Az ember azt hinné, a zenészek leginkább huszonéves fejjel, az első hatalmas sikerek hatására hajlamosak teljesen elveszíteni a józan eszüket és ítélőképességüket, de a Green Day remek példát mutatott be az elmúlt hónapokban az ellenkező bizonyítékául. A zenekarok még két albumnyi anyagot sem feltétlenül mernek kiadni egyben (a nagyok sem, és ez a Guns N' Roses kivételével már akkor is így volt, amikor még létezett lemezeladás), ehhez képest ők átlag egyhavi rátartással mindjárt hárommal támadták le a közönséget. Az ilyesmihez nagyon alapos zenei indokokra van szükség, és hogy mindjárt a dolgok közepébe vágjak, ilyesmit bizony nem nagyon találni az ¡Uno! - ¡Dos! - ¡Tré! hármason. Úgy is fogalmazhatok, hogy a kaliforniai pop/punk triónak sikerült 2012 egyik leghatalmasabb blamáját abszolválnia ezzel a hármas halálugrással.

A szervesen összetartozó, folytatásos lemezek esetében gyakori vélekedés, hogy a kettőből igazából egyet kellett volna csinálnia az adott csapatnak. Megkapta ezt az említett Guns N' Roses is a Use Your Illusionnél, a Metallica a Load / Reload kettősnél, a System Of A Down a Mezmerize / Hypnotize párosnál, és garantáltan megkapja majd a Stone Sour is, ha jövő tavasszal kijön a House Of Gold & Bones második része. A Green Daynél előállt helyzet súlyáról viszont csak akkor kaphatunk igazi képet, ha elárulom: ebből a pár perccel két óra fölé csúszó anyagból EGYETLEN valóban erős lemezt sem lehetett volna összerakni, legfeljebb egy „elmegy" kategóriásat. Nem véletlenül vártam ki a teljes trilógia megjelenését ezzel a kritikával, miután volt szerencsém hallani az első darabot még szeptember végén. Arra bazíroztam, összességében hátha nem lesz annyira vészes a helyzet, mint ahogy azt az ¡Uno! alapján sejteni lehetett, de az összkép sajnos egy szemmel sem jobb mindhárom anyag ismeretében...

Nem tagadom: amikor a Dookie-val befutottak, kimondott ellenszenvvel figyeltem a Green Day ténykedését, aztán pár évvel később rájöttem, hogy a csapat a maga nemében minden, csak nem utálnivaló. A '94-es album vagy az Insomniac című folytatás mai fejjel is teljesen vállalható produktumok, amiknek igenis volt tartalmuk úgy szövegileg, mind zeneileg (a szimpla eszközök dacára is - vagy talán éppen azok miatt). Utána aztán tényleg elmentek egy nehezen vállalható irányba (a mélypontot alighanem a 2000-es Warning jelentette), hogy végül főnixként támadjanak fel az American Idiottal 2004-ben. És itt kezdtem el megint nem érteni, miről beszélnek, akik az intellektuális rock forradalmáraiként, hatalmas gondolkodókként emlegetik a csapatot, sőt, egyesek nem átallottak a U2, Bruce Springsteen, sőt, a Pink Floyd nevével dobálózni. Pláne nehéz mit mondani, amikor egy nagyon is ösztönös, őszinte, pőre vonalon elstartolt zenekar pont öregedő fejjel kezdi elhinni, amiket róla állítanak. Mással legalábbis elég nehezen lenne magyarázható ez a mostani, három albumra elnyújtott agonizálás, ami csak és kizárólag annak a görcsös gigantomániának köszönhető, ami a másodvirágzást elhozó American Idiot idején kezdett elhatalmasodni Billie Joe-éknál.

Csak nyomokban sejtem, mi lehetett a koncepció, de a beharangozók szerint elvileg az első album rejtené a legfogósabb power/pop témákat, a kettes képviseli a garázsos, nyersebb oldalt, a harmadik pedig egyfajta egyensúlyt teremtene a kettő között. Na, hát ez az, ami baromira nem valósul meg... A Billie Joe portréjával díszített ¡Uno! konkrétan annyira töketlen tinglitangli lett, hogy a végeredmény hallatán az ember néhol még a Warning Levellers-utánérzéseit is visszasírja. Eleve nem indítanak túl meggyőzően a Nuclear Family című törzskönyves töltelékkel, és ugyan a negyven percnyire elnyújtott, egybefolyó masszában később akad néhány jobb pillanat (Let Yourself Go, Loss Of Control, Troublemaker), a Kill The DJ hallatán például minden reményével leszámol a hallgató, ez a dal ugyanis még a hasonszőrű Offspring legrémesebb fél-vicces kísérleteinél is borzalmasabb. És sajnos semmi, de tényleg semmi olyan nem hallható ezen az albumon, amire pozitív értelemben kapnám fel a fejemet. Elpuhult, mindenféle karcos éltől mentes, szirupos gitárpop ez mindenféle power vagy punk nélkül. Ami nem lenne baj, ha legalább a dalok jók lennének, de hát sajnos baromira nem azok. Ha történetesen az életednél is jobban szereted a Green Dayt, akkor sem.

