Hinnye! És yippeeee, valamint yiiiháááá! Szerettem a kelta zenét mindig is, a tradicionálisat is, no meg az onnan merítő rockot is, elég csak Gary Moore vagy a Thin Lizzy nevét megemlíteni. A Tempest nem egyszerűen kelta zenéből merítő rockzene, ők kifejezetten népzenét játszanak, csak a hangszerelés rockzenei.

Egy gitáros-mandolinos, egy mandolintalan gitáros, egy bőgős, egy dobos, valamint egy hegedűs hölgy alkotja a már több mint 10 éve működő zenekart. Ráadásul van norvég tagjuk is, ezért nem egyértelműen csak az angolszász és ír zene szolgáltatja az alapot, de néha a skandináv is.

Skót népdal feldolgozásával indítanak, ahol férfi és női ének játszik egymással, míg rockossá varázsolt, ugrálásra késztető zene pattog, a hegedű felesel a torzított gitárral és a mandolinnal. A következő dal instrumentális, máris Norvégiában vagyunk, ez a dal is pattogós, csak másképp. Aztán sorban jön a többi dal is, ugyanebben a szellemben, rockosítanak angol munkadalt, szénbányászok dalát, falusi karnevál kísérőzenéjét, megihleti őket az angol tél nyugalma. A Fjellmannjenta kimondhatatlan című, de hasonlóan hangulatos zene Norvégiából, a végén pedig az ultrazöld Írországból, a világ legbarátságosabb embereinek hazájából hoztak egy átiratot.

Nem egy kimondott metal album a sok helyen előforduló torzított gitárok ellenére sem, de aki szereti a bevezetőben említettek munkásságát, vagy olyan folkos rockzenéket, mint a Skyclad, tehet velük is egy próbát. És ha nem lenne két bot lábam, és ilyen zenéket nyomnának mondjuk egy ír táncházban, nem koncertekre járnék, hanem ropni. Slainté!