Vannak zenekarok, akiknek egész egyszerűen jól áll a sorozatgyártás. Ők azon szerencsés kisebbség, akik esetében nem érezzük fölöslegesnek, unalmasnak vagy elcsépeltnek a megbízhatóan, menetrendszerűen érkező lemezeket, annak ellenére sem, hogy azok egy viszonylag jól behatárolható séma alapján születnek. Nos, az Overkill egyértelműen ezt a halmazt képviseli, és kétségtelen, hogy manapság már nem variálnak úgy saját kereteiken belül, mint tették azt a '90-es években, egy-egy új anyag érkezésének híre azonban még mindig izgalomi állapotba helyezi a thrash-közösséget.

Pedig ők aztán tényleg nem sokat tököltek, hiszen egész pályafutásuk alatt két-, maximum háromévente adták ki a nagylemezeket. A 2007-es Immortalisszal aztán ráléptek egy olyan ösvényre, amelyen a mai napig is megingathatatlanul haladnak előre. A The Wings Of War már az ötödik nagylemez azóta, és ugyan az elmúlt bő évtizedben már nincsenek olyan markáns változtatások, mint amiket anno az I Hear Black vagy akár csak a Bloodletting hozott, kötve hiszem, hogy bármelyik rajongójuk is panaszkodna a zenekar teljesítménye miatt. Ezek a ma már hatvan felé baktató arcok ugyanis sikeresen mentették át, illetve mixelték össze a klasszikus lemezek energikusságát és hangzását egy, a jelenkor követelményeinek maximálisan megfelelő, korszerű, de mégis alapvetően régisulis zenei világba. Mindehhez pedig eszement élő teljesítmény és az átlagból magasan kiemelkedő, jó dalok is társulnak.

Az Overkillnél hagyomány, hogy a nyitónótát nagyon odateszik (gondoljunk csak akár a legutóbbi két anyag Armoristjére és Mean, Green, Killing Machine-jére), és a Last Man Standing is megint bivaly persze, bár a kettes Belive In The Fight számomra egyértelműen üti. A többnyire középtempósan zúzós Head Of A Pin is király, jól is esik egy kissé visszafogottabb tempó, majd a soron következő, groove-os, a már említett I Hear Black sabbathista zsírosságára is emlékeztető BatShitCrazy pörgeti fel megint a lemezt. Ez tuti közönségkedvenc lesz, annak ellenére is, hogy a közepén alaposan megtörik a lendületét. A Distortion aztán sem refrénjét, sem riffelését tekintve nem hagyományos Overkill-darab, és lehet, hogy csak a címe miatt, de számomra valahogy a Forbidden ugrik be róla. Az A Mother's Prayer viszont olyan vegytiszta, old school Overkill, amilyeneket az első két lemezre írtak anno, majd érkezik a korong talán legerősebb tétele, a Welcome To The Garden State. Olyasfajta lokálpatrióta dal ez tőlük, mint például az Old-School volt anno, épp csak ez ezerszer jobb, és ha valami, ez tuti kihagyhatatlan lesz a koncertprogramból. A Where Few Dare To Walk mögé pedig nyugodtan odabiggyeszthették volna, hogy Overkill VI, tökéletesen illene ugyanis a klasszikus albumokon megkezdett, majd az Immortalison folytatott epikus dalfolyamba. A szűk egyórás lemez utolsó negyede is izmos, azaz cseppet sem fulladnak ki a végére sem.

Meg kell még említenünk, hogy a The Wings Of War jelenti a már egy ideje a csapattal turnézó, a Flotsam And Jetsamből átigazolt Jason Bittner stúdiós bemutatkozását. A zenekarban persze mindig is kifejezetten jó dobosok voltak, Jason pedig tökéletesen illik is ebbe a sorba, ahogy azt már élőben is megtapasztalhatta mindenki a folyamatos turnékon.

Összességében a The Wings Of War tökéletesen illeszkedik ugyan a csapat utóbbi lemezeinek irányvonalába, most viszont mintha az eddigieknél többet merítettek volna saját múltjukból, azaz több a régi szép időkre emlékeztető momentum. Mindezzel viszont fikarcnyi gond sincs, sőt: talán épp ezeknek a kis visszatekintéseknek köszönhetően érzem ezt most még a szokásosnál is erősebb eresztésnek.

Az Overkill március 11-én Budapesten, a Barba Negrában koncertezik a Destruction, a Flotsam And Jetsam és a Chronosphere társaságában. Részletek itt.