pedig épp a gitárdallamok terén érződik igazán, meg a nyitó tétel végén, illetve a gigászi, a közepén full Pink Floydra vett zárótéma Recharging The Voidban hallható kórusoknál.

A lényeg tehát összefoglalva az, hogy ha egy igazán izgalmas, a szó szoros értelmében véve progresszív thrashlemezre vagy kíváncsi, ki ne hagyd a Terminal Reduxot! Kell hozzá néhány hallgatás, de ha hajlandó vagy elég időt szentelni neki, biztos vagyok benne, hogy egyetértesz majd velem: ez egy bődületesen nagy tízes.