Hány olyan zenekart tudunk mondani, amelyik egészen tizenkettedik (!) lemezéig várt volna arra, hogy a gyanútlan hallgatóságra zúdítsa leghosszabb, legösszetettebb, legsúlyosabb és (talán) legerősebb dalát? Úgy, hogy működésük harminchárom éve alatt – szimbolikus dolog, hogy éppen most értek krisztusi korba – nem mellékesen azért egy kikezdhetetlen ikonná is váltak a színtéren, viszonyítási ponttá és hivatkozási alappá. Na, mostantól egy ilyet egészen biztosan tudunk mondani: a jó öreg Fu Manchut. Mert Scott Hillék bizony megcsinálták a nagy mutatványt: legújabb lemezük, a Clone Of The Universe zárószáma (de hát mit beszélek, még hogy zárószám, hát konkrétan a lemez felét elfoglalja!), az Il Mostro Atomico nem kevesebb, mint tizennyolc percen keresztül száguld-forog-kereng-szédül-zúg-búg-zuhan velünk, hogy néha hosszú pillanatokra teljesen magunkra hagyjon az űrben, máskor pedig velünk együtt zúgjon bele a végtelenbe.

Mindezt úgy, hogy soha nem válik unalmassá, pedig hát az alap gitártéma, amit amúgy Hill és társa, Bob Balch a hathúrosok helyett minden bizonnyal lyukas karburátoron és repedt kipufogókon adnak elő, mindvégig ott kísért minket utunk során, hol agresszíven a pofánkba mászva, hol csak körülöttünk röpködve, de el egészen soha nem tűnik. Ja igen, még egy fontos dolog: ebben a monstrumban bizony nem kisebb vendég szerepel, mint a zseni Alex Lifeson abból a Rushból, ami azon kevés banda egyike, amelynek zenei ízlésre való tekintet nélkül, egy emberként csókolgatja még a lába nyomát is az igényes publikum. Mindezek miatt pedig az Atomszörnyeteg tényleg megkoronázza a Fu Manchu-életművét, ugyanaz a pálya, mint mondjuk a Dopesmoker/Jerusalem a Sleeptől, a Bottom Feeder a C.O.C-től, vagy éppen a Spaceship Landing a Kyusstól. Amik éppen azért válhattak egy stílus ikonikus nagyvadjaivá, mert alkotóik magasról szartak a kötöttségekre, és úgy csináltak, mintha semmi mást nem is akarnának, csak jammelni egy jót. A Mostro ráadásul azzal is illik a sorba, hogy (majdnem) instru, mindössze fél perc erejéig hangzik fel némi ének a közepén, aztán slussz-passz.

De talán igazságtalanság is, hogy ennyit pofázom erről az egy tételről, hiszen vannak itt azért még egyéb gyöngyszemek is. Így például hamisítatlan Fu Manchu-sláger a fuzzosan szaggató, majd a végére gyönyörűen önmagába boruló címadó, a fennakadt szemekkel bóduló és bódító Slower Than Light, vagy éppen a nyitódal, a kedélyesen riffelgető-kolompoló Intelligent Worship. De beszéljünk bármelyik darabról, a tőlük szinte meglepően súlyos témát magában bújtató Nowhere Left To Hide, a szaggatott (I've Been) Hexed, vagy a nagy példakép Black Flag örökségét ápoló, kapkodós Don't Panic mindegyik egy külön kis univerzum, átlag három percben lezavarva. A végén pedig ott magaslik a már említett monolit.

A fentiek fényében most olybá tűnhet, hogy ugrottam egy fejest Scott Hillék seggébe, de az igazság az, hogy ez most valóban az az eset, amikor nincs mibe belekötni, és nincs is miért. A hangzás libabőröztetően remek, de bejön a borító színkavalkádja és megfoghatatlansága is, tetszik, hogy az egész móka nincs negyven perces, így aztán rögvest rakom fel újra, a zenészek teljesítményére meg ugye eddig sem lehetett sok panasz. Scott Reeder dobos pedig konkrétan most nyújtja a legjobb teljesítményt, mióta csak az ezredforduló környékén beszállt a buliba. És ugyan már a legutóbbi Gigantoid is remek volt, de ez a lemez konkrétan mindent felmutat, amiért anno megszerettem a Fu Manchut, sőt, magát az egész stílust is, és ami miatt reményeim szerint egészen odáig szeretni is fogom, amíg csak ki nem dőlök a sorból.

(Ui.: Március 16-án pedig mindenki a Hajóra! A dél-kaliforniai fickók a lehető legjobbkor jönnek el hozzánk, ki ne hagyjuk az élményt!)