Chris Impellitteri nem hányja éppen a lemezeket, aminek annyi előnye mindenképpen van, hogy így legalább nem is csömörlünk meg tőle, viszont annyi hátránnyal is jár, hogy a gitárosszakma egyik legvillámkezűbb virtuózának nevét ma jóval kevesebben ismerik, mint arra érdemei predesztinálnák. Ha például nem hallottad volna a mester első lemezét, az 1988-as Stand In Line-t, azonnal hagyd abba az olvasást, és ismerkedj meg vele. Ezen a neoklasszikus-virgázós, egyszerre kemény és dallamos heavy metal-vonalon kevés annál jobb album létezik.

Chris utoljára 2009-ben jelentetett meg új dalokat, és az akkori Wicked Maiden ugyanúgy korrekt cucc volt, mint akármelyik másik, noha nem volt olyan bátor és kísérletezős, mint a gitáros legizgalmasabb modernkori lemeze, a modernebbre vett, 2002-es System X, és olyan intenzív, koffeintúladagolt sem, mint a 2004-es Pedal To The Metal. Ebből a szempontból a Venom is elhajlásmentes anyagnak tekinthető: száz százalékos Impellitteri-cuccról beszélünk, ahol a megdörrenés kimondottan mai és korszerű, és akadnak a tradicionálisabb felfogású riffek között korszerűbb, szaggatott-zúzós témák is, a dallamvilág és a hangulat azonban végig a békebeli hőskorszakot idézi. Egy ponton azért szerintem van előrelépés, ez pedig a dob, amiért ezúttal Jon Dette felelt, és akár hihetetlen, akár nem, ezáltal karrierje során először végre a stúdióban is bizonyíthatott (az Animetal USA projektet most ne számítsuk ide, az azért mégis másról szól). Nos, a Slayer, az Anthrax és az Iced Earth beugrósa igencsak odatette a névjegyét ezen az anyagon, baromi jól játszik, és témáin az is tisztán hallatszik, hogy a thrashből érkezett. Mindez természetesen nem bolygatta meg az Impellitteri zenei egyensúlyát, de Jonnak azért sikerült hozzátennie az összképhez.

Ezzel együtt ugyanakkor tipikus Impellitteri-albumról beszélünk a főszereplő összekeverhetetlen, mániákus gitározásával és a szintén méltatlanul kevéssé ismert, aranytorkú Rob Rock dallamaival. Jó hír, hogy Chris egy másik nagy shredder-istenséggel ellentétben soha nem veszítette el az arányérzékét, így itt a dalok – például az Yngwie Malmsteen utolsó két albumán hallhatókkal ellentétben – tényleges dalok, nem pedig csak jelentéktelen keretként szolgálnak ahhoz, hogy a névadó végeláthatatlanul tornáztathassa az ujjait a húrokon, lehetőleg minél gyorsabb tempóban. Nyilván Chris is hatalmasakat teker a dalokban, viszont emellett is odafigyelt a markáns riffekre, refrénekre, és valljuk be, az ilyesmi azért nem hátrány, ha az ember zenét akar hallgatni. Ennek megfelelően a gonoszul nyitó Venom, a refrénben erős We Own The Night, a személyes favorit, szaggató középtempóban menetelő Face The Enemy vagy a szaggatott Holding On éppen emiatt tökéletes amerikai power metal-stílusgyakorlatok, amelyekben történetesen egy félelmetes képességekkel rendelkező gitáros szólózik, de egyetlen pillanatra sem akarja agyonnyomni őket.

A lemez normál verziója mindössze 35 perces, ami hat év után nem tűnik soknak, de a zenét nem kilóra mérik, és különösebb üresjárat sincs az anyagon, így én a magam részéről simán ki tudok egyezni ezzel a játékidővel. Mivel a dalok szinte végig maximális intenzitással pörögnek, középtájt egy balladisztikusabb, netán epikusabb nótát azért el tudtam volna viselni, de végső soron így sem tudok belekötni a lemezbe. Semmi újat nem tudtam meg Chris Impellitteriről a Venomnak köszönhetően, de ismét megerősített abban, hogy az ő rendszerében továbbra is minden kerek. Jó album, érdemes meghallgatni.