Az új Lorna Shore mindenképpen az év egyik olyan megjelenése, amiről meggyőződésem: évek múlva fontos állomásként tekintünk majd vissza rá. Még nem egyértelmű, hogy a csapat és a lemez underground szinten fog megtermékenyítő hatást kifejteni a színtérre, vagy egy leendő arénabanda áttörésének első katalizátoraként emlegetjük majd, viszont mindkét lehetőség lazán benne van a pakliban. Nagyjából már ez is mindent elárul a dolog jelentőségéről, és most cseppet sem túlzok.

Miről is beszélünk? Adott egy New Jersey-i deathcore/extrém/kitudjamilyen-alakulat, eddig három lemezzel, ahol közbeszólt egy kellemetlen szexuális visszaéléses sztori az első frontember, CJ McCreery vonatkozásában. Mielőtt rájuk égett volna az ügy, a banda kivágta az énekest, leigazolták a helyére a YouTube-on felfutott Will Ramost, és letettek vele az asztalra egy olyan lemezt, ami nemcsak a maguk esetében jelent komoly szintlépést, de globálisan is sikerült vele olyat mutatni, hogy óhatatlanul felkapja rá a fejét a hallgató. Vastagon megosztó lesz ez a cucc, törvényszerűen nem jöhet be mindenkinek, de úgy gondolom, ha képes vagy félretenni az előítéleteidet a deathcore jelző/Ramos haja/tetszőlegesen választott, egyéb felszínes tényező miatt, a dolog kreativitását, újszerűségét, frissességét, bátorságát akkor is hallani fogod, amennyiben egyébként nem gerjedsz az ilyesmire.

Mint ahogy egyébként én sem feltétlenül efféle muzsikákra rázom a csillárt a mindennapokban, a Lorna Shore viszont valami olyan bizarr, elszabadult kreativitású elegyet szabadít a gyanútlan világra ezen az egyórás konceptalbumon, ami mellett egyszerűen nem lehet elmenni szó nélkül. Még csak besorolni sem lehet igazán. Végül is rásüthetjük, hogy deathcore, csak éppen ezzel még semmit sem árulok el, és félre is viszem a várakozásokat. Igen, a blastbeates-breakdownos-vérhányós agresszió alap, viszont úgy keverik mindezt jeges-atmoszférikus szintitémákkal, filmzenés-szimfonikus hangszerelési színesítésekkel, bombasztkórusokkal, szépen megfogott, melodikus-ízes gitárszólókkal, hogy a végeredmény összességében egyszerűen semmire sem hasonlít. Néhol mintha valami ízig-vérig mai deathcore-alakulat jammelne a Cradle Of Filthszel egy nagyzenekar közreműködésével, másutt meg szakasztott olyan a végeredmény, mintha egy különösen lidérces, lélekcsupaszító, tripes pszichohorror filmzenéjét hallgatnánk. És az egész végig roppant okos, agyas, zenei.

Ramos személyében ráadásul van egy extra hangszerük is, ami ebben az esetben tényleg megkerülhetetlen, mert egyszerűen nem evilági, amit a csávó leművel ebben a tíz dalban. Még csak meg sem kísérlem körülírni, hány különböző hangszínen hörög, károg, ordít, visít, sikolt, röfög, böfög, vartyog, brekeg, sipít, zokog, mert tényleg egészen különleges és embertelen módon használja a hangját. Bevallom, azt illetően akadnak kétségeim, élőben mennyire lesz képes autentikusan hozni az egy-egy dalon belül is teljesen végletes, elmeháborodott váltásokat, ugrásokat, de az albumon tényleg letaglózó, amit művel. Kábé mintha öt különböző énekesük lenne, és mégis egységes a végeredmény... Nem mondom, hogy Will néhol nem tolja túl, ugyanakkor ez is nézőpont kérdése. Olyan játékszabályokat nem ismerő, végig ezer fokon égő, szüntelenül pulzáló hullámvasút-forgatagba rántanak be, ahol végső soron talán nem is értelmezhető a „túltolás" fogalma.

Mint a fentiekből is sejtheted, bőven akadnak maximális pontszámot érő dolgok ezen az albumon, de összességében azért nem nevezném tökéletesnek. A maga végletességében, tüskés sűrűsségében még azzal együtt is hosszabb kicsivel a kelleténél a Pain Remains, hogy egyébként rengeteg fogós rész rejlik a dalokban. Énekileg pedig a gonoszmanó-hangszínt például határozottan ritkítanám legközelebb, főleg az album komoly, mély, sötét alaptónusára tekintettel. De az összesen több mint húsz percben kifejtett címadó tripla zárásában nagyjából minden egyesül, amitől olyan különleges itt és most ez a banda meg ez a lemez. Ugyanígy a nyitó Welcome Back, O' Sleeping Dreamer szimfo-súlyossága, a Soulless Existence ultravastag, atmoszférikus – és közben roppant durva, erőszakos, gonosz – szomorúság-szőnyegei, netán az Apotheosis talán filmzene-blackcore-ként leírható, lávával telített, fortyogó katlanja és himnikus magasságokba emelkedő kórusa is önmagáért beszél. Számomra nem kérdés, hogy az a zenekar, ami ezt képes volt így formába önteni, egyértelműen nagy dolgokra hivatott.

Ajánlott óvatosan, bukósisakban, elvárások és prekoncepciók nélkül közelíteni a Pain Remainshez, mert nem garantálom, hogy nem állsz majd közben fejre ötször. Ráadásul a zenei elvetemültség mellett érzelmileg is kifejezetten nyomasztó, megterhelő a cucc. Ha viszont tényleg valami olyanra vágysz, ami ebben a formában kurrens, naprakész és minden pillanatában érezni, hogy fontos lemez az újdonságokkal amúgy nem túl bőkezűen elárasztott 2022-es metálszíntéren, érdemes vele tenni egy próbát. Bármerre is vezessen ezután a zenekar útja, erre az albumra örökre büszkék lehetnek majd.