A Hatchetet néhány évvel ezelőtt személyesen Mark Osegueda ajánlotta a figyelmünkbe, mint kiugróan jó, fiatal thrashereket a San Francisco-i öböl környékéről, a zenekar azonban valahogy azóta sem tudott profitálni az irányzat újonnan támadt népszerűségéből és a retro-mániából. Jól példázza ezt, hogy a 2008-as Awaiting Evil debütöt csak pár hónapja követte ez a kettes számú anyag, és a felállás a főnök Julz Ramost leszámítva teljesen ki is cserélődött azóta. További változás az akkori állapotokhoz képest, hogy a banda négytagúvá fogyatkozott, és – alighanem az egyszerűbb szervezés jegyében – itt már Julz barátunk felel az énekért is.

A Hatchet is azon bandák közé tartozik, amelyekről nehezen fogom tudni elmagyarázni, mitől jók, amennyiben nem rajongsz a műfajért. Ennek magyarázata, hogy Ramos sem csinál semmi mást, csak dalokat ír a '80-as évek thrash hőseinek szellemében, mindenféle különösebb újító kedv nélkül, és láthatóan remekül el is van ezzel. Ha viszont nem zavar, hogy semmi olyan nem történik a lemezen, amit eddig ne hallhattunk volna viszont számtalan másik albumon, és kedveled a műfaj összekeverhetetlen észak-kaliforniai változatát, nyugodt szívvel merem ajánlani a Hatchetet, Julz ugyanis kifejezetten ütős anyagot kalapált össze a klisékből. Noha a hangzás mai módon dörren, az albumon hallott zene simán kijöhetett volna 1990-ben is gyakorlatilag ugyanebben a formában. Mivel azonban Ramosnak vérében van a thrash, kimondottan élvezetes a végeredmény.

Nem is akarom túlságosan szaporítani a szót a Dawn Of The End kapcsán, a lényeg ugyanis könnyen összefoglalható: a Hatchet a Bay Area nagy csapatainak szinte mindegyikét megidézi, méghozzá kereken megfogalmazott számokban. A riffelésben az Exodus és a Metallica köszön vissza a legmarkánsabban, de itt-ott a Testament is beugrik – sőt, pár riffről a Forbidden vagy a Heathen poweresebb dolgaira is asszociál az ember –, Ramos előadásmódjára pedig alighanem az említett Osegueda tette a legnagyobb hatást, Az egyik egyértelmű csúcsdal Fall From Grace-ben például minden felvonul, amitől csak híressé vált az Öböl környéke a boldog '80-asokban: tökéletes stílusgyakorlat, amelyet ma világszerte tízezrek emlegetnének könnyes szemmel, lélekben ismét felöltve a fellvarókkal teli farmermellényt, a sztreccsnadrágot meg a magasszárú edzőcipőt, amennyiben a fénykorban születik. De ugyanígy a kissé Creeping Death emlékeket idéző After The Dark intróból kibontakozó Silenced By Death, a pofás riffekkel telezsúfolt Welcome To The Plague vagy a gonosz Vanishing Point zárás is nagyon rendben van. Sőt, még a Revelations Of Good And Evil háromperces, finoman szép akusztikus instrumentalizmusát sem érzem túlzásnak: tökéletesen lejön belőle, hogy Ramos pontosan érzi, mikor meddig mehet el. Ízes, bő kézzel mért szólóit is csak méltatni tudom (itt is nem kevés klasszikus Metallica kísért egyébként).

A Hatchetből garantáltan soha nem lesz fesztiválok headlinere, igazi hobbicsapatról van szó, de jól játszanak, ehhez nem férhet kétség. Ha szereted a fentebb említett bandákat, nyugodt szívvel merem ajánlani őket.