Sokszor mondjuk, hogy felesleges egy-két-három évente, de legalábbis az adott zenekar mércéjéhez mérve sűrűn kiadni lemezt, mert nem gyűlik össze annyi érdemi mondanivaló ilyen rövid idő alatt. Na de tizenkét évet várni egy friss anyagra, az már pont a mérleg másik oldala – persze csak akkor, ha az addigi lemezek tényleg rendben voltak, és jólesne további adag abból az esszenciából. Aztán amikor megjelenik a friss lemez, és az kompakt módon egyben van, feltolul a kérdés, hogy „na, de mégis mi tartott ennyi ideig?”. Hogy mi… család, gyerek, meg úgy az élet, instabil zenekari felállás, időhiány – majd egy soron következő interjúban mi is megkérdezzük, addig is fortyogjon a fém, amit tekervényes úton sikerült a Kohóba vezetni. Micsoda remek lemezcím és tematika a Kohó, nem is értem, hogy a tősgyökeres ózdi Oláh Zsoltinak a Kohó szomszédságában ez még hogy nem jutott eszébe, annyira adja magát pedig, de talán csak most értek össze pont úgy azok a szálak, ami miatt jó helyen és jó időben lehet alkalmazni a fémmegmunkálás fortélyait.

Nem tagadom, a Remorse a szívem (egyik) csücske jó régóta. A Harc! című lemezük tökéletes a maga formájában, ráadásul formabontó grafikával támogatták meg a lendületes, sokszor hihetetlenül fogós thrash bombákat. Mai fejjel persze a hangzáson lehetne mit javítani, de ott és akkor az akkora tíz pont volt, mint a ház – de igazából ma is ugyanígy érzem. Rengeteget hallgattam azokban az években, de azóta is rendszeresen előkerül, és még mindig valahogy kitapinthatóan áramlik a zsigeri energia abból a tizennégy dalból. Az élő performanszaik annak idején hihetetlenül energikusak ÉS vidámak voltak, hiába húzták rájuk, hogy ők „a magyar Testament”, hangulatban sokkal inkább Death Angel voltak mindig, valahogy a Dítángelnél és a Rimórsznál érzem-élem azt a fajta fékevesztett, arcra tapadó széles vigyort, ami túlmutat a hangjegyeken. Az új lemezhez ráadásul az egykori Remorse dream-team egy része is felsorakozott Róm Gabival és újra Kossuth Lalival a fedélzeten. Hát kell ennél több?

Mi mással indulhatna egy Kohó című lemez, mint egy Kohász himnusszal és gyári, vélhetően bazi nagy fémmonstrumok hangjával? A Zúzzad az ércet autentikus kohászdalból autentikus thrash-himnusszá varázsolódott a srácok keze alatt, utána pedig elsodornak majd egy órás időtartamra, egy masszív időutazásra – mert akár annak is nevezhetjük, olyan gyönyörűen idézik meg a thrash fénykorát. A klasszikus csipegetős, vagy kimondottan gyors témáktól kezdve a fogósabb, középtempós zakatoláson át, gyakorlatilag a stílus minden eszköztárát kimerítették, úgy illesztve egymáshoz a zenei puzzle-darabkákat, hogy mindig kerek egészet adnak ki a végén. A kerek egészhez az ízes, dallamos sokkörös gitárszólók is szervesen hozzátartoznak, amik egyfajta fűszerként itatják át a riffeket. Az a helyzet, hogy a Remorse által játszott egyveleg pont az ízlésem thrashileg, ennek ellenére első pár hallgatásra azért kicsit soknak éreztem ezt a tizennégy dalt. Baromi nehéz majd egy órán keresztül fenntartani az energiaszintet ebben a műfajban, ám szép lassan megmutatta az arányait a lemez, és most már nem nagyon tudok töltelékdalt kiemelni, mindegyik a szívemhez nőtt.

Kedvencek azért így is lettek: a Jelbeszéd magasan az egyik favorit, a ♥ flamenco ♥ betéttől különösen repesett a szívem, a Hollywood szintén nagy kedvenc lett, és persze a nyitó Zúzzad az ércet is belopta magát a fülembe. A fél-lírai Jóbarátom is nagyon erős darab, a Szó elszáll „sikítós”, Mike Orlandót idéző gitárszólója is kevencemmé vált, és ha már gitárszólók: a sokkörös Küzdesz végére Cserfalvi „Töfi” Zoltán dobott rá egy pazar szólót. Igaz, nincsenek olyan himnuszok, mint annak idején az A lény, de más szelek fújnak, most olyan CUKI dalt került fel a lemezre, mint a Monoton (szintén kedvenc). A legvégén egy korai zsenge, a 90 újraértelmezését is rárakták, egyfajta bónuszként. A Remorse jó szokása szerint újra számos vendéget hívott a dalok hangbéli színesítéséhez, rögtön a nyitásnál Körmöczi Pétert és Pápai Zsoltot (Cadaveres) hallhatjuk. Később a slayeresen induló Győzni fogszban Farkas Zotya (Ektomorf) kiabál, a Hollywoodban Nagy-Miklós Péter (Ørdøg, Wackor), majd szinte a legvégén a Jóbarátomban és a metallicás ízű Küzdeszben Bátky Zoltán adja hozzá a saját hangkarakterét az összképhez, de egyikük sem vált tolakodóvá, szépen kiegészítik a zenei mondanivalót.

Ami a sok pozitívum mellett a mérleg másik, jóval kevésbé súlyos oldala az az, hogy a hangsúlyozás, prozódia itt-ott sántít, még egy átfésülést tán megért volna a dolog ebből a szempontból, és a dalszövegek sem hozzám szólnak, de ezzel sok más zenekarnál így vagyok, és gond nélkül felül tudok emelkedni rajta. Elviszi a lendület a dalokat, mint a forgószél. A hangzás is erőteljes, és ahogy a bőgő szépen cseng-bong, például az Indulunk elején, az minden thrasher álma. Oláh Kámus is nagyon érzi ezt a tikatikás, mégis groove-os dobolást, de ugye ő már az Ektomorfban is bizonyít mostanában. Hogy bizonyos részek ismerősek lesznek máshonnan? Igen. Mégis totálisan Remorse a végeredmény, mert hát ami ebből a Kohóból kijött, az nem is lehet más, csak igazi, imádnivaló ózdi fém. Tényleg csak remélni tudom, hogy talán még idén valahol, valamikor élőben is találkozunk. Ha olyan zenét keresel, ami azonnal topra rúgja az energiaszintedet ezekben az ingerszegény, egyforma napokban/hetekben/hónapokban, a Remorse-szal nem fogsz mellényúlni.