Az alkotók szándéka szerint a Mike Dirnt basszer fejével ékesített ¡Dos! képviselné a triász nyersebb, garázsrockos pillanatait. Sajnos most is csak félsikerről beszélhetünk, bár tény, hogy ez az eresztés némiképp hallgathatóbb az első felvonásnál. A dalolászós, '60-as éveket idéző See You Tonight intró mondjuk itt sem vetít előre túl sok jót, de később azért akadnak kimondottan erős pillanatok: a klipes Stray Heart rock'n'rollja olyan egyszerű, mint a faék, de a maga nemében üt, akárcsak a Makeout Party húzósabb alaptémája, egyszerű, de hangulatos szólója, netán a szaggatott Fuck Time. Ugyan összességében a legenergikusabb pillanatokról is elmondható, hogy a nagyszüleim is vígan ropták volna rájuk 1970-ben akármelyik vállalati üdülő táncestjén, mégis működőképesek. A Nightlife itt-ott Joy Division-szerű gitárhangokkal felturbózott tánci-tánci borzalmát viszont ismét nem tudom mire vélni, főleg, hogy egy Lady Cobra nevezetű hölgyemény még béna rappeléssel is súlyosbítja Billie Joe dalolászását. Itt is áll az, amit a Kill The DJ-ről mondtam: nem az a bajom, hogy pop, hanem hogy SZAR. Ilyen végtelenül gyenge és ciki dalokat egyszerűen nem lenne szabad lemezre venni ezen a szinten! Az énekesnőnek dedikált Lady Cobra vintage rockja szerencsére sokkal meggyőzőbb, sőt, meglepő módon az Amy Winehouse emlékére íródott egyszálgitáros Amy sem rossz a lemez végén.

A borítón természetesen Tre Coolt felvillantó ¡Tré! azért zavarbaejtő, mert erről még annyit sem tudok elmondani, mint az előző kettőről. Színvonalát tekintve ez is ugyanolyan jellegtelen, egybefolyó valami minimális punkkal és rengeteg klasszikus beattel, mint az ¡Uno!, de sajnos egy szemmel sem jobb, önálló arculattal meg még annyira sem bír, mint az. A Brutal Love című nyitás hamisítatlan, száz százalékos, végtelenül ízléstelen esztrádját egymás után követik a jellegzetesen pattogós ütemű, de kiherélt, gitározgatós-énekelgetős Green Day témák (Missing You, 8th Avenue Serenade, Sex, Drugs & Violence), de a második felére olyan szinten összefolyik a lemez a hasonló, egydimenziós tempók meg az ezekben felvillanó fantáziátlan dallamvilág hatására, hogy ember legyen a talpán, aki meg tudja állapítani, pontosan hol is járunk éppen. Ha ütősebb szerzeményeket kellene kiemelnem, talán a rockosabb ritmusban fogant X-Kidet, a Walk Awayt vagy nagy jóindulattal a 99 Revolutionst említeném - ezek legalább valamilyen halvány karakterrel bírnak - , netán a Dirty Rotten Bastardset, ahol végre mintha felébrednének a folyamatos ártalmatlan trallalázásból, és előszednek pár pörgősebb ütemet. Az olyan lazább, lassabb, érzelmesnek szánt dalocskákról meg inkább ne is beszéljünk, mint a Drama Queen vagy a záró The Forgotten. Egy gimis zenekartól biztos ígéretesnek tűnnének, de egy lassan húsz éve arénákban játszó triótól inkább csak nevetségesek.

Ahogy mondtam, a három lemezből legfeljebb egyet lett volna értelme összerakni. Az sem lenne éppen a Green Day valaha született legjobb alkotása, de a legutóbbi 21st Century Breakdownra azért ráverne egy kört. Így azonban menthetetlenül hullanak alá a szakadékba ezzel az elvetélt próbálkozással. A pontozással gondban vagyok: az első és a harmadik felvonás nem érdemel többet egy hármasnál, a középső meg legyen mondjuk egy ötös, ami összesítve négyes alá, azaz a matematika kérlelhetetlensége miatt négyes. De még így sem voltam túl szigorú velük...