Ez az, amire nagyon kevesen számítottak: a Megadeth feltámadt poraiból, Dave Mustaine, mint egy főnixmadár, elégett és újjászületett, majd letett az asztalra egy olyan lemezt, amire méltán lehet büszke. Meg mi is. A zenészeket erre a lemezre verbuválta össze, akkor még nem lehetett tudni, ki megy vele turnézni (bár ez még most is változik folyamatosan, Nick Menza kérészéletű posztján már más ücsörög sajnos).

Visszacsalogatta azt a Chris Polandet, aki a Peace Sells... című lemezen játszott (furamód engem valahogy a szólójátéka sem akkor, sem most nem fogott meg túlságosan), a dobokon egy Vinnie Colaiuta nevű mágus játszott, akinek neve hallatán az avatott dobosok a földre borulnak, és aki Frank Zappától kezdve Barbra Streisandon át számos neves zenész lemezén dolgozott, nem igazán metal vonalon. Basszusgitáron Jimmie Lee Sloas játszott, a háttérvokálokba pedig Chris Rodriguez segített be.

Lássuk a zenét. Amikor először hallgattam, nem hittem a fülemnek, Mustaine ereiben mintha igazi vér csordogálna újra és nem csak és kizárólag valamiféle káros anyag, amitől sosem tud szabadulni és amitől szétnyesi a kezét egy szék karfáján. A riffelés a régi időket idézi (igen, a Rust In Peace-ről van szó!), egyes refrének meg a Youthanasia lemezt. Jobbnál-jobb, tipikus 'deth-es témákat írt vörös barátunk, és az énektémák is jobbak, mint az átlag lemezeken, Dave félrerakta denevérhangját, legalábbis effektezte picit, mikor a felsőbb régiókba tévedt. Szerencsére jó sokat használja a védjegyként is funkcionáló szövegköpködő stílusát, de a normál énektémákon is többet agyalhatott, illetve gyakorolhatott időközben.

Akad néhány lájtosabb dals, pl. a Tears In A Vial, ami szinte Maidenesen trappolós verzét rejt, mely hatás azért máshol is fellelhető, pl. a Back In The Day című dalban, ami egy jó gyors heavy metal dal. A lemez csúcspontja számomra az Of Mice And Men, ami rögtön egy olyan énekdallammal nyit (Dave jellegzetes énekhangjával), amitől leborultam és azt mantráztam, hogy: igen, igen, ez hiányzott már évek óta! Fülbemászó, mindamellett nagyon Mustaine-es, tele érzéssel, a legjobb régi pillanatokat idézi zeneileg is az egész dal, szövegileg is az egyik legjobb. Két átvezető tétel van a lemezen (I Know Jack, Shadow of Deth), a záró nóta meg egy jófajta zakatoló darab (billentyűket is lehet itt hallani a háttérben, bár nem csak itt, csak valahogy itt tűnt fel jobban az átvezetőkön kívül), és itt a vége. Sok dalban felfedezhető az a büszke fájdalom is, ami szintén a zenekar sajátja volt a kezdetek óta. A szövegek nagyrészt megint a társadalom randaságait boncolgatják, Mustaine-nek mindig is karakán véleménye volt a világról, amit sosem rejtett véka alá, ez most sincs másképp. A borító is a régi szép időket idézi, Mike Learn jó munkát végzett.

A Youthanasia után ezt az albumot kellett volna megírnia Mr. Mustaine-nek. (Tudom, tudom, az utána következő lemezeket kissé túlértékeltem, bár a The World... nem volt rossz azért.) Azért nem minden tökéletes persze, a hangzás érzésem szerint lehetne harapósabb, a gitárszólók egyikére sem dobtam le klaviatúrát az asztalról, nem érzem azt a feelinget, amit megjegyezhetőséggel keverne Mustaine, ami azért régen erősen a sajátja volt. Mindettől eltekintve tölteléknótát nem találtam, első hallgatásra is sokkal jobban tetszett, mint vártam volna, aztán ahogy belemélyedtem, mindig egy picit jobban a szívembe lopakodott.

Érdemes volt újra összeverbuválni a zenekart. Vagy magát. Igaz, ez után a lemez után minden rajongó arról álmodozik, hogy újra a Rust In Peace-es négyes fog egyszer színpadon állni, sajnos erre vajmi kevés esély van, a másik Dave-vel ugye pereskedik, Menza most repült ki újra, Friedman pedig még mindig popzenész. Kár. El kell fogadnunk véglegesen, hogy ez a "zenekar" mindig is (és most is) Dave Mustaine-ről szólt, az ő egója mellé kevéssé fér el bármilyen erős kisugárzású zenész. Elégedett vagyok és bizakodó a következő lemezzel kapcsolatban - ha addig nem történik megint valami vitatható baleset hősünkkel.