A High On Fire a folyamatos minőséget tekintve talán az egyik legmegbízhatóbb monstrum a metal univerzumában. Keverd össze a Motörhead zabolátlanságát a Black Sabbath sötét hangulatával, tégy hozzá csipetnyi ős-black metalt (Venom, Celtic Frost), és az egészet öntsd nyakon a klasszikus thrash/hardcore csapatok intenzitásával – Matt Pike zenekara annyira egyedi, hogy közel s távol még csak hasonló zenét sem játszik senki. Persze bizonyos elemek visszaköszönhetnek itt-ott, de ebben a komplex formában biztosan nem. Nekem például zenei értelemben kicsit mindig sántított a gyakran emlegetett Mastodon-párhuzam, talán csak az atlantai csodacsapat egészen korai dolgai kapcsán merném kimondani a rokonságot. A nyilvánvaló múltbeli kapcsolódások (a korai közös turnék – lásd a 2003-as, híres-neves gödöllői Mastodon / High On Fire-koncert itthon már-már legendás emlékezetét! –, illetve a megmaradt jó emberi kapcsolatok) mellett vagy annak ellenére a két zenekar két világ. Ugyanakkor hatásukat tekintve nagy valószínűséggel külön-külön is az ezredforduló utáni másfél-két évtized meghatározó szereplői között szerepelnek majd a korszak underground történéseit leltározó összefoglaló művekben. A hazai színtéren is sokan tekintenek istenként a hármasra, amire minden okuk megvan.

Az előző albumhoz hasonlóan a Luminiferoust is a Converge-gitáros és stúdióguru, Kurt Ballou salemi stúdiójában vette fel a zenekar. A nyitó The Black Plot mindjárt a legszebb High On Fire-hagyományokra épül, és erősen emlékeztet a 2005-ös Blessed Black Wings albumra, amely egészen eddig talán a zenekar legkerekebb dalfüzérének számított. Ezt követően a Carcosa mennydörög: kíméletlenül menetel, közben mégis ott van benne egy hihetetlenül lelazult érzés. Telitalálat, kivédhetetlen dal. A The Sunless Yearst szintén telepakolták jellegzetes, csak rájuk jellemző ízekkel, Matt horzsoló ősember-orgánuma ellenére is magával ragadó, kellemes hullámzás járja át az embert, ráadásul levezetésként bejön egy akkora kiállás és Pike-riff, amit ha egy rockzenész egyszer követ el életében, már boldogan halhat meg. Hihetetlen feelinges téma, a lemez egyik csúcspontja. A Slave The Hive kissé slayeres tempóval gyilkol, hogy kellőképpen előkészítse a terepet a kimértebb The Falconist számára, amely úgy indul, mint valami középtempós, klasszikus Motörhead-dal, Pike pedig már-már mesélős, sztorizós jelleggel énekli a lemez talán legfogósabb refréntémáját. A számot záró Trouble/korai-Metallica jellegű ízes témázgatás újabb színt ad az albumhoz. Nagyon metal a legszebb '80-as évek-beli hagyományokkal!

A Dark Side Of The Compass a „sötét oldalt" igyekszik előhívni: olyan, mint egy fekete mise, amit az egyházból kitagadott, betépett papok celebrálnak. A The Cave a maga torzított pszichedelikus hatású énekével a lemez másik csúcspontja a The Sunless Years mellett: egyrészt alig rejtett tiszteletadás a korai Black Sabbath munkássága előtt, de közben mégis hamisítatlan High On Fire. A címadó Luminiferous ismét a lovak közé csap, ez a lemez legrövidebb és egyben legagresszívebb tétele, a záró The Lethal Chamber viszont ezzel szemben lassan, de fenyegetően építkezik, és Pike is végigacsarkodja. Ezt a számot nem érzem akkora telitalálatnak, mint egyik-másik itt szereplő társát, de azért így is simán hozza az elvárható szintet.

A High On Fire továbbra is egészségesen hosszú dalokban gondolkodik, de ennyire fogósnak még nem éreztem egy korábbi lemezüket sem. Kétségtelen, hogy továbbra is Pike a főszereplő, összetéveszthetetlen, ahogy valamelyik Gibson gitárjával (mikor melyiket használja...) és ráspolyos orgánumával immáron másfél évtizede vezényli a gonosz harci indulókat, ráadásul remekbeszabott, emlékezetes szólókkal spékelte meg a dalokat – ezek sokszor akár önálló kis kompozícióként is értelmezhetőek. Ugyanakkor itt alkalmazott beteges húrtépései számomra sokkal inkább fakadnak a Hanneman / King / Holt iskolából, mint az Iommi által inspirált doomster hagyományokból. A ritmusszekcióról szintén csak a legnagyobb tisztelettel lehet szólni: Des Kensel hihetetlenül intenzív és kreatív módon dobol, de anélkül, hogy szétverné a dalokat, klasszis teljesítmény, amit a Luminiferous-ön összeüt. Az egygitáros felállás miatt sem lehet egy pillanatra sem hiányérzetünk, mivel a Zeke-ből már közel egy évtizede megérkezett Jeff Matz hasonló minőséggel tölti ki a teret, mint annak idején mondjuk szegény Dimebag mellett Rex a Panterában. Félelmetes, hogy ezt az orkánerejű hangképet hárman szolgáltatják. Ráadásul a lemezborító is telitalálat, hol van már a 2005-ös albumborító repülő sárkánya?

Ez eddig konkrétan az év lemeze – a mocsok-vonalon mindenképpen, de megkockáztatom, hogy a teljes rock/metal szcénában is. Pike feladta a leckét mindenkinek, aki ma él és mozog az undergroundban! Már csak egy klubkoncert hiányzik az A38-on – mondjuk a Karl Agell vezette King Hitterrel közösen –, és ott süllyedne el a hajó. Pont.