Az eredetileg Swampként indult, majd szép lassan bevörösödött (csak nem behódoltak az internacionalista proletariátus agitációjának?) budapesti banda ugyan nem túl szerteágazó múltra tekinthet vissza, lévén még kétéves sem nagyon van, viszont már kétszer is sikerült igazán odetenniük magukat. Először is ott volt egy háromszámos EP 2015 decemberében, amelynek hála megnyerték az A38 Talentométer fődíját, majd a közelmúltban bizonyossá vált: a Clutch őket választotta ki előzenekaroskodás céljából a június 6-án, az A38-on, az Akváriumban, a Papp László Sportarénában megrendezendő hangversenyen. Közben végigpusztították az országot a Dungaree-vel, illetve hát szeptember végén megjelentették ezt a debütáló lemezt is, amiről természetesen a legkevésbé sem felejtettünk el írni, csak éppen hagytuk leülepedni a dolgokat. Mint ahogy a szutyok-mocsok ülepszik le a Tiszassippi aljára, hogy vörös mocsárrá változtassa az egész tájat.

A Red Swamp pechje ugyanaz, mint ami a mázlija: egy minden porcikájában underground, ám azon belül azért hazánkban igen népszerű stílusban alkot, a játék neve legyen mondjuk stoner/sludge, még ha elég markánsan is keverik azt másféle (jellemzően groove metal) hatásokkal. Mázli, mert sokan szeretik és pech, mert számos jobbnál jobb csapat alkot hasonló stílusban (példaként csak egynehány: Grizzly, Haw, Stereochrist, Lumberjack Commando), és ha idevesszük a színtér zászlóshajóját, az Apey & The Pea-t is, akkor tényleg könnyedén beláthatjuk: a későn érkezetteknek már elég nehéz túl sok újdonsággal előrukkolni. Ez nyilván Red Swampéknek sem sikerülhet, igazából Kovács Gergely helyenként egészen különös énektémáin túl nem sok olyasmit hallok, ami markánsan megkülönböztetné hőseinket a felsoroltaktól, de ettől persze még lehet jó zenét művelni, és szerencsére az ötös is így tesz.

A Red Swamp legnagyobb erőssége a Giba Nándor / Bereczki Zoltán duó (nem száz százalék, hogy ez ugyanaz a Bereczki, aki például a Sztárban Sztár zsűrijében is ül) által végbevitt agresszív riffelés, ami már a nyitó Bitter Paradise-ban megjelenik, de igazán csak az egy fokkal belassultabb Tiszassippiben fog teljes pompájában elénk állni. És igazán majd az olyan bevérzett szemű döngöldékben fog odaütni, mint a No More Of You, a lemez csúcstételét jelentő groove-gyöngyszem, a Holy Burden és az albumzáró Sound Of The Fist szikár betonozása (utóbbi a személyes kedvencem). A Jens Bogren (Soilwork, Kreator, Sepultura meg még ezer másik) által kreált súlyos, ám mégis lélegző hangzás pedig csak rátesz egy lapáttal az összhatásra.

Őszintén szólva számomra egyetlen helyen ömlik holtágba a Tiszassippi vize: Gergő hangja a stílusban megszokotthoz képest jóval magasabb, és amikor éppen nem rekeszt/üvölt/morog/visít, szóval amikor tisztán énekel, na, olyankor kicsit bizony vékonynak is érzem. Ennek ellenére ő is megérdemli a kalapemelést, mivel jól hallhatóan komoly hangsúlyt helyezett a változatosságra, és ez maradéktalanul át is jön. Ráadásul nem győzöm hangsúlyozni: egy igen fiatal csapat bemutatkozó lemezéről beszélünk, akikben finoman fogalmazva is ott figyel a potenciál – majd legközelebb még kerekebb lesz az egész. Továbbá biztos vagyok benne, hogy élőben még ennél is jóval lehengerlőbbek lehetnek (mert ez egyszerűen egy ilyen stílus), és legkésőbb a Clutch előtt erről meg is fogok győződni. Remélem, sokan mások is.