A lassacskán húszéves (!) múltra visszatekintő Hate Eternal mindig is Erik Rutan gitáros/énekessel jelentett egyet, aki egy hithű underground katona a legjobbak közül. Neve említésekor ma már szerencsésen kikopott a köztudatból az örök „ex-Morbid Angel gitáros" toldalék, hiszen immár saját jogán (zenészként és stúdiótulaj/producerként) is bizonyára minden érintett számára elegendő reputációval bír ahhoz, hogy vele kapcsolatban ne egy mások által kibontott történetet emlegessünk. Rutan talán sosem lesz a világ legjobb dalszerzője vagy a zenei dimenziók tágításának élharcosa, de kétségtelenül a legavatottabb mesterek egyike a death metal színtéren. Egy-egy új Hate Eternal-sorlemez pedig ennek az elkötelezettségnek a kézzel fogható példázata, amelyek esetében a csalódás eleve kizárható.

A tagságot tekintve azonban mindenkor eléggé átjáróház-jellege volt ennek a zenekarnak, ahol a vezér körül olyan hangszeresek fordultak már meg, mint Derek Roddy, a néhai Jared Anderson vagy éppen a Morbid Angelből nemrégiben dobbantott Tim Yeung. Az afrofrizurás Chason Westmoreland dobossal ez most az első közös munkájuk, de J. J. Hrubovcak bőgős is csupán a legutóbbi, Phoenix Amongst The Ashes névre keresztelt vállalkozás kapcsán csatlakozott a bandához. Sok évtizedes rutinjával Rutan természetesen pontosan tudja, hogy mit akar hallani, és ennek megfelelő kaliberben keres zenésztársakat is. Ha pusztán az Infernus által kell megítélni jelen döntésének helyességét, akkor csakis bólogathatunk.

Nem is a minőséggel vagy a hozzáállással szokott a Hate Eternal kapcsán gondom lenni, hanem a szónikus támadás azon, szinte hisztérikus szintjével, amivel Rutanék rendszeresen ostoroztak a múltban. Szerencsére már a legutóbbi albumon is észrevehető volt az a szándék, hogy ezt a pusztító gyűlölethullámot befogadhatóbb formába csatornázzák be, és ezzel egy elegánsabb, lekerekítettebb csomagolást adjanak ugyanazon brutalitásnak. Ez a folyamat az Infernuson máris meghozta vastapsot érdemlő gyümölcsét, hiszen a 2015-ös folytatás egy valódi death metal csúcsragadozó. Bizony, nyugodt szívvel oda lehet tenni például az A Skeletal Domain mellé, és meglepetésre jó eséllyel utóbbi sápad majd el a sárga irigységtől.

A lemezen egészen nyilvánvaló módon háromnegyed órányi, minimális variálással elővezetett, tömény, intenzív floridai death metalt találunk, mindvégig minőségi témákkal és gyilkolni képes megszólalással társítva. Apróbb gagnek tekintem, hogy először például éppen a címadó dalban hagy alább a tempó, ami nem kevésbé áll jól a Hate Eternalnak, mint a már emlegetett Hulladaráló-műveknek. Az esszenciális halálfém jó néhány tökéletes prezentációjára rátalálunk itt, talán csak a vérbeli underground „énekhang" az, ahol még valódi lehetőséget érzek a továbbfejlődésre – Rutan nyilván másként gondolja ezt. Az Eliran Kantor (Iced Earth, Satan, Sigh, Soulfly, stb.) által vászonra álmodott borító pedig kellő figyelemfelkeltő erővel bír a teljes sikerhez, még akkor is, ha az ő művészetét továbbra is értetlen kívülállóként szemlélem.

A tipikusan „erősnyolcas"-kategóriába tartozó Infernust két okból tisztelem meg most egy magasabb pontszámmal: egyrészt a legutóbbi Kannibál-albumra rányomtam már ezt a pecsétet, másrészt a minőség ilyen fokú hitelességgel való párosítása előtt jó szívvel emelem meg a kalapom. Ez itt az Örök Gyűlölet, csúcsra járatva, az év egyik legfontosabb death metal alapvetése.