Éreztem némi zavart az erőben, amikor Matt Heafy az új album első bevezetőjére kihozott címadó nóta kapcsán arról beszélt, hogy a dalt már régen írták, nem is erre az albumra, hanem a Shogunra készült, másfelől ez teljesen más lesz, mint a régebbi anyagok, és akinek ez nem tetszik, az hallgasson régebbi albumokat. Merthogy a Trivium mindig is azt csinálta, amit akart, így megy ez. Plusz még überkirály, hogy végre csak és kizárólag „valódi" énekben utazik, hiszen mindig is azt szeretett volna, csillámló trillákat, érces áriákat, nem pedig üvöltözni a mikrofonba. Ilyen csodás felvezető után minimum egy 12 pontos albumot kértem volna a fülembe, ehelyett megkaptuk ezt az izét. Erre mondják, hogy a kevesebb duma előtte többet ért volna utána.

Azt a szöveget ugyanis, amely arról szól, hogy a Trivium soha nem akart az elvárásoknak megfelelni, az első hangtól az utolsóig könyörtelenül cáfolja a Silence In The Snow. Ez bizony saját műfaján belül a lehető legszélesebbre tárt kapunyitás, amelyről üvölt, hogy minél több emberhez szeretne eljutni. Nem azzal van gond, ha egy zenekar úgy dönt, hogy elvonul a legdallamosabb legelőkre, mert az énekes most éppen úgy érzi, hogy tud énekelni. A probléma ott üti fel a fejét, hogy a nagy elvi elhatározást eléggé kidolgozatlanul sikerült gyakorlatba ültetni, értsd: a szavak mögött nincs profi munka. Azok a nóták, amelyek a Silence In The Snow-n sorakoznak egymás után, nagyjából a tizenkettő egy tucat kategóriába férnek bele. Ezer szerencse, hogy a melódiákba pácolt hangszálakat növesztő zinger azt is megosztotta velünk, milyen csapatok is gyakoroltak nagy hatást rájuk, mielőtt elkezdték volna ennek a mestermunkának a felvételeit. A Panterán és a Slayeren felröhögtem, de a Metallica vagy az Iron Maiden emlegetése valóban megállja a helyét, annyi kiegészítéssel, hogy nem hatásról, inkább nagyon halvány másolatokról beszélhetünk.

És ezzel ki is mondtuk, hogy a Silence In The Snow mitől gyenge album. Egyfelől adott egy (a lehető legbarátibbra szelídített) plasztikzene, amely már meglévő receptek alapanyagaiból próbálja újra elkészíteni az unalomig ismert fogásokat (lásd kapásból a címadó nótát), másfelől ott lebeg fölötte a teljes ötlettelenség árnyéka némi plágiumszag kíséretében. Ám meglepő módon nem az alapokkal van a legnagyobb probléma, hanem a túlzásba hajlított dallamos ének és a számtalan helyen iszonyú keményen megdörrenő zene szerencsétlen párosításával. Hiába örül Heafy, hogy most aztán széténekelheti az agyát, a végeredmény inkább lehangoló, semmint komolyan vehető.

A Triviumon a Shogun óta érezhető a tanácstalanság, az azt követő két album (In Waves, Vengeance Falls) egyértelműen a tétovázás jegyeit viselte magán. Mintha valami új irányt kerestek volna, de közben elromlott a belső iránytű, így maradt a szűk körökben toporgás a saját múlt körül. Cinikusan mondhatnánk, hogy a Silence In The Snow ehhez képest előrelépés, hiszen valamerre elmoccant a zenekar, ám az a fránya masina dél helyett északot mutatott, néha pedig csak körbe-körbepörgött a tű. Pedig akadnak jó elgondolások az új albumon, ám alig van nóta, amelynek hallatán nincs déja vu érzésünk. Ez pedig többnyire az énekdallamok miatt bukkan fel. Tucatnyi zenekar ugorhat be kapásból, akik már megírtak valami teljesen hasonlót, s hiába zúz szorgalmasan az alap, ha Heafy csak dallamozni akar. Pedig a zene annyira kívánja a bikább torkot, amennyire csak lehet. Időnként azon szurkoltam, hogy ordítson már egy isteneset ez a jóember, amivel meg is mentené az albumot a szürkeségtől, de nem, hiába jönnek a jobbnál jobb riffek, ő csak nem akar durvább hangzást.

Talán a Dead And Gone jár legközelebb ahhoz, hogy megmutassa, mennyi tudás rejlik a Triviumban, ott jelenik meg az a fantázia és hangzás, amelytől tudna még a zenekar jó albumot csinálni, ám az óvatoskodás hamar lehűti a felhorgadt reményeket. Ugyanilyen izmos lehetne a The Ghost That's Haunting You vagy a The Thing That's Killing Me, sajnos éppen ez a két szám az, amely hallatán a leginkább kutatunk az agyunk mélyén, hogy hol is hallottuk már ezt néhány ezerszer.

Nekem nagyjából a Pull Me From The Voidnál esett le, hogy nem várhatok semmi fantáziát ettől az anyagtól, sorban jönnek az elcsépelt megoldások, a tényleg unalomig ismert témák. Értem a koncepciót, érzem az akaratot, de nem hallom az eredményes kivitelezést. Matt Heafy nagyot tévedett, amikor úgy vélte, rálelt a bölcsek kövére. A régi anyagokat éppen a változatosság tette emészthetővé, az új album ezt már nem tudta produkálni. Ettől még persze sokak számára dicséretes lehet a próbálkozás, és ha a Trivium valóban úgy gondolja, hogy megtalálták az egyetlen és üdvözítő utat, jó sétát hozzá. A magam részéről inkább kerülő úton megyek.