Őszintén szólva kicsit meglepődve olvasom az új Ozzy-album kapcsán eddig megfogalmazott hazai és nemzetközi reakciókat. Azt tapasztalom ugyanis, hogy az anyag megosztja a tábort, ugyanakkor nem értem, miért. Tudom, sokaknak fáj, hogy Zakk Wylde-ot ezúttal is kihagyták a buliból, de tegyük a szívünkre a kezünket, a szőke gitármester már a tíz évvel ezelőtti Scream megírásából/felvételéből sem véletlenül maradt ki: egyfelől az Ozzy-stáb is érzékelte, hogy a Black Label kötelékében baromi sematikussá váltak a dalai, minek okán nem feltétlenül válna a projekt hasznára (hangot is adtak ennek), másrészt Ozzynak mindig megvoltak a maga korszakai. Volt Randy-éra, Jake-fázis, Zakk-ciklus, most pedig beköszöntött valami más, valami új. Simán benne van a pakliban, hogy ez az Andrew Watt gitáros/dalszerző/producer által alakított aktuális periódus nem lesz olyan hosszú, és pláne nem lesz olyan jelentőségteljes, mint az előzőek, ettől függetlenül viszont könnyen lehet izgalmas és értékes.

Nem gondolom, hogy nagy baj lenne, amiért nincsenek technikailag túltolt, eszelős gitárszólók és üveghangoktól visító, kifacsart riffek. Ozzy váltott, nem akarta megismételni 1983-as és 1991-es önmagát sem, és ehhez nem átallott segítségül hívni a mai generáció képviselőit. A Glenn Hughes oldalán már bizonyított és azóta számtalan mainstream produkcióban nevet szerzett Andrew Watt 1990-ben született, tehát majdnem az unokája lehetne Ozzynak, akárcsak az Ordinary Man dalainak megírásában szintén oroszlánrészt vállalt Alexandra Tamposi. Ezek a fiatalok teljesen más attitűdöt és felfogást képviselnek, és az imádnivaló vén bohócnak most pont erre volt szüksége.

Nagyon becsülöm Ozzyban, hogy hetven felett is igyekszik valami újat adni népes táborának, és tényleg nem egy automata által kiköpött alibilemezzel veri át a népeket, ha már tíz évig éheztette őket. Mindazonáltal arra is ügyeltek Sharonnal, hogy a koncepció kerek legyen, a vitalitás és a korszellem figyelembe vétele mellett az album rendelkezzen egyértelmű gyökerekkel is. Nekem nagyon tetszik ez a lemez, sokkal inkább kedvemre való, mint a Kevin Churko sablonjai által amerikai piacra szabott és véleményem szerint nem túlságosan érdekfeszítő vagy innovatív Black Rain / Scream kombó. Az a legjobb az Ordinary Manben, hogy noha populáris jellegű, mégis valódinak hat, nem úgy, mint a legtöbb műanyag szórakoztatóipari termék manapság. Ez a korong lélegzik, mert lelke van és őszinte. A duett Elton Johnnal a címadó dal zongorás lírájában például annyira felemelő és szívet melengető, hogy élből Ozzy életművének öt legszebb momentuma közé sorolom, pedig huszonhét éve rajongom a birminghami anyaszomorítót, ergo nem alacsonyak az elvárásaim felé. Ez a dal úgy tökéletes, ahogy van, amihez persze Slash November Rain-emlékeket idéző briliáns szólója is hozzájárul.

A mániákusan lüktető Straight To Hell Slash másik cameójával ugyanilyen jellegzetes Ozzy-téma, ahogy a '80-as évek Osbourne-dallamvilágát némiképp visszahozó All My Life fél-lírája is az. A kísérteties gitárokkal operáló Goodbye az Ozzmosis-időszakot idézi, és ugyanezt érzem a kiváló refrént produkáló Today Is The End hallatán is, bár Watt a rá jellemző porszívózós, stoner gitárhangzással azért elég aktuálissá tette ezt a szerzeményt. Sok a lágy, lírai pillanat, ezt a vonalat erősíti az Under The Graveyard is, valamint a Holy For Tonight, egy vérbeli fanboy vagy -girl ezt azonban aligha bánja. Ozzy mindig nagyon erős volt Beatles-hatású zongorás balladák terén, a Holy For Tonight női vokálokkal és vonósokkal gazdagított témája pedig telitalálat. Az ősrockos Eat Me amolyan Sabbath-gyökerű darab, a Tom Morello whammy pedálos gitártémáit felvonultató Scary Little Green Men bevezetőjébe pedig némi Killer Of Giantset is belehallok, de ez már lehet, hogy tényleg csak az én hülyeségem.

Nyilvánvaló, hogy a legtöbb vitát az It's A Raid generálja, mióta csak kiderült, hogy Post Malone vendégeskedik benne. Hogy mit keres egy rapper egy Ozzy-anyagon? Nem tudom, de voltak Ozzynak ennél meredekebb dolgai is Miss Röfivel vagy a Was Not Was-zal. Magam részéről teljesen jól elvagyok ezzel is, hiszen letagadhatatlanul rock & rollos, a csávó pedig alkalmazkodik ehhez a közeghez, nem zavaró a jelenléte, és még véletlenül sem domináns.

Nem húzom tovább, inkább megvonom a mérleget: jók a dalok, tetszik az album nyers, valós megszólalása, a dalszerzésben is közreműködő Chad Smith és Duff McKagan ritmusszekciójára szintén nem lehet panasz, a sallangmentes, lényegretörő gitárok ugyancsak rendben vannak. Ha ez az utolsó stúdiólemez Ozzytól, akkor egy szavam sincs, ha esetleg beleférne még egy, akkor ezzel a színvonallal ott is kiegyeznék.