Az utóbbi tizeniksz évben éreztem némi megtorpanást a Nile-nál lemezfronton. Nem nevezném drámainak a dolgot, inkább csak a korosodó zenekarokat sújtó természetes tendenciák kezdtek náluk is szárba szökkenni. Magyarán, Karl Sandersék is beléptek abba az életszakaszba, amikor már nem ők fújják a forgószelet a Szahara legmélyén. Először az At The Gate Of Sethu, majd később a Vile Nilotic Rites hallatán válhatott tényleg bárki által érzékelhetővé, teljesen egyértelművé az ábra. Jó hír, hogy a friss mű most megint egyértelműen a szinuszgörbe másik ívén helyezkedik el.

A zenekar felállása ezúttal is módosult. A legutóbbi, négyesben készített album körei után eltűnt a fedélzetről Brad Parris, és helyből két új arc is érkezett az alapító Sanders, a szintén veterán George Kollias, illetve a Vile előtt leigazolt Brian Kingsland mellé Zach Jeter énekes/gitáros és Dan Vadim Von basszer/énekes (lásd még Morbid Angel) személyében. Nem feltétlenül írnám csak a tagcserék számlájára a The Underworld Awaits Us All megerősödött voltát – itt azért alapvetően mindig Sanders volt az agytröszt –, alighanem benne van ebben a hosszabb szünet is, de a végeredmény irgalmatlanul gyalul.

Ennyi év után természetesen a Nile-tól sem kell már hatalmas innovációra számítani. A '90-es évek végén a csapat a black metal- és melo-death-őrület csúcsra járása idején mutatta meg az Amongst The Catacombs Of Nephren-Ka lemezzel, hogy a klasszikus death metalban is bőven akadnak még tartalékok. Később ezt az okkult, szélsőségesen brutális és gyors, ám emellett roppant kreatív és technikás vonalat sikerült elvinniük a legvégső végletekig a következő anyagokkal. Közben pedig olyannyira egyedi világot alakítottak ki maguknak, hogy bármilyen jelentősebb elrugaszkodás a zene alapkarakterét is megváltoztatná. De szerintem Karl a mai napig nem nagyon akar mást játszani, eltérő tapogatózásait jól kiéli a szólóanyagain. Ez így is van rendjén egy ilyen patinás csapatnál.

A The Underworld Awaits Us All tehát százszázalékos Nile-album, ám olyan tűz fűti, amit én a magam részéről nem nagyon hallottam náluk a Those Whom The Gods Detest utáni lemezeken. Olyan szintű nóták például egészen biztosan nem szerepeltek mondjuk a legutóbbi anyagon, mint a Stelae Of Vultures hatperces, epikusan kíméletlen nyitánya, az év(tized?század?) dalcímével felvértezett Chapter For Not Being Hung Upside Down On A Stake In The Underworld And Made To Eat Feces By The Four Apes, netán a forgószélszerű armageddont vészjósló, nem evilági kórusmegoldásokkal ötvöző Overlords Of The Black Earth. De egészen óriási a True Gods Of The Desert is, amely hiába hétperces, menetelős staccato riffjeivel, melodikus szólisztikus kiállásaival, templomi kórusra emlékeztető tiszta dallamaival a banda valaha írt egyik legfogósabb, legkönnyebben emészthető darabja.

Természetesen szokás szerint irgalmatlanul tömény az anyag, de az említett dalcentrikusabb jelleg miatt nem nehéz összehaverkodni vele. A Nile-tól megszokott ősi, földöntúli erőket szólító atmoszféra is beledöngöl a földbe, és ugyan a csapatra mindig is jellemző, időnkénti enyhe öncélúságtól most sem sikerült minden ízében megtisztítani az albumot, összességében nem hinném, hogy ha szereted őket, ne hallgatnád széles vigyorral a lemezt. Főleg, hogy jobban is szól, mint egynémely produktumuk az utóbbi időszakból (különösen rád nézek most, kedves What Should Not Be Unearthed). Ennyi év és ennyi album után ilyen erős gyűjteményt letenni az asztalra bizony komoly teljesítmény.