Christofer Johnssonról sok mindent el lehet mondani, de az vitathatatlan, hogy a Therion-vezér mindig is a saját feje után ment. A kezdeti Celtic Frost-hatású death metal zenekarból a Thelivel operás szimfo-metálba váltott, majd ezen új stíluson belül is meglehetősen bátran kalandozott az évek során. Számomra pedig ezek a kitérők a legutóbbi lemezig kifejezetten jól is működtek: a sötétebb Lemuria / Sirius B kettősét ugyanúgy simán bekajáltam, mint a Les Fleurs du Mal sanzon-átiratait. A 2018-ban megjelent, extra-grandiózus Beloved Antichrist viszont megfeküdte a gyomromat; ennek oka pedig nem is elsősorban a szinte befogadhatatlan terjedelem volt, hanem az, hogy egész egyszerűen nem találtam a megalomán dalfolyamban semmi kiugrót, semmi olyasmit, ami segített volna legalább átevickélnem a végeláthatatlan középtempókon.

Fogalmam sincs, végül mennyire lett sikeres a Beloved Antichrist, de tény, hogy a friss Leviathant már jó előre úgy harangozta be a főnök, mint amivel szánt szándékkal igyekeznek a rajongótábor kedvére tenni. Ezúttal tehát Christofer bevallottan nem a saját feje, hanem a közönség elvárásai után haladva írta meg a lemezanyagot, és ez egyértelműen hallatszik is. Kezdeném ott, hogy a Leviathan mindössze 45 perc, ami épp az előző lemez hosszának negyede, így már csak a játékidő is megment minket attól, hogy belefulladjunk a korongba, mint elődje esetében többek között velem is történt. A tömörebb, direktebb megfogalmazás eleve hatalmas piros pontot ér, ráadásul Christofer nem a levegőbe beszélt, amikor slágerparádét ígért. Mindezt persze nem szó szerint kell érteni, de elvitathatatlan, hogy a Leviathannal a csapat visszatért az aranykorhoz, azaz a '90-es évek végén megjelent lemezeinek hangzásvilágához és hangulatához. Annak ellenére, hogy számomra a már említett Lemuria / Sirius B kettőse a legnagyobb kedvenc, kétségtelen, hogy a csapat aranykora az 1996-2000 közötti évekre, azaz a Theli, Vovin és Deggial lemezek idejére tehető. Az új cucc pedig pontosan ebbe a korba is repíti vissza a hallgatót. Azaz, ha valaha is szeretted a Theriont, a Leviathannal tényleg nem hibázhatsz, még akkor sem, ha olyan korszakos slágerek azért nem születtek most sem tömegével, mint a To Mega Therion, a Wine Of Aluqah vagy a Seven Secrets Of The Sphinx.

Viszont ezzel együtt is elvitathatatlan, hogy a Leviathannak megvannak a maga nagy pillanatai: engem már a rég hallott módon direkt indítású The Leaf On The Oak Of Farral meggyőztek. A kifejezetten súlyosan kezdődő dalban Rosalia Sairem leginkább a Les Fleurs sanzonjait idéző énekdallamai elsőre kicsit furcsán hatnak, de a nagyívű kórusok érkeztével igazi Therion-sláger válik belőle. A kettes Tuonela a Therion-újonc Marco Hietala miatt érdekes, akinek karcos hangja nem feltétlenül passzol ide, a végeredmény mégis kifejezetten fogós. Tekintve, hogy a digipack kiadáson ez a tétel nem kevesebb mint öt verzióban szerepel, feltételezem, hogy Christofernek igen komoly tervei vannak vele. A címadó masszív Theli-hangulatot árasztó darab, melyben férfi szólóének egyáltalán nincs: a kórus, illetve Lori Lewis és Chiara Malvestiti szopránjának felelgetése uralja. A felváltva németül és angolul megszólaló Die Wellen der Zeit azért érdekes, mert zenéjét a bőgős Nalle Pahlsson írta, szövegét pedig egy bizonyos Per Albinsson jegyzi, azaz meglepő módon egy olyan dal is felkerült a lemezre, melyhez elvileg Johnssonnak semmi köze.

A Leviathan és a Die Wellen melodikusabb pillanati után külön jólesik, hogy az Azi Dahaka ismét egy gyors, azonnal ható dal, mely a Vovin hasonló témáit juttatja eszembe: hatalmas közönségkedvenc lesz belőle, az biztos. A kellemesen ismerős indítású Eye Of Algol súlyos középtempóval folytatja a sort, szintén a legszebb Therion-hagyományok szellemében, majd érkezik a Thomas Vikström által jegyzett, epikus, filmzenés Nocturnal Light. Szerencsére a lemez vége is igencsak masszív: az ökölrázós, full metal Great Marquis of Hell talán mind közül a legjobb refrént hozza, a Psalm of Retribution pedig már csak Mats Levén zseniális éneklése miatt is csúcspont. Az El Primer Sol klasszikus Therion-galopp, majd a mesélős Ten Courts Of Diyu teszi fel az i-re a pontot.

Diehard rajongók számára külön csemege, hogy Lori Lewis és Mats Levén mellett felbukkan még egy régi ismerős a lemezen: Snowy Shaw ezúttal ugyan (sajnos) nem énekel, de dobolása öt tételben is hallható. És ha már Snowy szóba került, egy komoly hiányossága azért van az anyagnak: míg a női oldalt öt kiváló szólóénekes is erősíti, addig Marco és Mats egy-egy tételét leszámítva valamennyi szám férfiszólamaiért egyedül Thomas Vikström felelt. Thomas persze tökéletesen illik a csapatba (nem hiába stabil tag már vagy egy évtizede), de ettől függetlenül mindenképpen jót tett volna a Leviathannak rajta kívül még egy-két férfi énekes. Vagy ha legalább Mats Levén több teret kap. Mindez azonban nem változtat azon, hogy a Leviathannal Christofer abszolút kiköszörülte a legutóbbi lemezzel ejtett csorbát: méltó módon idézte meg a Therion legnépszerűbb korszakát.