Öt évvel ezelőtt, a Phantom Antichristtal saját stílusán belül elég komolyat váltott a Kreator. Milléék ugyanis jó érzékkel ismerték fel anno, hogy a Hordes Of Chaos brutalitását hiába is akarnák megfejelni, abban az irányban már elmentek a falig. A Phantom Antichrist tehát egyfajta hátraarcot jelentett; visszatérést a csapat legklasszikusabb lemezeinek hangzásvilágához. A Gods Of Violence pedig ennek a vonalnak a folytatása, azaz elődjéhez hasonlóan olyan, mint a Coma of Souls 21. századi inkarnációja. Mivel pedig a klasszikus Kreator-cuccok közül számomra a Coma a nonpluszultra, fölösleges is ecsetelnem, mennyire bejön az új lemez is. A Gods Of Violence ugyanúgy méltó folytatás, ahogy az Anthrax For All Kingse is az volt a Worship Music után, és ugyanúgy meg is marad az elődje által felépített zenei világ berkein belül, ahogy az Scott Ianék esetében is történt.

Bár soha nem telt el még ennyi idő két Kreator-stúdiólemez között, mint most, a csendet nem kreatív válság okozta, hanem az a tény, hogy a négyes ebben az időszakban folyamatosan turnén volt: kis túlzással tényleg mindenhol felléptek, ahol csak volt valamiféle színpadszerűség. Ezzel kapcsolatosan persze el lehetne puffogtatni azon méretes közhelyet, miszerint ezek a bulik alaposan összerázták a bandát, mivel azonban a csapat 2001 óta változatlan felállásban nyomja, és emberemlékezet óta gyilkosak élőben is, túl sok értelme nem lenne fentieket szajkózni.

Annál fontosabb viszont, hogy ötlettelenségnek vagy szürkülésnek náluk nyoma sincs: három-négy lemezt követően időről-időre sikeresen újítják meg stílusukat, így még harminc év után is izgalmasak tudnak maradni. Az ugyan igaz, hogy a Phantom Antichrist nem hozott akkora váltást, mint anno a Renewal vagy a Violent Revolution, azonban így is egy új korszak nyitánya volt. A Gods Of Violence pedig szintén ezen a vonalon mozog, azaz ez is egy régisulis, dallamosabb anyag. Persze szigorúan csak Kreator-mércével mérve. Nagy erénye, hogy az olyan rendkívül fogós témáknak köszönhetően, mint a Totalitarian Terror, vagy az akusztikus felvezetővel induló címadó, már elsőre is remekül működik. Ezek a témák ugyanis Mille jellegzetesen acsarkodó hangja és a horzsoló gitárok ellenére is kifejezetten slágeresek. Segítségükkel pedig a Kreator úgy tud fogós és dallamos lenni, hogy közben brutalitásukból sem veszítenek. Sami Yli Sirniö-nek oroszlánrésze van mindebben király gitárszólóival és finoman elhelyezett díszítéseivel, melyekért külön dicséretet érdemel.

Akadnak persze pőrébb dalok is, melyek különösebb cicoma nélkül rohannak át a hallgatón (természetesen pár kurva jó gitártémát is bedobva azért), számomra azonban az olyan finomságokat felvonultató tételek az igazán kiemelkedőek, mint a dudát (Boris Pfeiffer – In Extremo) is csatasorba állító Hail To The Hordes vagy a címadó, amelyben egyenesen hárfázás (!!!) hallható Tekla Li Wadenstennek köszönhetően. A színvonal pedig olyannyira nem csökken a vége felé sem, hogy a korongot záró, hét perc feletti, helyenként kifejezetten melankolikus Death Becomes My Light egyenesen az egyik legjobb darab. A lemez játékideje nem éri el az 50 percet, ami kifejezetten ideális, és a Jens Bogren irányításával kikevert hangzás is rettentően izmos, azaz a tizennegyedik Kreator-nagylemezbe tényleg semmilyen szempontból sem lehet belekötni.

A zenekar néhány nap múlva Bécsben lép fel a Sepultura, a Soilwork és az Aborted társaságában. Aki teheti, nézze meg őket.