Ha valahonnan nem számítottam már kíméletlen jobbegyenesre, hát az a Pro-Pain iránya volt. Gary Meskilék annak idején egy gyakorlatilag tökéletes alapvetéssel tették le a névjegyüket a színtéren: ez volt a Foul Taste Of Freedom 1992-ben, a korszak egyik legmeghatározóbb hardcore/metal mestermunkája, rajta olyan tízpontos himnuszokkal, mint a Death On The Dance Floor, a Murder 101 vagy a Pound For Pound. Aztán a folytatás már sajnos nem ütött ekkorát. Persze később is akadtak kiugró dalaik, jó lemezeik (a 2000-es Round 6-et például kifejezetten bírtam a maga idejében), élőben pedig mindig megbízhatóan szétrobbantották a házat, de összességében eléggé elérdektelenedett a sztori, és nem is követtem már olyan naprakészen az utóbbi években. A The Final Revolution azonban kíméletlenül telibevert – olyannyira, hogy még azt is meg merem kockáztatni: ha nem is sikerült visszahoznia a Foul Taste Of Freedom dicsőséges időszakát, Gary azóta ezzel együtt sem nagyon készített ennyire kerek, felesleges zsírtól mentes anyagot.

Pedig stílusváltásról nincs szó, ízig-vérig jellegzetes Pro-Pain zúzda készült a golyófejű főnök floridai műhelyében, maguk a dalok azonban sokkal kerekebbek, mint amire számítottam, és néhol leplezetlenebbül mutatnak vissza a Foul Taste Of Freedom irányába, mint bármi, ami azóta kijött ezen a néven. Más okot tényleg nem tudok elképzelni, mint amit Meskil is mond az interjúnkban: valószínűleg tényleg ott keresendő a kulcs, hogy ezúttal is egyedül írta a számokat, mint a debütnél. Ebben az esetben pedig csak azt tudom neki javasolni, hogy máskor se engedjen oda senki mást a kormánykerékhez... Pedig utólag visszahallgatva már a tavalyi Straight To The Dome is izmosra sikeredett, de ott azért ennyire még nem végeztek alapos munkát.

A Pro-Pain persze sosem számított a földkerekség legizgalmasabb formációi közé, így különösebb vívmányokra most sem kell számítani tőlük, egyszerűen csak hozzák a saját kliséiket, de azokat a sok töltelékekkel megpakolt, jellegtelen lemez után ezúttal szó szerint ellenállhatatlan eleggyé sikerült összekovácsolni. Már a nyitó, klipes Deathwish hallatán tudtam, hogy ez bizony be fog ütni, és így is lett: akárhol hallgatsz bele a lemezbe, mindenütt működik, így tényleg nem tudom, hogy a szokásos groove-os, staccato gitárzúzást lidérces gitárdallamokkal is felturbózó One Shot, One Killt, a roppant szigorú, mégis nagyon fogós Southboundot, a tempósabb All Systems Failt vagy a záró Clarityt emeljem ki.

Ha esetleg nem ismernéd a Pro-Paint, egy összevont szemöldökkel betonozó, tömény, súlyos megszólalású bandát képzelj el masszív, jellegzetesen a '90-es évek elejét-közepét idéző riffeléssel, egy rekedtes, üvöltő, ám emellett sajátos dallamokat is produkáló énekhanggal és olyan ritmusokkal, groove-okkal, amelyekre azonnal beindul a fej és a láb. Ha pedig mindez nem lenne elegendő, Adam Phillips – a zenekar szép hagyományainak megfelelően – végig ízes, dallamos és megjegyezhető szólókkal oldja vagy fokozza a feszültséget. Modernebb elemek persze akadnak (vonszolósabb, Meshuggah-közeli riff itt, 21. századi extrém metalos gitárharmónia ott), de az összképen jottányit sem változtatnak, ráadásul olyannyira gördülékenyen illeszkednek a muzsikába, hogy ha az ember nem figyel rájuk oda célirányosan, nem is feltétlenül tűnnek majd fel. Emellett a tempókat tekintve is kellően változatos az anyag, így egy pillanatra sem fullad unalomba – ez sem olyasmi, amit akármelyik Pro-Pain lemezről el lehetne mondani...

Garyék nyilván nem váltanak majd világot 2013-ban ezzel az albummal (hiába hallgatom nagyon sokat, nem is akaródzik rá magasabb pontszámot adnom), de aki annak idején szerette őket, nem igazán tévedhet a The Final Revolutionnel, és ha ugyanúgy a '90-es évek első felében szocializálódtál metalilag, mint én, garantáltan hatalmasakat vigyorogsz majd a dalok hallatán. Poros nosztalgiázásról azonban szó sincs: a Pro-Painnek ezúttal úgy sikerült visszahozni a régi érzésvilágot, hogy közben egy cseppet sem tűnnek anakronisztikusnak. Csak ajánlani tudom a végső forradalmat, tényleg nagyon jól sikerült!

A Pro-Pain december 1-jén Budapesten, a Dürer Kertben játszik az Action, a Don Gatto, a francia Zuul FX és a svájci Soulline társaságában, bővebb információk itt.