A Monolord azóta a szívem csücske, hogy 2016 májusában elvánszorogtam a düreres fellépésükre. Fáradt voltam, kedvetlen, igazából nem is vártam az egésztől semmit, és csak azért mentem el, hogy a cimborának ne kelljen éjjel egyedül hazautóznia. Cserébe a svéd trió úgy vágott oda a falhoz, hogy csak úgy nyekkentem. Az az este azon alkalmak egyike volt, mikor pusztán a zene folytán totál úgy éreztem magam, mintha beálltam volna, egészen biztos voltam, hogy annyi adrenalin van bennem, hogy ha akarnám, puszta öklömmel át tudnám ütni a falat. (De nem akartam.) Hirtelenjében nem is nagyon ugrik be másik ilyen koncert, ja, dehogynem, jó pár évvel korábbról a Sleep hibátlan, örök etalon hangversenye. És ez tökéletes is így, hiszen ha egyetlen zenekarnévvel kellene meghatároznom, hogy milyen zenét is játszik a Monolord, az éppen a Sleep lenne.

Harmadik lemezét hozta ki tavaly a göteborgi banda, és ez annak függvényében, hogy 2013 végén alakultak, nem rossz teljesítmény. Két előző anyaguk közül a kettes Vænir a keményebb dió, és az a gyengébbik is, de úgy voltam vele, hogy ha legalább ugyanolyan minőséget leszállítanak harmadszorra is, már fejet hajtok előttük. Thomas, Esben és Mika azonban sokkal többet tett ennél: a Rust csont nélkül az eddigi legjobb anyaguk. Amit már hónapok óta hallgatok, és még mindig nem untam meg. Mert a stoner/doom/sludge (vagy hívjuk bárminek) stílus szűkre szabott keretei között bizony maximálisan változatos is.

Hat dal ötvenöt percben, azaz nem adtak alább az iszonyat hosszúságú szerzeményekből, de kifejezetten ésszel szerkesztették meg a dolgokat, ami abból is látszik, hogy a viszonylag rövidebb dalok kerültek előre. Meg a legfogósabbak is, hiszen a nyitó Where Death Meets The Sea kifejezetten hallgattatja magát, azzal a fütyülhető gitártémával, és Thomas Jäger fájdalmas, ám magához képest kimondottan dallamosra vett énekével. Hasonlóan azonnal rögzül az orgonaszóval nyitó, középtempós címadó is, a kettő között pedig ott figyel a címéhez méltó módon igen gonosz hangulatú, az Ördögtől búcsúzó Dear Lucifer, amiben le sem tagadhatnák Iommiék mindent és mindenkit átitató hatását. A csúcspontot mégsem ezek hozzák el, hanem a Wormland című instrumentális darab, ami egyszerűen tanári módon építkezik, és a valóban szívet facsaró hegedűszó olyan többletet ad hozzá a játékhoz, hogy abba beleszédül az ember.

Aztán a lezárás két tétele együttesen fél óra hosszúságú – de mégsem unalmasak. A Forgotten Lands egyértelműen Sleep-tisztelgés, ezt csak a süket nem hallja, és mikor Mika Häkki lyukas karburátor módjára recsegő basszusára Thomas szinte mantra módjára, újra és újra kántálja a „Transmission unknown, second sun, in the void, into the sun" sort, az arra fogékonyak konkrétan transzba eshetnek. A niceai zsinatról és Constantinus császárról szóló (!) At Niceae epikus, tizenhat perces záró monstruma pedig mindent felvonultat abból, ami a Monolordban erős: a rafkós témaváltásokat, a riff mindenek feletti hatalmát és azt az atmoszférát, amitől minden jóérzésű embernek könny szökik a szemébe. A hangzásért egyébiránt a dobos Esben Willems felelt, sőt, ő végezte a keverést is – itt aztán tényleg mindenkinek megvan a maga szerepe, a Monolord egy kifejezetten olajozottan működő szerkezet benyomását kelti.

Nem adok maximális pontszámot, mert tíz pont mondjuk a Sleep's Holy Mountainnek járna, de kötve hiszem, hogy ebben a kicsit talán túljátszott, és néha a megfáradás jeleit magán viselő, nekem mégis oly kedves stílusban jelenleg bárki sokkal jobbat tudna csinálni a Rustnál. Már a koncertbeszámolóban is leírtam, de megteszem még egyszer: meglepődnék, ha a Monolord idővel nem érne el hasonló kultstátuszt, mint Matt Pike és Al Cisneros már többször idecitált zenekara.